VI. rész
2012.05.07
156.)
Az állomás előtti főút, ahol az autót hagytam, innen a város felöl egy kis kaptatóra futott fel, majd egy bukkanó után újra ereszkedett. A busz az út lejtős felén volt, egyelőre nem látszott. Izgatottan caplattam felfelé, feszülten lestem, hogy mikor tűnik fel az amúgy jó magasra nyúló fehér doboz. A melegtől, vagy az emelkedőtől, netán a drukktól, de kivert a veríték. Már szinte a tetőn voltam, de a kocsi még sehol. És egyszer csak ott volt! Nagy kő szakadt le a szívemről. Külsőre semmi változás, a zárak az üvegek, a gumik épek. A kulcs nyitotta, és ahogy a tolóajtó oldalra szaladt, ott volt az én kényelmes kis otthonom, érintetlenül, na és pokoli melegen.
Az akkumulátorok is bírták, működött minden, így elsőként egy hatalmas, üdítő zuhanyt vettem, és tisztába öltöztem. Bármilyen késő volt, és bármilyen fáradt voltam, dőzsöltem: forró újházi tyúkhúsleves, székelykáposzta (persze konzerv), kávé, és a világ leggazdagabb emberének éreztem magam.
Alig kezdtem el a vacsorát, furcsa durrogásra lettem figyelmes. Ahogy kinéztem a nyitott ajtón, a pályaudvar túloldalán, a domboldalban levő házak közül színes tűzijáték rakéták rajzoltak sziporkázó virágokat az égre. Tudtam, hogy nem így van, de olyan jó volt azt képzelni, hogy engem köszöntenek.
Jóllakottan már nem csináltam semmit, nem pakoltam, nem kapcsoltam be semmit, csak feküdtem az ágyon, a nyitott ajtón keresztül hallgattam a város, a pályaudvar zajait, és néha, csak úgy üvegből, jó nagyokat húztam a sűrű, erős vörösborból. Az út járt az eszemben, a megtörténtekor jelentéktelennek tűnő pillanatok, események villantak föl, és még mindig olyan hihetetlennek tűnt minden. Aztán az emlékek észrevétlenül álomban folytatódtak….
Reggel az állomás hangosbemondója ébresztett, az első vonatot indította Madrid felé. Gyorsan behúztam az ajtót, még aludni akartam. Másodszorra fél 11-kor sikerült felriadnom, szinte kipihenten, csak mikor a lábam leraktam és ráálltam…..hát, ha még egy két napig tart az Út, nem tudom, hogy bírtam volna, olyan hasogatóan fájó húzódás volt a lábamban. Fejedelmi reggeli, mortadella, paradicsom, paprika, pótoltam az út ínségeit.
Aztán, mivel már nem lehet tovább halogatni, pakolás következett. Beindítottam az aggregátort, feltölteni az akkumulátorokat, közben a kötelező nagymosást is megcsináltam, még szerencse hogy csak kevés cuccot vittem az útra, igaz annak olyan volt a leve mint az előtte főzött kávé… Nekikezdtem az úton készült fényképek és filmek számítógépre mentésének, illetve a magnóra mondott vázlatos útinapló írott formába öntésének is, addig amíg frissek az élmények.
157.)
Kettőkor aztán a Katedrálishoz indultam, hátra volt még az út „hivatalos” lezárása, le kellett, (illett) jelentkeznem a zarándokhivatalban. Itt, már modernebb technológiával, mint induláskor a Francia oldalon, számítógépes rendszerbe bejegyezték az adataimat, az utam adatait, érdeklődtek, (és tényleg érdekelte őket) az út körülményeiről, egy félórát elbeszélgettünk, majd kiállították az út megtételét igazoló oklevelet. Nagyon sok embernek van ilyen a világon, sőt Magyarországon is, de én mégis nagyon büszke voltam rá, ez az én nevemmel, az én teljesítményemet igazolja, és ma is nagy becsben tartom, bekeretezve az ún. „csavargófalamnak” az egyik legfőbb ereklyéje.
Innen szinte automatikusan a Katedrálisba mentem. Most is tömve volt, de azért beálltam a hosszú sorba, és jó fél órát araszoltam, hogy megnézhessem, és megérinthessem St. Jakab ereklyéjét. Ezzel lezártam a zarándoklatot, igaz, volt még hátra egy formális, de szinte kötelező út, de erről majd később.
Visszamentem a buszhoz, hogy fogadalmamhoz híven, az úton immár másodszor, kopaszra borotváljam a fejem. Ezt még induláskor megfogadtam. Nem egyszerű mutatvány, jó másfél órát el is bíbelődtem vele, de a végeredmény olyan mint a Fanta narancs, csúnya de jó. Rendkívül praktikus, kényelmes, higiénikus, és egészséges a fejbőrnek. És így másodszorra már nem is szabdaltam annyira össze magamat!
Este megint a városba indultam. Sok dolgom nem volt már, nézelődtem, sodródtam a tömeggel, apró ajándékokat, emlékeket vásároltam, majd a város fölé magasodó domb felé vettem az irányt. A széles sétányon már nem volt járműforgalom, hatalmas, öreg tölgyek, fényestörzsű, erőtől duzzadó szilfák borítottak enyhet adó árnyékot a belváros forróságából kimenekülő emberekre.
A fejem fölött hasuk alatt tartályt cipelő helikopterek, hatalmas hasas hidroplánok húztak el, meg volt a magyarázat az állandósult füstszagra. A közelben, mint errefelé nyáron elég gyakran, most is erdőtüzek tomboltak. A dombról a városra nézve látszott ahogy egy áttetsző füstlepel borítja az egész várost, ami jól láthatóan a környező dombok felől húzódik be a házak fölé-közé.
Nem tudom volt-e valami ünnep, vagy csak a vasárnap, de az út két oldalán árusok sátrainak tömege varázsolt igazi majális-hangulatot. Volt itt minden. A cukorkaárus ezerféle finomsága, a galíciai népművészet remekei, pecsenyesütők ismerős illatai, festmények, és hát a Cserepes sorról ismert standok is. Igazi vásári forgatag! Az egyik asztalnál hosszú sor állt türelmesen várakozva. Közelebb mentem. Egy nagy lábasban forró olaj lobogott, fölé egy hurkatöltőhöz hasonló szerkezet volt erősítve, és egy srác ebből tekerte ki a hosszú rovátkolt tésztakolbászt. Ezt 10 centinként késsel ügyesen elvagdosta, és a levágott darabkák a forró olajba hullottak. Itt nem kellett egy percnél több, és aranyszínűre sülve már kapkodták is ki őket. Egy illatos fahéjas porcukor fürdő következett, és úgy melegen, ötösével papírzacskóba csomagolva vitték mint a …. mint a churrost. Mert-és ezt itthon tudtam csak meg-ez az volt, a híres spanyol édesség. Azzal ámítottam magam, hogy a sor túl hosszú, de inkább a 2 €u torpantott meg, mindenesetre pavlovi reflexekkel gyorsan odébb álltam. Akkor megfogadtam hogy itthon úgyis sütök ilyet, a recept már meg van, most már csak az elszántság hiányzik.
158.)
A nézelődés közben szép lassan sötétség borult a városra, 10 óra elmúlt. Hihetetlen mennyire tud szaladni az idő. "Hazasétáltam", még egy kicsit naplózgattam, majd egy pihentető, mély alvás következett.
Reggel megint arra ébredtem, hogy nem igazán tudok megmozdulni. Egész éjjel fönt volt a lábamon egy vizes borogatás, de úgy tűnt ennek hosszabb lesz a kifutása. Gyógyszerem sajnos semmi nem volt, maradt az idő. Orvos természetesen nem látta, de én még most is esküszöm az akkori diagnózisomra, egy kiadós ínhüvelygyulladás volt. Általában az első negyedóra volt szörnyű a sétában, aztán valahogy bejáródott, igaz hogy végig bicegtem, de csak néha nyilallt bele. Tehát nekivágtam a napnak. Először boltba mentem, gyümölcsre vágytam, vettem őszibarackot. Nem akarom feleslegesen fényezni a magyar ízeket, de itthon nagyon sok barackot megettem már. Namost ez nagyon szép volt, de az itthoni leggyengébb is kétszer olyan finom volt mint az. Mindegy, gyümölcs volt. Mellé ebédre egy zacskósleves, majonézes sültkrumplival, és máris megvolt az energia a sétához.
Búcsúzni indultam. Egy céltalan séta következett a már jól ismert utcákon, búcsú, de persze a valamikori viszontlátás reményében. Az utcákon a szokásos színes forgatag, mutatványosok, itt is divat a szinte egész Európában elterjedt mozdulatlan ember-szobor produkció. Ez a stílszerűen zarándoknak beöltözött figura órákon keresztül állt az emelvényén mozdulatlanul a tikkasztó hőségben, pár odadobált euróért. Hát, nem egyszerű kenyérkereset.
Mintha el sem lehetne téveszteni, megint a Katedrálisnál kötöttem ki, és megint bementem nézelődni, lassan számolhatatlanul sokadszor. Az az igazság hogy a látvánnyal, és a hangulattal nem lehet betelni. Azután még három templom, kolostorudvarok gyönyörű kerengővel, az egyetem épülete, apró kis ajándékboltok, árnyas parkokban megpihentem, lubickoltam a hangulatban. Az egyik kis mellékutcában egy lottózóba botlottam, persze feléledt a szakmai kíváncsiság, bementem. Öt-hat féle lottójuk van, a területi, a nemzeti, és az unióhoz csatlakozó eurolottó. Van naponta, hetente 2-szer, és hetente húzott játék. A kisördög persze feléledt bennem, 2 eurót megkockáztattam az uniós lottón, a 3 nappal későbbi húzás miatt persze valószínűleg csak 1-2 hét múlva, visszaútban tudom ellenőrizni.
Az egyik kis templom előtt rasta-hajú, bakancsos lány nézelődött rövidnadrágban. Olyan aki vonzza a tekintetet. Így aztán azt is gyorsan kiszúrtam hogy magyar útikönyvet tart a kezében. Megszólítottam, hát tényleg magyar volt. Ő volt a korábban már említett pesti fogorvosnő, Andrássy Csilla, aki felvilágosított, hogy az Úton történt medve-randim egyáltalán nem váratlan és meglepő. Ő is túl volt már az Úton, igaz, a Burgos-Leon közti kegyetlen fennsíkot Ő nem vállalta. Másnap repült haza, két fia és a praxisa már nagyon várta. Egy a sok bátor nő közül.
159.)
A kis dombról még egy pillantást vetettem erre a gyönyörű városra, pár fénykép, az utolsó kockák a filmen, és visszabicegtem a buszhoz. Kezdtem összekészülődni, másnap indulás tovább, a cél PORTUGÁLIA! Így, csupa nagy betűvel. A legizgalmasabb rész, azt hiszem az első ország ahol még nem jártam az úton, és ahová már nagyon vágytam. A késő délután, este takarítással, rendrakással telt, megint feltöltöttem az akkumulátorokat, hordtam vizet a tartályokba. Itt is volt egy érdekes élményem. Nyitott ajtónál , de elhúzott függöny mellett pakolásztam odabenn, közvetlen mellettem a járdán zajlott a gyalogosforgalom. Egyszer csak azt hallom:”Nézzétek milyen klassz lakóbusz!”, és egy meglepett női hang válaszol:”Jé, és magyar!”. Utánuk néztem, egy öt fős, hátizsákos fiatalokból álló csapat volt, „állapotuk” alapján végzős zarándokok. Szóval szép számmal lehettek ott hazánk fiai is. És ez a szám napról-napra rohamosan növekedett, közeledett július 25, Szt. Jakab napja, hatalmas ünnepségekkel, körmenettel, búcsúval, és vélhetőleg elképesztő tömeggel.
Hát ez az ami nem hiányzott, bármennyire csábítóak voltak az ünnepi előkészületek, és bármennyire voltam abban a ritka előnyös helyzetben hogy volt szállásom. Úgy döntöttem reggel, július 21.-én továbbállok. Korán lefeküdtem.
És szégyenszemre az első „riadásom” de. 10-kor volt. De akkor aztán nagyot ugrottam, rögtön felébredtem, és 10 perc múlva úton voltam. Illetve hát forgott a kerék. Az Út formális lezárása, amire korábban utaltam, egy kitérő volt Finisterrába.
A térképen precízen megterveztem a városból kivezető utat, annak tudatában, hogy rengeteg az egyirányú utca. Ehhez képest, öt perc alatt úgy eltévedtem, mint annak a rendje. A forgalom finoman szólva „sűrű” volt, nem tudtam félreállni, tájékozódni. Mikor már azt hittem kiértem végre a jó útra, akkor egy kertváros zsákutcában végződő buszvégállomásán kellett visszafordulnom, a következő kanyarral pedig egy lánykollégium udvarán kötöttem ki, ami máskor egyébként jó hely, de most nem tudtam a helyzettel mit kezdeni. Háromszor jutottam vissza a vasútállomás elé, ahol addig parkoltam, és kezdtem mindent előröl. De erre is áll az a sztereotip mondás, hogy az idő mindent megold: 12 után végre jó útra tértem.
Apró településeken át, erdős, hegyes vidéken vezetett az alig 80 km-es út. A fölső úton, Portomouró felé mentem, ez tűnt rövidebbnek. Átkeltem két gyorsan rohanó folyón, megkerültem Sta. Combát, és máris a félszigeten voltam. A buszt a faluban (kisvárosban?) hagytam, gyalog sétáltam le a híres fokra. A világító-torony még ma is mutatja az utat az erre járó hajóknak.
160.)
Miért is híres? A rómaiak mikor kalandozásaik során idáig értek, az Óceán partján megtorpantak, és megállapították hogy itt a világ vége. Vagyis Finis Terra. Sok évszázadig élt ez a hit, csak mikor a nyugat felé indult felfedező utak eredményt hoztak, akkor látták be, hogy a nagy vízen túl is van még valami. Aztán „leszerényült” a fok, mint a kontinens legnyugatibb pontja, azóta a modern földrajz tudománynak köszönhetően ez is megdőlt, ma csak a negyedik hely jut ebben a rangsorban a foknak.
Nem lehet pontosan tudni mikor is csapódott az eredeti nagy zarándokúthoz ez a rövid kis szakasz, de ma már legtöbben kipótolják a 800 km-t ezzel a rövid etappal, hogy lássák a nagy vizet, és tisztelegjenek előtte.
Mikor kiértem a vadregényes, sziklás partra, és nyugaton ott feküdt előttem a végtelenbe vesző hatalmas Óceán, megértettem a rómaiakat. Könnyű elképzelni, hogy azon túl már nincs semmi. Konkrét tudás kell ahhoz hogy a végtelen utáni folytatást oda tudja képzelni az ember. A parton még találtam fésűskagylós útjelző oszlopot, és egy, már soha el nem foszló vándorbakancs-szobor is a zarándoklatokra utal, de én úgy tapasztaltam hogy elég kevesen teszik meg gyalog ezt a távot, inkább az út lezárásaként, egy egynapos kirándulást tesznek ide, kényelmesen, vonattal Santiagóbol. Még egy jó félórát üldögéltem az állandóan fújó, hűsítő óceáni szelet élvezve a kánikulában, és ezzel formálisan is a hátam mögött tudtam az utat. Kalandra fel, irány Portugália.
Izgalmas, kacskaringós kis mellékutakon, Padronnál jutottam vissza az N550-es útra, ami a szomszéd országba visz. A nagy forgalomban itt is észnél kellett lenni, főleg azért, mert az úttal párhuzamosan fut az autópálya, amire nagyon könnyű feltévedni, viszont onnan le, csak a borsos autópálya díj kifizetése után lehet. Én maradtam a lassúbb, de olcsóbb megoldásnál.
Gyönyörű idő volt, hegyes vidéken haladtam, ahol néhány helyen jól láthatóak voltak az erdőtüzek taroló fekete foltjai. Ki-ki bukkant az óceán, szebbnél szebb pillanatképek villantak fel. Kétszer egysávos út lévén nem igazán illett sűrűn megállni fényképezni, pedig lett volna mit. Így is kaptam néha hideget-meleget, de főleg harsogó légkürtöt a nyakamba, a munkájukkal rohanó kamionosok így fejezték ki nemtetszésüket az én 60km/ó-s „haladásomért”. Jól van na, hát nézelődtem.
Pontevedra, egy 20 ezres kisváros (jó kis focicsapattal) körül került az út, majd következett Galícia legnagyobb városa, Vigó. Egy hegyi erődre, (castro-ra), majd az ezt követő római településre épült a kezdetleges kis falu, ami a vikingek sorozatos támadásaitól időnként annyira elnéptelenedett, hogy néha még falunak sem lehetett nevezni. Komolyabban csak a 15. sz.-tól jegyzik történelmét, ekkor viszont rohamos fejlődésnek indult.
161.)
Az 1500-as évek végén már olyan fejlett volt, hogy felkeltette a híres kalózkapitány, Francis Drake kíváncsiságát is, többször vendégeskedett itt, és mindannyiszor felégette a fejlődő város nagy részét. A törökök is részt kértek a pusztításból, ős is támadtak a tenger felől, és ez már sok volt a helyieknek. IV Fülöp támogatásával 1656-ban falat építettek a város köré, ezáltal sokkal védettebb, szinte bevehetetlen lett. A fal nagy része még ma is áll. 1719-ben egy nagy tengeri csata után angol, majd 1809-ben Napóleon által francia uralom következett. A galíciai városok közt elsőként szerezte vissza függetlenségét, amit azóta is őriz, és amit minden évben március 28.-án a visszahódítás (reconquista) napján fényes ünnepségeken ünnepelnek meg. Mára egy közel 400 ezres nagyvárossá nőtte ki magát.
Az egyik csodálatos kép az útról készült, a távolban az autópálya hídja íveli át a vigói-öblöt. Jócskán délutánba hajlott már az idő, rövid gondolkodás után úgy döntöttem, hogy még ma el akarom érni Portugáliát, tehát nem állok meg. Vigótól a módját is megadták a várva-várt megérkezésemnek, az alsóbbrendű út megszűnt, és egy nem fizetős autópályában folytatódott. Huszon-egynéhány km száguldás után pedig egy izgalmas tábla mögé kerültem, megérkeztem! Autópálya ide, megállási tilalom oda, én bizony egy emlék-fénykép erejéig félreálltam, nem minden nap jut el ide az ember. Nem igazán lehet elmesélni azt az érzést, de én tudom, még így két év távlatából is, hogy mit éreztem. Egy hatalmas sóhaj, állandó vigyorgási kényszer, és belül valami, ami mindenáron szét akar feszíteni. Hát valami ilyesmit éreztem én akkor.
A magyar emberekben, legalábbis ismerőseimben, mindig is volt, van egyfajta nosztalgikus vágyakozás, szavakkal megmagyarázhatatlan szimpátia eziránt a távoli ország iránt. Hogy ebben mennyi szerepe van annak, hogy szinte pontosan akkora a területe, és pontosan annyi a lakossága, mint Magyarországnak, nem tudom. De bárkivel beszéltem korábban az országról,
látatlanban mindenki azt mondta, hogy „olyan mint a mi országunk, olyanok az emberek is (?) és gyönyörű”. Bő 10 nap után, mikor elhagytam, nagyvonalakban igazat is adtam a véleményeknek, csak az maradt rejtély, hogy miként lehet az ilyesmit, négyezer km. távolságból csak úgy, megérezni.
Innettől egy kicsit bajban leszek, mert legszívesebben képeskönyvként folytatnám, annyi gyönyörű kép készült az útnak ezen a szakaszán, olyan kínálat volt témákban, hogy szinte lehetetlen volt bármit is „otthagyni”. Kezdjük egy kis ismerkedéssel.
162.)
A mai Portugália területe az i. e. 27-től az i. sz. 409-ig Lusitania néven a Római Birodalom provinciája volt. A 6. században a Nyugati Gót Birodalomhoz tartozott, majd 711-ben a berber mórok hódították meg és ezzel megkezdődött a több száz éves arab uralom. Az arabok kiűzése az ezredforduló táján indult meg. A reconquista nyomán jött létre először Portugália mint egységes keresztény állam. 1143-ban I. Alfonz király hozta létre az önálló Portugál Királyságot, majd 1147-ben visszafoglalta az araboktól és fővárosává tette Lisszabont. A mai határokat 1267-ben húzták meg Portugália és Spanyolország között.
A portugál gyarmatbirodalom kialakulása a 15. század elején kezdődött. 1494-ben Portugália és Spanyolország a tordesillasi szerződéssel megállapodott arról, hogy hogyan osszák fel az új világot egymás között. Ennek következtében a 16. századtól hatalmas gyarmatbiroda-lommal rendelkezett (Brazília, Angola, Mozambik, Makaó, Kelet-Timor). Ez volt Portugália fénykora, amelyet hosszú hanyatlás és elszegényedés követett.
Az ország területe 1801 és 1811 között a napóleoni Franciaország uralma alatt állt, a királyi család Brazíliába menekült. Abban az időben Rio de Janeiro volt a Portugál Királyság fővárosa. Brazíliát 1822-ben elvesztette (kikiáltották a császárságot, majd a köztársaságot).
Portugáliában 1910-ben polgári forradalom söpörte el a királyságot: október 5-én kikiáltották a Portugál Köztársaságot. 1926-ban katonai puccs döntötte meg a demokratikus kormányt és fél évszázados katonai diktatúra kezdődött. Salazar halála után az 1974-es vértelen portugál forradalom teremtette meg a mai demokratikus rendszert. Az új portugál kormány 1974-75-ben lemondott gyarmatairól és függetlenséget adott nekik. 1986-ban lett az Európai Unió tagja.
Míg ezt gondolatban átvettem, megérkeztem az első településre. Mielőtt Spanyolországot elhagytam volna, nézelődtem benzinkút után, de nem igazán komolyan, mert arra gondoltam hogy majd itt, mivel itt biztos olcsóbb. Jócskán tartalékon pöfögtem már, megörültem az utamba kerülő kútnak. Az első apró kis arcul legyintés ekkor ért, 25 centtel drágább volt a gázolaj mint odaát volt. Ami bizony 65 Ft/l. De ami kell, az kell, teletankoltam. Sikerült a víztartályt is feltöltenem, összességében elégedett lehettem.
Ez a Sto. Pedro de Torre nevű kisváros volt az első ahol megálltam. A késő délutáni forróságban még néptelen volt, a szieszta után az üzletek akkor kezdtek nyitni, meg igazán olyan túl sok látnivaló nem is volt. Ami elsőre megragadott, az a spanyolétól teljesen eltérő stílusú kis templom újdonsága volt (de sokat fogok még látni útközben) na meg, és ez talán már nem is meglepő, a kisváros temetője. Itt láttam először a színes csempével kirakott falat, amivel szintén rengetegszer találkoztam még, de erről majd később.
163.)
Lassan továbbhaladtam, az autópályáról letérve a mellékút, követve a Mino nevű határfolyót, a tengerpart felé fordult. Egy gyönyörű kis öbölhöz értem, a parton fenyőerdő, a vízen apró hajók ringatóztak, és tudtam, hogy egy pár napig én innen nem mozdulok. Az öböl külső bejáratánál kempinget jelzett a tábla, na meg volt ott behajtani tilos tábla is, de aki mer, az nyer alapon, bízva hogy itt azért már csak nincs rendőr, beóvakodtam. És az út végén, egy hatalmas tiszafa rejtekében, öt méterre a víztől megtaláltam az ideális táborhelyet.
Tudtam, hogy itt nem fog zavarni senki, azt már az első órákban felismertem, hogy a portugál emberek nem igazán nyüzsgő típusok. Feleslegesen nem avatkoznak a másik ember életébe, cserébe természetesen ugyanezt elvárják.
Az ajtó a vízre nézett, így elhúzott függöny mellett csodálatos órákat heverésztem az ágyon, gyönyörködve a kilátásban. Ezt tettem aznap este is, nem mentem sehova, élveztem a csöndet, a pihenést. Tettem ezt azért is, mert a lábam nem hogy javult volna, hanem egy kicsit még jobban fájt, valószínű a gázpedál taposásának jelentéktelen megterhelése sem tetszett neki.
Reggel arra ébredtem, hogy fázok. Valószínű az Óceán hatalmas, hűvös víztömegének időjárás szabályzó hatása miatt, de a parton töltött egy hét mindig egyforma forgatókönyv szerint telt el. Reggel pulóver, néha kettő, ami csak dél körül kerülhetett le, ha lementem napozni a partra, bizony kocogó fogakkal feküdtem, és ha a szélárnyékból felemelkedtem, hát a fagyhalál környékezett. Délután 2-3 óra körül jött el a kellemesebb idő, de ha szél fújt a nagy víz felöl, akkor elő kellett venni az edzett férfi imázsát. Persze a libabőrt nem lehetett letagadni. Összességében az egy hét alatt sosem emelkedett a hőmérséklet 20 fok fölé, de reggelente mindig 10 fok alatt volt. Érdekes módon- délutánonként bekerekeztem a közeli kisvárosba- ott a házak közt 2-3 óra körül 30-35 fokos kánikula volt.
Szokatlan volt még a 7 órás pirkadat, és az, hogy ennek megfelelően az élet 10 óra előtt sehol nem kezdődött meg. Cserébe a nap este11-kor még világított, és hajnal 3-4 előtt kevesen tértek nyugovóra.
164.)
Az első itt töltött kerek napon „hajnali”10 körül bebicikliztem a kb. 3 km-re levő kis városba, amit érdekes módon Dolorosa Sta. Maria-nak, kb. Szűz Mária fájdalmának hívtak. Vonat is járt erre, de magában a kisvárosban 1500-2000 embernél nem élhetett több. Itt a turistákat kivéve minden helybeli ismeri egymást, és délután 5 órától az apró főtéren levő kiskocsma napernyői alatt jönnek össze hangulatos „falugyűlésre”. A téren találtam egy telefonfülkét, ideje volt az otthoniaknál lejelentkezni.
Elég drága próbálkozás volt. Az első hívás 1 €u, 20 mp., ismétlés, újabb €u, újabb 20 mp. Aztán hívtam Katust. 1 €u, nem vette fel, a pénzt elnyelte. Ismételt hívás, bejelentkezett Kóródi Andrea Zircről. Máskor örültem volna az ismerkedésnek, most nem. Úgy döntöttem elég volt.
A kisvárosnak két Supermercadója volt, bejártam mindkettőt, kb. egyforma drágák voltak, érdekes módon a spanyol hasonló áruházakénál kb.10%-al magasabb volt mindennek az ára. Szokatlan volt még mindkét áruház teljes rendezetlensége, fogalmazhatunk úgy hogy irgalmatlan kupi volt, és a mindkét üzletet uraló erős szag, amit úgy is írhatok, hogy irgalmatlan büdös volt mindkét helyen. Az orrom után menve gyorsan rájöttem, hogy ez a szabadon levő százféle szárított és füstölt hal miatt van, amire természetesen rákattant a környék összes le legye, igaz rászállni épp a só, és a füst miatt nem tudtak, de rajokban vitorláztak felette. Hát nem épp egy kedvcsináló látvány volt!
Természetesen csak teljesen zárt ételt-italt vettem ezután. Na meg gyümölcsöt, fogyasztás előtt százszor megmosva. A melegebb délutánba hajlott az idő mire visszaértem, meg mertem kockáztatni egy fürdést is. A partra egy igazi mediterrán feketefenyő erdőn keresztül vezetett az út, ami egy deszkákból kiépített, korláttal elzárt járda volt, óvandó a természetet az össze-vissza járkálástól. Látványosak voltak az öreg fenyők szabadon levő támasztógyökerei.
Finom homokos strand volt, de a pár száz méteres szakaszon egyszerre 20 embernél többet sosem láttam. Pedig ez volt a 100 m-re levő kemping strandja is. A15-16 fokos óceán vize azért szűrte a strandolni vágyókat. Na meg a már korábban említett, állandóan fújó hideg szél. Az apály-dagály itt is elég komoly volt, kb. 8-10 méteres magasságkülönbség volt 6 óránként a vízszintek között. Apálykor elég messze be lehetett gyalogolni a vízben, (főleg ha az ember ki tudta védeni a méteres hullámok kemény csapásait), dagálykor viszont a meredeken leszakadó part miatt két lépés után elmerült a fürdőző.
165.)
Volt még egy érdekes természeti jelenség. Az öböl, illetve a határfolyó túlsó, spanyol oldalán volt egy aránylag szelíd, kb. 300 m-es domb. Annak a tetején egy meteorológiai állomás. És a legragyogóbb időben is, és viszonylag elég gyakran előfordult, hogy az óceán felöl jött egy egész alacsonyan szálló pára, vagy felhősáv, és a domb fölött elhúzva, percekre ködbe burkolta az obszervatóriumot. Aztán a következő pillanatban minden letisztult.
A másnap ugyanúgy kezdődött, pulóveresen, délben a kisvárosi kirándulással, annyi változás volt, hogy a templomban esküvő zajlott, nagy tömeggel, ezt is végignéztem. A lakodalomra persze nem hívtak meg!
Dél körül már szállingóztak vissza a halászhajók, illetve inkább csónakok a védett kikötőbe. Általában a déli apály előtt jöttek be, és érdekes volt látni, ahogy a parttól 50-100 méterre lehorgonyoznak, majd kilépnek a csónakból, és a gumicsizmában kilábalnak a partra. Az apály csúcspontján olyan sekély volt a víz, hogy a nagyobb merülésű hajók kényelmesen az oldalukra dőlve, egyszerűen elfeküdtek a mederben. Ilyenkor lepték el az öblöt az amatőr kagylóvadászok is, kis kosárkával az oldalukon egyszerűen lenyúltak a víz alá, és szedték össze a vacsorának valót, persze azért nem osztrigát, hanem egyszerű feketekagylót.
Visszakarikáztam a buszhoz, összecsaptam egy kis ebédet, majd irány a part. Szerencsém volt, pillanatnyi szélcsend tette kellemesebbé a délután első két óráját, bár később újra rá kezdte. A libabőrtől eltekintve a napnak volt ereje, mivel az orrom, és amit még nem említettem az úton harmadszor, és utoljára tükörsimára borotvált fejem kegyetlenül hámlott, úgy néztem ki mintha egy rongyos gumisapka lett volna a fejemen. Még jó hogy nem akartam tetszeni senkinek sem. Nem igazán vagyok az az órákig tétlenül a napon aszalódó típus, gyorsan eluntam magam. Könyvem már csak (illetve még tartott) Stephen Hawking kőkemény olvasmánya, az”Idő rövid története” volt, igaz ez olyan volt mint a rágógumi, egy oldalt, csak hogy közelítőleg megértsem, szavanként megrágva, háromszor el kellett olvasni. Persze azért egy tengerparton koncentrálni sem olyan egyszerű, szóval ez sosem fogyott el. Bár sokszor vesztettem el rajta a türelmemet, és inkább kagylót gyűjtöttem, meg bebarangoltam a környéket.
Este film és fotórendezés, naplóírás, még volt egy-két filmem CD-n, ezekkel szórakoztattam el magamat, naplót írtam, vagy kiültem a partra, gyönyörködtem a naplementében. Ami úgy este 11-kor következett be.
166.)
20-30 m-re tőlem volt egy másik bokor alá beállítva egy öreg, kopott, már láthatóan menetképtelen lakókocsi. Egy idősebb, hobó külsejű férfi lakta, ő is azt csinálta amit én, vagyis láthatóan semmit. Napközben többnyire el volt bújva, este került elő, néha tábortüzet rakott, néha sütött rajta valamit, viszont állandóan kéznél volt neki a vörösboros flaska, amit makacs kitartással, szabályos időközönként meg-meghúzott. Senkivel nem állt szóba, élte a kis életét, láthatóan kiváltotta a portugál receptet: élni, és élni hagyni. Na, őtőle ért az a megtiszteltetés, hogy a harmadik nap reggelén mikor előbújt, előre köszönt. Mit mondjak, büszke voltam rá, igaz a kapcsolatunk végig megtorpant ezen a szinten, reggel és este üdvözöltük egymást. Nem is próbáltam tovább lépni, láttam hogy nem tart igényt rá.
Az elkövetkező pár napról nincs mit különösebbet mondani. Egyforma menetrend szerint zajlott, az ember ha letáborozik egy helyen, és egy-két nap alatt belakja, akkor egyben kialakul egy napirend, ami szerint él, és ez általában magával hozza azt is hogy bármilyen gyönyörű helyen van, ha ott nem történik semmi ami változatosságot hozna, akkor szép lassan a megszokás unalmába süppednek a napok.
Eszembe jutott hogy 25.-e van, aznap volt Santiagóban a nagy fiesta, körmenettel meg hatalmas tömeggel, és az, hogy bármennyire menekültem előle, azért most jó lenne hipp-hopp ott teremni, és egy kis változatosságot hozni az unalmas napokba.
Aztán a következő nap a naplót olvasgatva felfedeztem, hogy pont 8 hete hogy otthonról elindultam. És az, hogy mennyire elszaladt ez a nyolc hét. És kellő szomorúsággal gondolkodtam el azon, hogy innen már hazafelé tartok.
Az utolsó napokat „megszínesítették” a testi bajaim. A lábam, igaz hogy nem túl sokat pihentettem, gyakorlatilag semmi kezelést nem kapott, ugyanúgy, ha nem jobban fáj. Esténként elmentem sétálni, bejártam az erdőt, a kempingben nézelődtem, vagy a közeli vízparti kiskocsmába ültem be egy pohár borra, de mindig úgy jöttem vissza, hogy szinte folyt a könnyem a nyilalló fájdalomtól. Aztán az egyik fürdőzésnél egy emberes hullámot telibe kaptam, pontosabban oldalról, és csak egy reccsenést hallottam, meg utána azt, hogy nagyon fáj a fülem, és nem hallok rá. Este nagy nehezen sikerült kiugrálni a dugulást, de utána is nagyon fájt, és orrfújásnál ott jött a levegő. Érdekes volt!
167.)
Számot vetettem anyagi helyzetemmel, órákat görnyedtem a térkép fölött, terveztem a haza utat. Többféle útvonal is szóba jött, én szerettem volna még Lisszabon után lekanyarodni Dél-Spanyolországba, Sevilla, Granada, Barcelona felé, de a pénztárcám nem szerette volna ezt a variációt. Maradt a „két pont között a legrövidebb út az egyenes” elmélet, így is még 4500 km volt előttem. Hiába osztottam-szoroztam, ezt a variációt kellett követnem.
Aztán jött a szokásos viszketés, ami jelezte, hogy gyorsan odébb kell állni. Aznap este a naplómba ezt írtam: „Érdekes, hogy meg lehet a pazart is unni”. Hát igen, ha pár hónappal korábban valaki azt mondja nekem, hogy azon a nyáron a portugál tengerparton fogom egy
lakóautóval süttetni a hasam, kinevetem. És ha még hozzáteszi, hogy öt nap után unni fogom, hát….. Pedig ez történt.
Aztán egyszer csak kimondtam, hogy másnap továbbindulok. Így már rögtön rengeteg dolgom lett, az utóbbi napokban csak laktam az autót, de nem sok gondot fordítottam rá. Kezdődött egy ágyneműmosással, és folytatódott egy általános nagytakarítással. Kihordtam kb. 80 kg homokot, amit az utóbbi napokban apránként a lábamon és a papucsomon sikerült behordani. Feltöltöttem (félig) a kifogyott tartályokat, akkorra már az ivóvizes tartály is kiürült. Ez megint nem volt egyszerű dolog, mivel a legközelebbi, ill. egyetlen elérhető vízcsap egy szivattyús Norton kút volt abban a kiskocsmában ahova esténként be szoktam ülni, viszont a kocsival nem hogy nem tudtam odaállni, de igazából elmozdulni sem volt nagyon tanácsos.
Így maradt a kézimunka, kb. 300 m-t kellett cipelni a 20l-es kannát, ami a lábam akkori állapotában nem volt egyszerű, meg a derekam is határeset volt, éreztem, hogy nem sok kell neki és kiakad.
Azért pihenőkkel, pár óra alatt ezt is sikerült teljesítenem. Közben a bokorra kiterített ágynemű is megszáradt. Estefelé még bekarikáztam Dolorosába, részint elköszönni a platánok árnyékolta hangulatos kis főtértől, részint egy kis útravalót vásárolni a mercadóban, aminek hökkentő szagát már egész megszoktam. Érdekes kontraszt volt, hogy a térre nyíló kis templomban ahol pár napja az esküvő volt, most egy más hangulatú rendezvény gyűjtötte össze a helyieket, fekete ruhában búcsúztak valakitől a közösség tagjai közül. Most nem mentem oda nézelődni, és a torra sem vártam a meghívást.
168.)
Egy elég hányatott éjszaka után, (fájtam és hülyeségek sorozatát álmodtam) reggel ragyogó időre ébredtem. Nem hogy pulóver nem kellett, de szélcsendes strandidő volt, forrón sütő nappal. Egy apró fricska Caminhatól, vagy csak tartóztatni akart még egy pár napig? Nem tudom, de esélye sem volt. Már döntöttem. Annyit még megengedtem magamnak, hogy egy másfél órára lemenjek a partra, fürödjek egyet a tükörsima óceánban, és élvezzem a rezzenéstelen levegőt, a tűző napot. Tényleg kitett magáért a strand, szépen akart búcsúzni. Elköszöntem gyűrött arcú lakókocsis barátomtól, most szólt először hozzám. Valamit kérdezett portugálul, de részint az orra alatt mormogta el, másrészt még nem igazán voltam erős portugálban (később sem), így válaszként metakommunikációs eszközök erős igénybevételével elmagyaráztam további utamat, amit láthatóan megértett, de láthatóan nem különösen érdekelte. Hát így váltunk el.
Az akkumulátorok egy-egy ilyen többnapos leállásnál mindig teljesítményhatárukig voltak kihasználva. Most is arra futotta csak az erejükből, hogy az indító mágnest behúzzák, a motor forgatására már nem voltak hajlandók. Pedig összesen 200 Ah teljesítmény feszült bennük. Persze nem lemerült állapotban. És ilyenkor mindig hála öntötte el a szívem magam iránt, hogy eszembe jutott az aggregátort megvenni és elhozni. Remek ötlet volt. Most is beindítottam, akkutöltő fel, és mint általában, 20 perc alatt nyomott annyi teljesítményt, hogy elindítsa a motort. És érdekes volt, hogy ha visszaemlékszem, ez a megoldás mindenütt sikert aratott. Először a pécsi Tesco parkolójában, de ugyanúgy Münchenben, Kölnben, és mindenütt. Itt is.
Végül elindult, két kilométer után az ingyen autópályán voltam, és rögtön elmúlt minden nyűgöm, mentem, és a szokásos bizsergető érzés tudatta velem, úton voltam!
Az első megállóm egy, a tenger, és egyben a Limia folyó partján elterülő kisváros, Viana do Caostelló volt. 2-3000 lakos, rikítóan színesre festett tenger parti házak, csöndes, szürke Óváros kopottas épületekkel, két szép kis templom, pálmák. És ennyi. És részint mert tényleg ennyi, részint mert tilosban parkoltam, 40 percet szántam városnézésre, de ennyi elég is volt.
A következő úti cél az ország névadója, Portó volt. Még 70 km körüli kényelmes autókázás várt rám, tényleg nem siettem, 70-80 km-nél sehol nem mentem gyorsabban, így is röpke másfél óra alatt megérkeztem. Útközben nagyon sűrűn találkoztam az itt nyáron nagyon gyakori, és sajnos emiatt már egész megszokott erdőtüzek maradványaival. Egész domboldalakat takart sárgultan halott erdő az aljnövényzet tüze miatt, és gyakran gyönyörű, sűrű erdőt sejtető, ma már csak csupaszra égett fekete torzók kísérték az utat több kilométeren keresztül. A 40 fokos kánikulában a csont szárazra aszott növényzetnek nagyon kevés kell hogy felcsapjon a láng. Akkor viszont egy gyorsvonat sebességével száguld, és nagyon nehéz útját állni.
169.)
Portó felé közeledve szélesedett az autópálya, és sűrűsödött a forgalom. A szokásos menetrend szerint haladtam, fogalmam sem volt a város fekvéséről, arról hogy hol hajtsak le az átszelő autópályáról, illetve hogy ha lehajtottam hova fogok jutni. Maradt az érzékre hagyatkozás, főleg hogy a 100-110-el haladó, közrefogó és sűrű forgalom miatt nem sok idő volt sem nézelődésre, sem töprengésre. Egyszer kiraktam az indexet, kikaptam a kormányt, és nemsokára egy mellékutca egyetlen szabadon maradt parkolóhelyén álltam.
Kifújtam magam, városnézés előtt még egy kis kalóriapótlásra is időt szakítottam, közben megnéztem az általános tudnivalókat a városról, amit indulás előtt a számítógépre mentettem.
Az országnak is nevet adó város, Portugália második legnagyobb városa (263 ezer fő) a Duro folyó óceánra nyíló torkolatában fekszik. A római korban az itt levő luzitán város, Cale, fontos átkelőhely volt Lisszabon és egy másik nagyváros, Braga között. Később az öböl túloldalán kialakult egy másik város is, ez a Portus (kikötő) nevet kapta. A két város idővel egyesült Portus-Cale néven, és székhelye lett a Portucale grófságnak, ami hatalmas területen, a Minho és a Duro folyók között terült el. És itt már gyakorlatilag el is értünk a mai névhez.
Innen indította Alfonz Henrik a reconquistát, azaz a területek visszahódítását a móroktól, ami után megalapította a független Portugál királyságot. A Katedrális 1111-ben történt megépítésével a város kiemelkedő szerephez jutott, és további királyi kiváltságokat kapott. Területbővítő érdekházasságok köttettek itt, királyi sarjak születtek, mint pl. a nagyhírű felfedező-király, Tengerész Henrik is itt látta meg a napvilágot.
A szinte véletlenül „feltalált” portói bor pedig a középkortól még jobban megerősítette a város, és a környék státuszát. A 13. sz.-ban már gyakran jártak ide brit kereskedők, főként olívaolajért, gyapjúért, és parafáért. Itt találkoztak a helyi borral, amit csak „vörös portugálnak” hívtak. Mellékesként szállítottak belőle a szigetországba, de nem voltak elragadtatva tőle, meg igazán nem is volt rá szükség, Franciaország bőségesen ellátta az angolokat szőlőlével.
170.)
Ám 1667-ben, a franciák minisztere, Colbert behozatali tilalmat rendelt el az angol szövetre, válaszul a britek nem kértek a francia borból. És ekkor jött el a portói ideje. Az egyszerű, asztali minőséggel azonban nem voltak egészen elégedettek az angolok, így kerestek. És aki keres, az talál, érdekes módon egy Lamegó-i kolostorban találtak rá arra a „papok portóijának” nevezett édes borra, ami megfelelt kényes ízlésüknek. A környéken ezután eszerint a recept szerint készült a nemes ital. A végső formát, és ízvilágot pedig a szállítás hosszadalmas volta alakította ki. Mivel hajón szállították a szigetre, ez bizony hosszú út volt, a bor minősége romlott, gyakran „megpimpósodott” Ezt elkerülendő, kísérletképpen pálinkát, pontosabban borpárlatot kevertek a borba, ami lassította az erjedést, megőrizte a cukorfokot, és nem utolsó sorban emelte az alkoholtartalmat. És megszületett az igazi, később világhírt elérő valódi, ma is iható Portói bor! A mai szállítás természetesen már hatalmas tartálykocsikban történik, a régi borszállító bárkák (barco rabelos) már csak egy kedves látványosságnak maradtak meg a Duro folyón, na és évenként egyszer versenyt is rendeznek az erre még alkalmas bárkák között.
A város északi felét nyílegyenesen átszelő Avenida Boavistán indultam a városnézésre. Itt is a szokásos buszmegálló-térkép alapján történő betájolással kezdődött a túra, de mivel a városnak nincs logikus, átlátható szerkezete, ez nem volt egyszerű dolog. Mindenesetre „kilőttem” magamnak hogy merre van a folyó, merre a tenger, merre a kisutcás régi városrész, és elindultam. Az út mellett 19. századi nemesi villák kísértek, sudár pálmákkal, gyönyörű kertekkel. A villanegyed után már egy kicsit modernebb, főként üzletek uralta szakasz következett. A házak között, mivel az út dombon futott ki-ki villant a város apró házakkal beépített déli része, és a Duro folyó. Az Avenída egy hatalmas, körforgalommal ölelt térbe, a Mouzinho de Albuquerque térbe torkollott. Ő egy, a hazaiak által nagy becsben tartott 19. sz.-ban élt tábornok volt, aki főleg az afrikai gyarmatok megszerzésében, és megtartásában jeleskedett, hatalmas szobra büszkén magaslik a tér közepén. A gyönyörűen parkosított, pálma- és egyéb egzotikus fákkal árnyalt téren már voltak apró szeplők, a padokon mindenütt hajléktalanok aludtak, és az egész téren rossz kinézetű, többnyire színes bőrű csavargók lestek láthatóan zsákmányra.
171.)
Ez az út folyamán később minden nagyobb városban így volt, sőt, minél délebbre haladtam, annál szembetűnőbb lett, és Lisszabonban tetőzött. Szerepe lehet ebben a nem túl keménykezű rendőrségnek, annak hogy az életszínvonal -hiába az elég korai EU tagság- messze elmarad a nyugat –európaitól, és annak, hogy mikor Portugália még gyarmatbirodalom volt, az általa gyarmatosított országokban a hivatalos nyelv a portugál volt. Ezt nemzedékek őrizték meg, sok nyomorban élő afrikai ország polgárainak egyetlen beszélt európai nyelve a portu gál, tehát logikus hogy ide jönnek a jobb élet reményében. Ez a remény azonban általában nem válik valóra, itt ragadnak, és bizony úgy szerzik meg a napi megélhetésre valót, ahogy tudják.
A tér egyik sarkában futurisztikus épület áll, a Casa de Música, a zene háza. Érdekes külsejével kicsit elütött a környezete stílusától, de ahogy a mindenütt zajló építkezéseket néztem, lehet, hogy pár év múlva a környezet igazodik hozzá. Mindenesetre kár lenne. A kiragasztott plakátok alapján viszont láttam, hogy nincs uborkaszezon, minden műfajból az igazi menők léptek fel, átlag kétnaponta. Úgy látszik, azért van igény a kultúrára is.
Aztán az út, amit követni akartam, meredeken kanyarodott a Jardim do Palácio de Cristál felé. Ez, a 19. sz.-ban leégett Kristálypalotáról elnevezett park, a város egyik legkedveltebb pihenő és kiránduló helye, egy kis zöld sziget a zsúfolt házak közt. A parkot a közepére épült ultramodern Almeida Garrett Városi könyvtár uralja, de nekem személy szerint jobban tetszettek a hatalmas fák közt megbúvó szökőkutak, szobrok, a gyönyörű kertek közt fennkölten sétáló, szelíd pávák, is az itt-ott hirtelen előbukkanó kis tavakban úszkáló kacsák. A fák között olcsó étterem is van, a szabadtéri színpad plakátjai szerint szinte naponta vannak koncertek, igazi családi kirándulóhely. A park alatt, már a Duro partján levő régi kikötőben nemrégiben nyílt meg a Portói bor múzeuma, ahol a nemes nedű történetét mutatják be, és a körülötte 200 méteres körben található nagyszámú kiskocsma valamelyikében, a megszerzett elméleti tudás rögtön gyakorlati tapasztalatokkal is kiegészíthető.
Ez persze figyelembe véve, hogy a Portói mennyire tudja itatni magát, és hozzászámítva a 35 fokos kánikulát, életveszélyes is lehet, így kihagytam.
172.)
Lesétáltam a folyó fölé nyúló park egyik hatalmas kaktuszokkal körülvett kilátó pontjára, ahonnan valóban remek kilátás nyílt a város nagy részére, a folyóra, és az azt átszelő Arrábida-hídra, amely az A1 autópályát vezeti délre, és amelyen majd én is folytatom az utam Lisszabon felé. Most egyenlőre a városi forgatagba visszatérve, az Óváros, a Ribeira felé indultam. A folyóparti kis negyed Portó leginkább magával ragadó városrésze, igazi ablak a múltra szűk sikátoraival, kopott, macskaköves utcácskáival, és a rakpart mellett horgonyzó borszállító bárkáival, amik ma már csak borházak hirdetői, vagy kirándulókra váró sétahajók. Divatos éttermek, és hangulatos kiskocsmák váltják egymást egészséges arányban, mindenki megtalálja magának az általa igényelt színvonalat. Itt van a szépen helyreállított Casa do Infante, az Infáns Háza, ami a város első vámházaként működött, és amely házban 1394-ben meglátta a napvilágot a későbbi nagy hódító király, Tengerész Henrik. Ma az épületben a Történelmi Levéltár működik. A néhány helyen még meglevő régi városfalon táblák mutatják azt a 2 m körüli vízszintet, ameddig a Duró folyó áradásakor elöntötte a városrészt.
A szépen konzervált hangulatnak meg van a gyümölcse, a negyedet az UNESCO a Világörökség részének nyilvánította. Egy igazi portugál specialitással is gyakran találkozunk a várost járva, ez pedig az „azulejók”, a híres festett csempék kultusza.
Az azulejo egy jellegzetes, arab, spanyol és portugál nyelvterületen elterjedt csempe. Mindenütt megtalálni Portugáliában, ahol az ország legjellemzőbb díszítő elemének tekinthető: nemcsak a frízek és a nagy faliképek számítanak közönségesnek, de medálnak is hordják. A mázas csempét beltéren, és kültéren egyaránt használják. Gyártását Kínában fejlesztették ki; az arabok a 12. században ismerték meg, majd a 13. század végén terjesztették el Európában. Használatát nem a divat szeszélyei indokolták, hanem az a tény, hogy a csempeborítás jó hőszigetelő; enyhíti a nyári hőséget. Az agyagból készült lapokat a mesterek mázzal vonták be, a kemencében és 24 órán át 900°C-on égették, majd egy napig hűlni hagyták, hogy maradandó legyen.
A praktikus szempontok mellett már a kínaiak figyeltek a csempék művészi kialakítására. Az arabok – egyes elképzelések szerint — a bizánci mozaikokéhoz mérhető látványt próbáltak az új technikával elérni. Eredetileg csak a kobaltkék árnyalataival mintázták, majd különféle egyéb fémeket (cink, mangán, réz, vas) tartalmazó mázakkal sokszínűvé tették.
173.)
A kínaiak formai megkötések nélkül használták, a móroknál azonban – mivel az iszlám tiltja az ember- és állatábrázolást – a geometriai minták kerültek előtérbe. Ezt a hagyományt spanyol és portugál nyelvterületen is átvették, a reconquista után azonban a különböző életképek és biblikus jelenetek ábrázolása is divatba jött. Nevét a különböző források kétféleképpen származtatják: Az apró, színes kavicsot jelentő arab „al-zulaich” kifejezésből, amivel eredetileg a régi római-bizánci mozaikokat jelölték, vagy pedig a spanyol 'azul' (kék) szóból, mivel eredetileg monokromatikus volt.
Rendkívül látványos a Karmelita templom külső falát borító hatalmas kék-fehér mozaik, amely Silvestere Silvestrinek, a rend megalapítójának legendáját ábrázolja. Maga a templom is egy csodálatos hangulatú, macskaköves, pálmafás, szökőkutas téren fekszik, a belváros közepén.
Séta közben egyszerre csak nagy csilingelés, és „elvágtat” mellettem a két portói villamosvonal öreg járgányainak egyike, a 18-as járat múzeumba kívánkozó drapp színben pompázó keskenynyomtávú kocsija. A félóránként közlekedő, kb. 10 km-el döcögő járatok számozása is érdekes, az egyik az IE jelű, ennek végállomása stílszerűen a villamos-múzeum, a másik a 18-as, amit most készülnek meg hosszabbítani, és a tengerparton fog végigdöcögni egész komoly távolságra. Hogy az előző 17 vonallal mi történhetett….?
A hosszúkás tér túlsó felén egy magányos torony magasodik, a Torre de Clérigos, a Papok-tornya. A 76 méter magas, barokk stílusban épült mészkőtorony, és a hozzátartozó templom a 18. sz. közepén épült Niccoló Nazzoni olasz építész tervei szerint. Mivel a város legmagasabb dombján épült, aki rászánja az 1 €u belépőt, de főleg elég erőt érez magában ahhoz, hogy leküzdje a 225 lépcsőfokot, az valóban csodálatos kilátásban részesülhet, és remek fényképeket készíthet a kitáruló városról. Délben itt is sziesztáznak, a torony bezár, sajnos ebbe épp belefutottam. Azzal a szándékkal jöttem el, hogy kerülök egyet, és az azt hiszem 4 órás nyitásra visszajövök. Természetesen ezután olyan messze keveredtem tőle, hogy nem is kezdtem el újra keresni. Ez az élmény kimaradt.
174.)
Újra a rakpartra, a Ribeira ódon kikötőnegyedébe jutottam. A kiskocsmákat, és a „jobb” vendéglők teraszait ebédelők tömege lepte el. A viszonylag szolíd árak sokakat csábítanak egy helyi specialitás megkóstolására, bizony az asztalra váró sorokat nézve el tudtam képzelni az 1-2 órás várakozást is, még valaki szabad helyhez jut. Picit már éhes voltam, el tudtam volna képzelni egy kiskocsmában egy finom 3 €u-s pacalt, de várakozni nem volt türelmem.
Bizony ennek az itthon is kedvelt egyszerű, de mennyei ételnek ott igazi kultusza van, az igazi portóiak szerint nincs finomabb étel egy jó tányér igazi pacalnál. Ha már nem ettem, legalább a vizuális élvezeteknek adtam, bizony belenéztem a felszolgálandó tányérokba. Külső, és illat alapján szerintem ugyanúgy készítik mint itthon, és ami nagyon szimpatikus volt, hogy a nagy mélytányérba csak pacal kerül, de az púpozva, körítésnek mellé pedig egyszerű, puha, meleg fehérkenyeret adnak. (Hát most, írás közben is nyeltem egy nagyot. Ott is.)
Kiültem a rakpartra, csodáltam a gyönyörű panorámát, szívtam magamba az illatokkal az érzést és a hangulatot, és pihentem is egyet. A forróságban, egy ilyen mindent-látni-akaró gyorsított városnézés bizony kimeríti az embert. Eredetileg úgy terveztem, hogy ott éjszakázom, és a másnapot is a városban töltöm, de így estefelé haladva, nem láttam sok értelmét. Biztos, hogy nem néztem meg MINDENT, de tudom hogy milyen Portó, felmértem, ha legközelebb arra vetődöm, nem fogok eltévedni, de most ennyi elég volt. Az emlékeket frissítendő, párhuzamosan olvasom az ott, esténként írt útinaplót, az akkori, még „meleg” érzésekkel. Ebből idézek most egy pár mondatot: „Meg aztán úgy érzem, nem szégyen bevallani, fáradok. Kicsit ez egyfajta csömör is, a szebb dolgokon sem indulok már úgy be. Annyit láttam, hogy telítve vagyok. Meg még egyszer, fáradok, sőt fáradt vagyok. Úgy hogy fél 7 után nekivágtam.”
Hát igen, mikor már hazafelé mutat az iránytű, és tudom, hogy milyen irdatlan nagy út van még előttem, milyen nevetségesen kicsi erőforrással, akkor már egy kis félsszel kevert türelmetlenség is előjön. Haladjunk! Így visszaballagtam a kocsihoz, útközben még megcsodálva az egyik csöndes parkban ezeket a furcsán kövérre hizlalt „altestű”, groteszk platánokat, köztük az ugyancsak érdekesre sikerült szobrok??(műalkotások) kertjével, és igen, fél 7 után nekivágtam!
175.)
Nem akartam benzinkút keresésével tölteni az időt, pedig már egy ideje stabilan égett az üzemanyag-hiány lámpa, de gondoltam, majd a közelben az út szélén lesznek kutak. Hát, nagyon idegtépő lassúsággal lett csak egy.
A korábban már látott Arrábida-hídon keltem át a déli oldalra, hihetetlen forgalom közepette. A híd után válnak szét az utak egy fizetős, és egy nem fizetős autópályára, egy nemzeti főútra, és két alsóbbrendű útra. Ja, és természetesen mindnek egy a végcélja. Talán így érthető, hogy a forgalom diktálta 90-es tempónál fel-felvillanó eligazító táblák mellett is volt két nagy lyukrafutásom, ahol bizony vissza kellett fordulni, és kezdeni előröl az egészet. Ami megint csak nem tett jót a gázolaj készletemnek.
Végül kivergődtem a nem fizetős autópályára, és hosszú kilométereken keresztül leégett erdők közt haladva, mind jobban vágytam egy benzinkútra. Alig értem a gázpedálhoz, és már fogalmaztam angolul, hogy mit fogok mondani a segélykérő telefonba, mikor végleg leálltam a sztrádán. Aztán, mivel egy szakaszt még most építettek, leterelték a forgalmat az alsóbbrendű útra. Na, itt legalább nem olyan égő ha elfogy a matéria! A motor néha, döccenők után már be-be puffogott, megtorpant, de velem volt az angyalkám, mert egyszer csak ott virított egy nyitott kút előttem. Önkéntelenül löktem még egy nagyot az ülésben ülve, leállítottam a motort, és bekanyarodtam a jól megérdemelt itatásra.
Fél nyolc múlt, mikor Aveiróba értem. A nap még magasan volt, aznap már nem akartam leérni Lisszabonig, így fél óra sétát engedélyeztem magamnak. A 16. sz. óta létező, óceán parti kisváros három lagúna köré épült. Az 57 ezer lakos fő megélhetési forrása a környék adottságaiból adódóan, a sólepárlás, a moszatgyűjtés, és a halászat. Ipartelepek, gyárak nem csúfítják a romantikus látványt. Nagyon érdekes asszociációra kényszerít a lagúnák vízén ringatózó moszatgyűjtő bárkák, a moliceirók látványa. Az első pillanatban Velence, és a gondolák ugranak be. Persze itt nem egy omladozó, lassan csak díszletté váló kísértet városban vagyok, hanem egy gyönyörű, színes épületekkel hivalkodó, zöldellő, pálmafákkal zsúfolt, igazi, nagyon is élő mediterrán városban, amin nagyon sokat lendített az, hogy a 2004-es foci EB egyik rendező városa volt. A belvárosi sétálóutcák benépesültek, szűnőben volt a hőség. Jó volt látni sok vidám, gondtalan, jókedvű embert, arcot. Pedig nekik is biztos vannak napi gondjaik. De ezek feldolgozása mentalitás kérdése. Tanulhatnánk Tőlük!
Tényleg csak fél óra volt, és indultam tovább. Jobb kedvűen. A várost elhagyva, az útról rá lehetett látni a már lepárolt nagy sóhalmokra. Az óceán vizét bevezetik hatalmas kiterjedésű,
lapos, és sekély természetes „teknőkbe”, és a szinte állandóan tűző nap teszi a dolgát, párologtatja a vizet, ami ha elfogyott, már csak ilyen hatalmas halmokba kell összegyűjteni a finom, hófehér tengeri sót. Milyen sok érdekes dolog van az életben, és milyen jó ezeket megismerni!
Azután újabb kicsi autóút, kicsi elterelés az építés miatt, és szép lassan bealkonyult. Kényelmesen „ballagtam” az úton, nem siettem, nézelődtem. A mellékút mellett nyugovóra térni készülő, elcsendesedő kis falvakon lopakodtam keresztül, majd megint egy folyódelta, és egy nagyobb város: Figueira da Foz.
A Mondego folyó torkolatában fekvő, ma kb. 57 ezres város felkapott üdülőhely. Az igazi aranykorát a múlt század fordulójában, a 20. század elején élte. Akkoriban vált a csöndes kis
halászfalu felkapott üdülőhellyé, a gazdag angol réteg imádott pihenőhelyévé, ahol általában az év felét töltötték édes semmittevésben, élénk társasági életet élve. Kis recesszió következett be, majd mára már ismét felkapott hely, de ma már inkább csak a hazai rajongók maradtak meg. Kaszinóváros is, ahol sok szenvedélyes szerencsevadász szabadul meg vagyonától, vagy éppen tesz szert arra egy éjszaka alatt. Persze ez a ritkább.
A hat km. hosszú, több száz méter széles árnyékmentes, aranyhomokú tengerparton persze minden víz-és strandimádó megtalálja számítását. Rengeteg –valljuk be a városka hangulatát rontó, és látványát csúfító- hatalmas szálloda épült az utóbbi időben, de a nyári főidényben még ez is kevésnek bizonyul, ilyenkor a méregdrága árak ellenére is lehetetlen szabad helyet találni. A várost ez tartja el, nem csoda tehát hogy az árak mindenben kb. háromszorosai az átlag portugál áraknak.
176.)
Fáradt voltam, elég késő volt, nem volt kedvem még egy tömeghez. A folyó deltáján átvezető hídon átkeltem a város felett is, majd azt elhagyva, lekanyarodtam a kempinghez. A tengerparti kemping bejáratától remek látvány volt a híd a lenyugvó nap fényében. Az árakat még megnéztem, kellőképpen elszörnyedtem, és a bejárattól nem messze egy árokparton levő szabad, földes placcon bevackoltam magam éjszakára. Mikor hátramentem a lakórészbe, a csendben határozottan úgy hallottam hogy kopognak, de rájöttem hogy csak a szemem kopogott már az éhségtől. (Ez gyönge vicc volt, de az érzés tényleg meg volt.) Aznap valamikor délelőtt faltam egy pár falatot, jól esett az egyszerű vacsora. Kimerült és fáradt voltam, annyira, hogy rendkívül rossz éjszakám volt. Egész éjjel félálomban forgolódtam, meleg volt, az ajtót nem igazán akartam nyitva hagyni, nem túl bizalomgerjesztő környék volt. És érdekes módon, ha elszunnyadtam, egész éjjel a Caminóval álmodtam. De nem jót, hanem meg nem történt hülyeségeket.
Aztán hajnalban bemérgesedtem, felkeltem, de az ajtót kinyitva korom sötét fogadott. Fél öt volt. Akkor csak visszafeküdtem, és egy eszméletlen mély zsibbadtságban nyolcig még húztam. Elég határozott fizikai rosszulléttel indultam útnak. Szédültem, hányingerem volt, és azon nem sűrű szakaszok egyike következett, ahol féltem vezetni. Néha összefolyt előttem minden, elhomályosult az út és a szembejövő forgalom, ami nem túl szerencsés dolog volt. Ilyenkor lelassítottam, ittam vizet, kávét, de menni kellett. Mivel itt is még építették az autópályát, egy mellékútra terelték az egész forgalmat. Ami itt a tengerparti részen állandóan hatalmas. Egy-egy sáv, de az olyan keskeny, hogy a kamion csak úgy fér el rajta, ha a záróvonalra rakja a belső kerekét. És kamionból rengeteg volt, siettek, a szembejövők állandó villogással, és légkürttel követelték ki maguknak a helyet, és húztak el 10 centire 100-120 km-es sebességgel. Az én külső kerekem folyamatosan csak felével volt az úton, de így is gyakran vészfékezni kellett, majd óvatosan letenni a külső felét a jó 20 centivel megsüllyedt útpadkára, majd mikor elmúlt a veszély, egész lelassulva óvatosan visszakapaszkodni. Szóval folytatódott a rémálom, csak most már nappal, és ébren.
177.)
A következő közvetlen úticélom a 150 km-re fekvő kisváros, Louriná volt, majd ott elmesélem miért. Most szenvedtem tovább, igyekeztem nem összetörni magamat, a filmezés, fényképezés természetesen most kimaradt. Aztán az egyik kanyarból kiérve, a közeli kis dombon egy apró csoda ígérete tárult elém, egy, az uralkodó fehér mellett pompázatos színekbe öltözött, várfallal körülvett kis falu látványa ragadott meg. Alá érve kiraktam az indexet, a szűk kis úton felkapaszkodtam a dombra, és beparkoltam a meglepően nagyszámú autó közé. Óbidosba értem.
A város neve a feltehetőleg a latin „oppidum” (erődítmény vagy erődített város) szóból származik. Az első falakat a mórok építették, de a várat a XII-XVI. sz folyamán többször átépítették. 1148-ban hódították vissza a móroktól. 1282-ben Aragóniai Izabella és Dénes király itt tartotta az esküvőjét. Izabellának annyira megtetszett a városka, - hogy megkapta nászajándékul, - királyi birtok is maradt 1833-ig. A ma 400 lakosú városka a 15. sz.-ig a tengerre nézett, ám amikor az öböl feltöltődött iszappal, csak egy keskeny kis lagúna maradt, és a falakat bekerítette a szárazföld.
Mivel talán egész Portugáliában páratlan ez a teljesen eredeti állapotában fennmaradt kis ékszerdoboz-falu, természetesen az utcákon állandó a nyüzsgés. A fehérre meszelt falú, sárgával és kékkel díszített, több száz éves kis házak közti szűk utcácskában folyamatos az emberáradat. Az amúgy is vidám színeket mindenütt a falakra futtatott bougainvillea élénkpirosa, és a lilaakácok különböző rikító árnyalatai teszik még varázslatosabbá.
A falu, természetesen a turistákból él. Mégpedig jól. Apró kis éttermek, kiskocsmák, bárak, és számtalan ajándékbolt ad lehetőséget az anyagi megkönnyebbülésre. Egyedül szálláshelyből van kevés, de ez valószínű annak is köszönhető, hogy egy fél nap bőven elég a falakon belüli csavargásra. A pár magánháznál levő kiadó szoba mellett egy hivatalos szálloda van, a régi királyi lakrészt alakították át, de csak 12 szoba telt ki belőle. Ezek, meglehetősen borsos áruk ellenére hosszú hónapokra előre le vannak foglalva.
178.)
Igazi látványos, és szenzációs műemlék, vagy látnivaló nincs. A kis falu több száz éves érintetlen varázsa teszi páratlan látnivalóvá e helyet, a hangulat, amit a falak sugároznak. A házak jó része az 1755-ös földrengés után épült, ami nem, az kiállta a rengést, és még régebbi. Azóta a falakon belül új házat nem építettek. Valószínűleg 300 éve is így támaszkodtak a falnak ezek a furcsa „féllábú” kocsmai székek, ugyanezeket a macskaköveket koptatták a mostani polgárok sokadik üknagyszülei, és a piacteret uraló, 17. században épült Igreja de Santa Maria templom fényesre kopott rézkilincse is több száz év áhítatos érintését őrzi. És ha ezeket átérezve sétál az ember a falak közt, akkor teljesül ki a csoda.
Mindenesetre én beleszédültem, megszűnt az idő, és az egyik olyan ritka alkalom volt, amikor sajnáltam, hogy nincsenek velem akiket szeretek, hogy ezt Ők is átélhessék. Persze rengeteg gyönyörű kép készült, meg film, de az csak látvány, és nem érzés. Aztán a várfal egyik lőrésén kinézve épp a csodálatos tájban gyönyörködtem, mikor a fal tövében nagy zajjal elhúzott egy motorvonat, visszazökkentem a mába.
Ideje volt tovább indulni. Innen 30 km-re várt egy kis kitérő, egy megbízás egy nevesincs kisvárosban, amit úgy hívtak, hogy Lourinha. Ennek története van, fentebb megígértem hogy röviden elmesélem. Kedves szegedi ismerősöm, Andi, az Interneten megismerkedett egy portugál férfival, aki itt lakott. Távbarátság, szimpátia, meghívás, és egy szegedi fényűző vendéglátás lett a dologból. Hogy ki mit képzelt a történet folytatásába, az kettőjük titka. Mindenesetre luzitán barátunk hazatért, és elhallgatott. Andi ezt bölcsen tudomásul vette, csak mikor a portugál utamról beszélgettünk, jutott eszébe egy kis fricska. Megírt egy szegedi képeslapot, és mivel a férfiú címét tudta, megkért, hogy keressem meg, és dobjam a postaládájába, bélyeg, és bélyegző nélkül, sugallva azt, hogy Andi személyesen kereste. Én ezt gyanútlanul elvállaltam.
Félóra kényelmes autókázás után feltűnt a keresett településnév. Ja, és a kérésben az is benne volt, hogy fényképezzem le a városnév-táblát, és az úriember házát. Beálltam egy Supermercadó parkolójába, és kezemben a címmel elindultam. Láttam, hogy kisváros, nem lesz nehéz dolgom. Az óceán innen 10-12 km.-re volt, nem ért ide hűsítő fuvallata, a házak közt fullasztó forróság fogadott. Mentem utcáról utcára, térképet kerestem, kérdezősködtem, senki nem tudott útbaigazítani. Nagy nehezen találtam egy taxist, aki felismerni vélte a címet, de szerinte az az utca fent a dombok közt, egy kis Lourinhához tartozó szatellit-településen van. De nem esküdött meg rá. Remek!
179.)
Itt merült fel először a gondolat, hogy vajon bölcs dolog volt-e ezt bevállalni? Visszamentem a kocsihoz, és most már azzal kerestem a csatolt települést, a hozzávetőlegesen, egy bizonytalan intéssel megadott irányban. Elfogyó utakon, szűk kis csapásokon tévelyegtem, zsákutcákban szenvedtem a visszafordulással, 15-20 néptelen kis falun mentem keresztül, és csak nem akartam találni a papíron címként szereplő, a városnévtől kötőjellel elválasztott valamit. Az volt a baj, hogy most már én sem tudtam mit keresek, kerületet, falut? Tanácstalan, és fáradt voltam. Ja, és az a 4-5 ember, akit a forróságban sikerült az úton érni, 4-5 irányt mutatott. Itt már kezdtem sűrűbben Andira gondolni, szerintem csuklott ezerrel!
Néha már azt lestem, hogy nem egy másik országban járok-e már, de aztán nagy nehezen sikerült visszatalálnom a kiinduló ponthoz, ahol nyíl mutatta az utat Lisszabon felé, és én, némiképp szégyenkezve, de úgy döntöttem feladom, irány a főváros.
És a véletlen megint bizonyított, a harmadik település az volt amit fél napig kerestem. Pár utcás falu, az első ház ami előtt megálltam, egy fogorvosi rendelő volt. Nem akartam már húzni az időt, bementem, és megmutatva a gyűrött papírom, útbaigazítást kértem. Innen már peregtek az események, az utca meg volt, most már csak a 127/A-t kellett megtalálnom. No ez sem volt egyszerű, mivel az utca egyszer csak kettévált két rendkívül keskeny egyirányú szárnyra, odafelé a páros számok voltak, és visszaútban a páratlanok. Érdekes szisztéma. A két felet keresztutcák kötötték össze, csak azt kellett jól megsaccolnom, hogy melyiken forduljak vissza. Közben az utca olyan keskeny lett, hogy némely háznak szinte már az előszobájában haladtam. Amikor pedig a szűk derékszögbe be akartam fordulni a 7 méteres buszommal, a ház előtt beszélgető két öreg csak a fejét fogta, és hangosan kántálva jajgatott.
Hát, tényleg nem volt vidám a helyzet! Nem túlzás de kb. 10-12 percbe telt, amíg centiket előre-hátra mozogva, a falaktól milliméterekre, nagy nehezen beraktam a kanyarba a kocsit. A túloldal, a páratlan rész kicsit tágasabb volt, ott 5 perc alatt végeztem, és máris ott álltam az ominózus ház előtt. Kézbesítettem a lapot, lefényképeztem a házat, pár keresetlen gondolatban megemlékeztem Andikáról, és indultam tovább.
180.)
Értelmetlen fél nap volt, de mégis jó érzéssel töltött el az, hogy sikerült, megtaláltam, és teljesítettem azt amit megígértem. Megkönnyebbülten indultam a főváros felé. A sztráda feljebb futott, nem követte a partot, meg fizetős is volt, így lemondtam róla. Meg is szenvedtem vele! Nézzük csak mit írtam aznap este a naplóba a friss élmények hatására! „Na tovább! Olyan utakon 80-al, hogy útpadka semmi, szűk beláthatatlan kanyarok,és mély szakadékok mellett rohantam, és ha tartom magam a záróvonalhoz, a fele kerék már a levegőben lóg. És tartani kell, mert folyamatos, és iszonyú nagy a forgalom. A tájékoztatók mindig csak a legközelebbi kis falu nevét közlik, nem azt pl. hogy arra van Lisszabon. A legtöbbet csak találomra mentem, de bejött. Az utak amúgy is szörnyűek. Ez volt az igazi kalandtúra. De megérkeztem. Út közben egy villanásra megláttam az óceánt, és azt kérdeztem magamtól: megérdemlek egy kis lazítást?” Az ott adott válasz természetesen igen volt.
Kikanyarodtam a partra, megálltam egy meredeken az óceán fölé emelkedő szirten, és mint az úton oly sokszor, csak bámultam. Csodálatos látvány volt. A hatalmas távolságról érkező hullámok fehér tajtékká darabolódva, vadul rohantak a partnak. Az útjukat álló, 80-100 méteres meredek sziklafal vadregényét csak ritkán törte meg egy-egy aranyhomokú szélvédett strand. Az levegőt állandó, harsogó morajlás, és a habokból felszökő pára tölti be. A látványba beleszédülve az jutott eszembe, hogy csinálhat az ember bármilyen apró, mindentudó kütyüt, vagy akármekkora gigantomán alkotást, a természetet, ezt ami itt alattam tombol sok ezer éve, sosem fogja legyőzni. És ez így van jó. Még így, majd két év távlatából felidézve azokat a perceket, nézve a képeket, ugyanazt a talán nem ide illő, nem igazán megmagyarázható érzést érzem mint akkor, alázatot.
A partszakasz kb. 25-30 km-re van Lisszabontól, érthetően nagyon felkapott, és állandóan zsúfolt. A környező - az eddig látottakat, és az ország belsejének szegénységét lealázó - eleganciával és luxussal felépült települések, Sintra, Cascais, Mafra, Ericeira szebbnél szebb villái nyújtanak otthont, vagy csak hétvégi kikapcsolódást az itt is létező elitnek. Tehát megengedtem magamnak egy kis lazítást. A partra természetesen nem lehet lejutni autóval, így egy beugró homokos öböl fölött leparkoltam. Az első a kései ebéd volt, rég volt már reggel. Azután fürdőnadrágra vetkőztem, fogtam a plédemet, és a sziklába vájt meredek lépcsősoron lementem a strandra. Közelről a hullámok még félelmetesebbek voltak. Azt hiszem nem túlzok ha azt mondom, a legnagyobbak bőven 4-5 méter fölött voltak.
181.)
Először fel sem tűnt, hogy a perzselő kánikula ellenére senki sincs a vízben. Csak mikor lepakoltam, és a víz felé indultam hogy lábat mossak, és megnézzem hideg-e, akkor rohant rám három vízmentő, szó szerint elkapva a karomat, és húztak ki a következő, kicsapni készülő nagy hullám útjából. Egymást túlkiabálva magyarázták, és mutatták a 10 máterenként kirakott nagy figyelmeztető táblákat, hogy a vizet még megközelíteni is tilos. Na, szép kis strand!
Bár ahogy elnéztem a hullámokat közelről, azt hogy milyen magasan, és milyen erővel rontanak a partra, illetve azt, hogy mikor visszafelé mennek, megszelídülve is milyen sebességgel, és milyen erővel ragadnak magukkal tonnányi homokot, megértettem a tiltást. Nem hiszem, hogy még egy akár csak bokáig felcsapó víz ellenében is lábon lehetne maradni. Ha pedig földre kerül az ember, és a hullámok elragadják, esélytelen az életben maradásra.
Tehát jobb a békesség, feljebb mentem egy magasabban húzódó padkára, ahová már nem ért fel a legnagyobb hullám sem, (gondoltam én), és a többi napfürdőző példáját követve, hasra vágtam magam a pléden, és élveztem a pihenést. Hosszú volt az aznapi út, fáradt voltam, és a relaxáció észrevétlen édes álomba fordult át. És amilyen kellemes volt az elalvás, olyan szörnyű ébredés következett. Valamit talán álmodtam is, de az álomba emberek sikoltása keveredett. Nem volt időm átgondolni hogy ez álom vagy valóság, mert a következő pillanatban jéghideg víz borult rám. Teljesen betakart, levegőt nem tudtam venni, az izmaim görcsbe rándultak, és csak azt éreztem, hogy plédestől felemel, kicsit odébb rak, majd visszaútban megint felkap egy szörnyű erő, és jó pár méterrel arrébb enged csak el. Hát ez volt az a bizonyos hetedik hullám.
Olvastam valahol, hogy minden hetedik hullám a legnagyobb. Nos, ez akkora volt, hogy kicsapott a víz fölött jó 10m-re levő homokplatóra, és bő fél méter magasan végigsöpört rajta. Aki nem aludt, nem hason volt, lábbal a víznek, (mint én) az észrevette, hogy mi közelít, és azok sikoltottak, ugrottak fel, és rohantak a víz elől. Nekem erre nem volt időm. Mikor felugrottam, és még nem teljesen magamnál, kapkodtam a levegőt, körülbelől annyian sajnáltak, mint amennyien jót röhögtek rajtam. A pléd elázott, (hazáig nem száradt meg teljesen, és iszonyat büdös lett), szerencsére valami megérzés miatt mást nem hoztam magammal, még a fényképezőgép, filmfelvevő is fent maradt a kocsiban. Az úton talán először. Picit szárítkoztam, a plédre már nem volt kedvem feküdni, aztán visszaindultam a kocsihoz. Külön teljesítmény volt a jó 10 kilósra „gyarapodott” takarót felcipelni a templomtorony megmászásához elegendő lépcsőfokokon. A strandon zuhanyozó nem volt, így fogyatkozó vízkészletemből voltam kénytelen a kicsapódó sót lemosni magamról. Még egy képet csináltam hűséges társamról, emlékül, hogy milyen messze eljutott, majd indultam tovább.
182.)
Szombat volt, az utak, (itt már jobb minőségűek) zsúfoltak voltak az éjszakára hazatérő kirándulókkal. Először autóúttá, majd sztrádává szélesedett, megjelentek az elővárosi vonatok, repülők húztak el alacsonyan le- és felszállás közben, megérkeztem Lisszabonba. Illetve, még egy lehajtó, ismerős névvel, „Estoril 11 Km”. na ezt még megnézzük!
Az igen felkapott óceán-parti fürdőhelynek három nevezetességét ismertem. Az egyik magyar vonatkozású, itt élt 1949-től, és halt meg 1957-ben Horthy Miklós. Villája ma is áll, én alig egyórás villámlátogatásomon nem kerestem meg.
A második, a sport szeretőknek ismert, az Estoril Circuit, a híres versenypálya, ahol ma már Forma 1-et nem, de Moto GP-t még rendeznek. A pálya természetesen zárva volt, az egyik bejáratról sikerült csak képet készítenem. A harmadik nevezetességnek is csak látóközelségéig jutottam, ez pedig a híres Casino Estoril. Nem mondom, hogy nem szívesen szaporítottam volna vészesen fogyó €u készletemet, de nem hiszem, hogy annyit egyáltalán tétnek elfogadtak volna. Amúgy a rövidre sikerült ismerkedés mérlege részemről annyi, hogy egy hangulatos, és fényűző fürdőváros, de semmi különös. (Vagy már én várok nagyon sokat egy új helytől?)
Esteledett, illetve már este 8 óra volt, bár még a nap magasan volt. Innen már tényleg csak 10 perc volt a főváros, 6 sávos autópálya, gyorsvasút, tényleg olyan mintha Lisszabon külvárosa lenne Estoril.
Megint egy ismeretlen nagyvárosba zuhantam be, a várost átszelő autópályán, 120-al követve a sodrást, szemem sarkában pillanatokra felvillanó, ismeretlen neveket (valószínűleg kerületeket) felsoroló táblákból próbálva kihámozni, hogy hol, és mikor is vágjak ki a forgatagból. Egyszer csak feltűnt egy hatalmas stadion az út egyik oldalán, a tábla szerint a Benficáé, a másik oldalon pedig a Colombo Plaza, index ki, és máris a szerviz úton gurultam parkolót keresve. A felszíni ingyen parkolók tele, illetve ahol volt egy-egy szabad hely, azt meglehetősen gyanús külsejű színes bőrű emberkék őrizték, és minden behajtó kocsi elé odaugorva biztosítják a vezetőt, hogy csak, és kizárólag neki őrzik már órák óta azt a helyet, és ezért csak potom 5 €u-t kérnek. Az én emberem rendkívül csalódottan, és dühösen vette tudomásul, hogy hiába várt rám annyit, elmentem mellette, de háborgó lelkiismeretem is megnyugodott mikor a tükörből láttam, hogy a mögöttem jövő már hálásan fogadta az „önzetlen” áldozatot.
183.)
A másik lehetőség a földalatti, háromszintes fizetős parkoló lett volna, de az árát sem néztem meg, mivel 2 méteres magasság korlátozás volt érvényben. Így maradt a harmadik, a lepusztult grundra hasonlító fapados, de ingyenes parkoló. Egy burkolatlan, földes nagy terület, ahol nem sokan merték hagyni a kocsijukat, később, este rájöttem, hogy miért. Lezártam a buszt, és gyorsan helymeghatározó felfedező útra indultam, a korábban már leírt módokon próbálva betájolni magam a másnapi nagyobb városnézésre. Érdekes volt, hogy 100 méterre a kopár libalegelőtől, ahol parkoltam, és aminek a végében krumpli, és paradicsom földek virultak, szóval innen pár méterre egy igazi, világvárosi Pláza tündökölt. És tényleg csodálatos volt, hatalmas, elegáns, csillogóan tiszta, belül mindent kínáló gazdag luxussal. Egymást kihangsúlyozó ellentétek.
Buszmegállót, vagy metró állomást kerestem, és az út túloldalán, ahova felüljárón átmentem, találtam is mindkettőt. Sajnos itt is működött a brüsszeli módszer, a térképek csak egy adott kerületet mutattak, a nagy összefüggő egészet nem. Felmásztam egy ligetes kis dombra, és a lemenő nap irányából, valamint a város emlékeim szerinti fekvéséből próbáltam betájolni a tengerpartot. Másnap derült csak ki, hogy kevés sikerrel. 10 óra múlt, kezdett sötétedni, jobbnak láttam visszamenni a buszhoz. A Plázában még pezsgett az élet, de az én parkolóm is benépesült. Lepusztult, rozoga roncsok álltak be mindenhová, és a színes bőr szinte minden árnyalatát bíró, nem túl bizalomgerjesztő hajléktalanok tértek nyugovóra bennük, némelyikben öten, hatan összezsúfolódva. Neki kezdtem egy kis vacsorát főzni, éhes voltam. Innettől nem fogom részletezni, hogy miket főztem, talán három szóval jellemezném a hátralevő közel egy hónap étlapját, érdekes, ötletes, és szokatlan. A kevés maradékból dolgoztam, néha kiegészítve valami rendkívül olcsón, jelképes összegért megszerezhető, de még ehető valamivel. Azt azért beismertem, hogy nem valószínű, hogy Csibész kutyám bármelyiket megkóstolná. De aki ötlettelen és válogatós, az éhen marad. Érdekes módon bármilyen egyszerű, és furcsa ételt alkottam, a nálam levő rengeteg fűszerrel ínycsiklandozóvá sikerült tenni. Legalábbis az illat tekintetében.
Így volt ez az este is. Odakint még tombolt a késő esti hőség, két lángon sütöttem-főztem, a buszban az elhúzott ajtó ellenére is jó 50 fok volt. Az illat a behúzott függöny mellett elindult hódító útjára, és mint a gyertyafény a lepkéket, vonzani kezdte a kissé alultáplált hajléktalanokat. Mikor aztán a huszadik fekete fej tűnt fel a hirtelen félrehúzott függöny mellett, és két világító fehér szem dobatta el velem ijedtemben a fakanalat, akkor döntöttem, inkább a hőguta mint a szívbaj. Egyebekről nem is beszélve. Berántottam az ajtót, az úton először magamra zártam, és a teríték kanál-kés-villa kollekciója kiegészült a szerszámosládából egy emberes gumikalapáccsal.
184.)
Nem igazán jól aludtam. Kinti, színes bőrű hálótársaim egész éjjel meglehetősen zajosak voltak, és megint azok a furcsa álmok! Nem hagy békén a Camino. Minden éjjel az Útról álmodom, meg nem történ dolgokat, hülyeségeket, de olyan részletes élethűséggel, hogy az már szinte ijesztő. Az átvergődött éjszaka után még a matrac is vizes volt alattam, az otthon beépített hőszigetelés (bár fordított funkcióra szántam) remekül tartotta bent egész éjjel az esti hőséget. Az ajtót feltépve hatalmas levegőt vettem, odabent már nem sok használható volt.
A kellemesen hűvös reggel, a ragyogó napfény, és a pazar kék ég azonban egy újabb csodálatos nap ígéretét hordozta magában. Kávé, egy gyors reggeli, és hét óra után neki indultam. A város még totálisan aludt. A zsúfolt sztráda ahol este bejöttem, reggel mikor átmentem a felüljárón, csendesebb képet mutatta. Biciklivel indultam neki az ismeretlennek, de utcák tucatjain karikáztam úgy végig, hogy egyetlen autóval, vagy emberrel nem találkoztam. Kísérteties volt. Mint a filmekben, mikor evakuálnak egy egész várost, vagy járvány végez az emberekkel. Mindenesetre kényelmesen elfértem. Az út közepén tekertem utcáról utcára, és a halotti csendben hangos füttyszóval szórakoztattam magamat. Még nézelődtem, felelevenítettem magamban a városról este olvasott rövid ismertetőt.
Lisszabon (portugálul Lisboa) Portugália fővárosa és egyben legnagyobb városa, az azonos nevű körzet és régió székhelye. Népessége 546 500 fő, míg közvetlen vonzáskörzetében mintegy 3 millióan élnek. A legenda szerint a várost Odüsszeusz alapította, de a történelmi tények szerint valószínűbb hogy a főníciaiak voltak azok, akik először telepedtek le itt mintegy 3000 évvel ezelőtt. Ők Alis Ubbónak, vagyis „Derűs Öbölnek” nevezték el a helyet. Hamarosan mások is felismerték a csodálatos adottságait, úgymint a gyönyörű kikötő, és a stratégiai szempontból nagyon fontos Sao Jorge-domb. A későbbiekben mások is felismerték ezeket az előnyöket, a főniciaiakat a görögök, majd őket a karthagóiak űzték el.
Aztán jöttek a rómaiak, akik a Tejo folyó partján fekvő települést Olissiponak hívták, ebből fejlődött ki az arab Lixbunâ-n keresztül a mai Lisboa név. 719-ben az Észak-Afrikából érkező mórok elfoglalták, a keresztény seregek mintegy 400 évvel később, 1147-ben hódították vissza. 1255-ben lett a királyság fővárosa. A nagy felfedezések korában az egyik legfontosabb kikötő, a legelső felfedezőutak kiindulópontja volt az 1420-as évektől kezdve, elsősorban Tengerész Henrik herceg patronálásának köszönhetően. A felfedezések, a gyarmatosítás illetve az új kereskedelmi kapcsolatok kiépülése révén az 1500-as években kialakuló világpiaci kereskedelem egyik fő központjává lett. Az 1600-as évekre a világ egyik leggazdagabb városának számított, a század közepe-vége felé elinduló lassú hanyatlás ellenére is, egészen az 1755. november 1-i földrengésig, melyben és az azt követő szökőárban a város mintegy 85%-a teljesen elpusztult, valahol 60-90 ezer közötti embert ragadva magukkal a halálba. A várost Marcos de Pombal tervei alapján építettek újjá. A II. világháború során egyike volt a néhány semleges, nyitott kikötőnek, mely az Egyesült Államokba tartó menekültek és a kémek központjává tette.
185.)
1998-ban Lisszabon Budapest visszalépése miatt világkiállítást rendezhetett, mely mintegy 11 millió látogatót vonzott a 132 napos nyitva tartása alatt. 146 ország és 14 nemzetközi szervezett pavilonjait tekinthették meg az érdeklődők. Az eseményt később a BIE (Bureau of International Expositions – a világkiállításokat szervező alapítvány) minden idők legjobb expójának nevezete.(Lám, azért mi is részt vettünk a város felvirágoztatásában!)
Találomra róttam az utcákat, még mindig nem igazán sikerült teljesen betájolni magamat. A hét dombra épült városban nagyon nehéz az utcák rengetegében valami rendszert találni. Biztos, hogy a domborzati adottságok is közrejátszottak ebben, de ott ahol a napot, és az ismerkedést kezdtem, a szűk kis utcácskákban nem volt egy 50 méternél hosszabb egyenes szakasz, és általában a meredeken kapaszkodó rész egy éles kanyar után hullámvasút szerű zuhanásba ment át. Így aztán a fék nélküli biciklimet csak vittem magammal, itt még nem volt módom felülni rá.
Az öbölnek még nyoma sem volt, a víz egy dombokra felkapaszkodó, völgyeket átívelő impozáns vízvezeték formájában volt csak jelen. Ez a Aqueduto das Águas Livres, a város egyik jellegzetessége. A szürke kőből épült vezeték építését 1728-ban kezdték el V. János parancsára, azzal a céllal, hogy a várost a hegyekből tiszta ivóvízzel lássa el. A művet, amely
Canecastól 18 km. hosszúságban szeli át a tájat, 1748-ban a király személyesen fejezte be az utolsó kő beépítésével. A hálózat teljes kiépítése, és a víztározók kialakítása még majd’ 100 évig, 1835-ig tartott. (Az 5500 köbméteres fő víztározót, Mardell Károly magyar építész tervezte!).
Kicsit odébb, egy igazi külvárosi negyed lepusztult házai közt húzódó fehér kerítésen torokszorító kép tűnik fel. Fehér Miklósnak, a Benfica magyar sztárjának híres 29-es meze.
Már több mint 2 év eltelt azóta, hogy 2004. január 25.-én Guimarães-ben Miki mérkőzés közben egy fanyar félmosollyal összegörnyedve a szívéhez nyúlt és meghalt. De a kultusz még mindig él. Mint ahogy az az egyszerű idős férfi mondta, aki odajött hozzám, mikor látta hogy fényképezek. Mikor megtudta, hogy abból az országból jöttem ahonnan Ő, megsimította a karom, és annyit mondott tört angolsággal, hogy „Miklós él”. Majd a szívére mutatott: „itt”. És bár az idős emberek emlékező könnye jelent meg a szemében, mosolygott. Látszott hogy tényleg nem gyászol, hanem csodálatos emlékei vannak. (Ez, most így leírva, és visszaolvasva, talán kicsit patetikusnak tűnik. Ott, és akkor nem.)
Tovább menve a házak mid elegánsabbak lettek, a parkok mind gondozottabba, közeledtem a belvároshoz. Itt is még igazi vasárnapi hangulat uralkodott, egyszerűen nyoma sem volt egy főváros zsúfoltságának. Az öreg lisszaboni villamos is üres utcákon kanyargott.
186.)
Hirtelen a sós víz ismerős szaga csapta meg az orrom, megvan, leértem a tengerpartra. Illetve pontosítsunk, a Tejo folyó tengerré szélesedő torkolatának partjára. Dokkoknál értem ki a partra, ahonnan kisebb-nagyobb hajók percenként futnak ki, akár csak egyszerűen kompként a túlparti Almada felé, vagy akár óceánjáróként egy másik kontinensre. Itt is, mint szinte egész Lisszabonban, de főleg a partmenti sávban hatalmas építkezések zajlanak. Minden szét van szedve, új kikötői dokkok nőnek a semmiből, metróvonalak, állomások tucatjai készülnek egyidőben, nem beszélve az infrastruktúra ezekkel járó teljes felújításáról.
Két év nagy idő. Ennyi telt el azóta hogy ott jártam. Az emlékek szépítettek, vagy talán csak egyszerűen finomítottak, árnyaltak az akkor, ott, és pillanatnyi állapotomban tapasztaltakon? Most, hogy olvasom az akkori naplómba frissen papírra vetett első benyomásaimat, elgondolkodom rajta hogy igazam volt-e, jól láttam-e a várost, jó szemüvegen néztem-e? Most egyszerűen idemásolom az akkor írtakat, és közé rakom azokat a képeket, amiket ott készítettem, és amiket most nézve csak szépet látok.
„Összegzek. Először is a várost 20 év múlva szeretném látni, biztos tetszene. Másodszor, az a város, ami sok-sok dombra épült, nekem eleve nem szimpatikus. Harmadszor, szeretem, ha egy városnak szerkezete van, és van igazi, történelmi városmagja. Lisszabonnak egyik sincs. Negyedszer, nem igazán szeretem, ha egy várost több, lezárt sztrádarendszer (6 sávos) szabdal szét, ahol gyalogosan, vagy biciklivel csak komoly kerülővel lehet átjutni egyik városrészből a másikba. Ötödször, ha egy főváros szívé szívében felszállok a bringára, ne kelljen rögtön leszállnom, félve hogy szétráz engem is, meg önmagát is, mert olyanok az úttestek. Sokadszor pedig, a belváros ne legyen olyan átkozott mocskos és büdös, hogy közvetlen a főutca mellett, a nagyvásárcsarnok bejáratánál azt fényképezzem, hogy beteg galambok életük utolsó falatjait eszik a rothadó, büdös, láthatóan a több napja megtelt konténer mellé öntött szemétből, meg a már elpusztult társak teteméből. Közben legyek tucatjait kell magadról, a szádból elhajtani. Nem véletlen, hogy az elegáns banknegyed pálmáinál egy nagy durranásra lettem figyelmes, és mire megtaláltam, csak azt láttam hogy 2 gumikesztyűs munkás galambok tetemeinek százait gyűrték zsákba, a buszmegállóban várakozó emberek közt, két rendőr felügyelete mellett. Nem tudom hogy csinálták, de hatásosnak látszott. Na, tetszett-e nekem Lisszabon? Egy nagy, kusza világváros, csodálatosan jó adottságokkal, hatalmas építkezésekkel, rengeteg le- (el?) maradottsággal. De küzdenek. Ezért szeretném 20 év múlva látni. Biztos tetszene. Még csak 73 leszek! „
187.)
Hát igen, nagyon nehéz egy mindenre igaz, egységes ítéletet mondani. Talán a két legjobb jelző az lenne, hogy sokszínű, és az ellentétek városa. Mint sokadszor, most is, így utólag, az akkori fanyalgásom egyik fő okának a túl nagy várakozást, a másiknak a szép látványával való csömörként ható telítődöttségemet, és nem utolsó sorban a fáradságomat tartom.
A parton már sikerült egy turisztikai irodát is találnom, ahol szereztem egy térképet, így már azt is tudtam, merre járok. Indulás előtt, mikor az útiholmi összeállítását terveztem, természetesen az elsők közt az útikönyvek, és a térképek jutottak eszembe. De ahogy állt össze a megnézendő helyek, városok listája, már láttam, hogy ez nem fog sikerülni. Annyi útikönyv és térkép megvétele az út költségvetését felélte volna. A könyvtári kölcsönzés egyben 50-60 tételt három hónapra, szóba sem jöhetett. Maradt az, hogy az indulás előtti hónapokban faltam a könyveket, jegyzeteltem, tömör ismertetőket, és szkennelt térképeket vittem fel a számítógépre, amit az út során, esténként újra felelevenítettem, de ez messze elmaradt egy kézben hordott útikönyv tudásától.
A partról rá lehetett látni Európa leghosszabb függőhídjára, a forradalom időpontjáról elnevezett Április 25.-e hídra. A szemmel láthatóan a San Francisco-i Golden Gate által ihletett híd 70 méter magas és 3 kilométer hosszúságban íveli át a Tejó torkolatát. Fölötte, a híd és a város fölé magasodik a Cristo Rei (Krisztus király) szobor, mely 28 méter magas és egy 82 méter magas talapzaton áll, széttárt karjaival ugyanúgy óvja a várost, mint Rio de Janeiro-i párja.
A partról rá lehetett látni Európa leghosszabb függőhídjára, a forradalom időpontjáról elnevezett Április 25.-e hídra. A szemmel láthatóan a San Francisco-i Golden Gate által ihletett híd 70 méter magas és 3 kilométer hosszúságban íveli át a Tejó torkolatát. Fölötte, a híd és a város fölé magasodik a Cristo Rei (Krisztus király) szobor, mely 28 méter magas és egy 82 méter magas talapzaton áll, széttárt karjaival ugyanúgy óvja a várost, mint Rio de Janeiro-i párja.
Dél elmúlt, tombolt a kánikula, még a víz felöl sem fújdogált a megszokott szellő. Hoztam magammal fél liter vizet, de az már rég elfogyott. A part menti sávban szebbnél szebb parkok virítottak, de csak árnyat adtak a fuldokló vándornak, ivókút sehol sem volt. A parkokat általában hajléktalanok, színes bőrű, otthontalan bevándorlók vették birtokba, a fák árnyába húzódva, tartósan, és viszonylagos komforttal berendezkedve. Volt a földön ágynemű, konyhai felszerelések, rádió, és rengeteg szesz. Általában 8-10 fős kommunákban éltek, ha a többség beszerző és egyéb körútra indult, valaki mindig őrizte a tábort.
188.)
Tényleg semmi kifogásom nem volt ellenük, valahol nekik is élni kell. De miért épp a város legszebb pontjain, az amúgy botanikus kert szépségű, pihenésre, feltöltődésre, kikapcsolódásra tökéletesen alkalmas kis szigeteken? Na mindegy, azért én is hűsöltem egy fél órácskát az egyik ilyen kis paradicsomban, körbe is jártam ivó kutat keresve, de hiába.
Egy utcasorral feljebb folytattam a keresést, hátha valami nyitott kis boltra akadok, de a város vasárnap hihetetlenül halott! Egy zárt parkoló udvar előtt haladtam, a portásfülke üres volt. Belestem, hátha látok valahol egy csapot, ahol olthatom a szomjam, de csak egy, a fülke falára feltekert hosszú gumicső volt, amivel az udvart locsolták. Hát, abból is víz jön, átbújtam a sorompó alatt, és megnyitottam. Még a 20 méternyi cső kifolyt, szabályos forró víz jött. Aztán ihatóvá vált. Nem volt éppen kristályvíz, de jó meleg volt. Mint a teve teleszívtam a púpom, és kifelé jövet az jutott eszembe, hogy na most mutasd meg immunrendszer mit tudsz! 100 méterrel odébb volt a visszaemlékezésben említett Mercado da Ribeira, a Nagyvásárcsarnok, Lisszabon éléskamrája. Aminek a bejárata mellett láttam azt a jó pár napos, hihetetlen gusztustalan, rothadó szemétkupacot, amiből szédelgő, összeragadt tollú, láthatóan a végüket járó galambok százával csipegettek, és az igazán gyomorforgató az volt, amikor a szemem előtt, két perc alatt 3-4 galamb fordult fel, és a még élők abban a pillanatban nekiálltak szétszedni társaikat. És a véres orgiába legyek ezrei szálltak be, és olyan extázisba kerültek, hogy gondolkodás nélkül támadtak, repültek be szemembe, nyitott számba. És mindez a belváros középpontjától, a kormányzati negyedtől 200 méterre. Nem túlzás, de hányingerrel menekültem onnan. Kínos vigyorral jutott eszembe hogy miből is ittam az előbb…
És tényleg csak pár lépés, és a Camara Municipal, a Városháza előtt állok, ahol 1910-ben kikiáltották a Köztársaságot. Mellette minisztériumok épülettömbje, a tér közepén pedig a 18. századból egy szégyenoszlop. Vasárnap délután van. Nem elképesztő az utcák, a terek hihetetlen kihaltsága? Egyedül sétálgattam egy kihalt városban. Az első mozgást az épülettömb túloldalán kilépve láttam, ahol a Praca do Comércio, a Kereskedelem tere hatalmas méretével vág mellbe. Ez számít a város Főterének, és gyakran emlegetik még régi nevén, vagyis Terreiro do Paco-ként, vagyis Palotaterasznak. Az 1755-ös pusztító földrengés előtt itt állt a Királyi Palota, innen a név. A város újjáépítője, Marcos de Pombal egy hatalmas, klasszicista épületekkel kerített hatalmas teret álmodott ide, amit ma a Városi Tanács, a Turista Hivatal, és a Tőzsde épületei fognak közre.
189.)
A tér a turista forgalom központja. Ide futnak be a buszok, innen indulnak a nyitott városnéző járatok, sőt, lehetőség van villamossal történő városnézésre, aki rászánja az akkor 20 €u-t, és a másfél órát, meglehetősen nagy területet tud bejárni ezzel a dombok közt kanyargó piros villamossal.
A tér márványa ontotta meleget. A látványt két monstrum uralja, az egyik a tér közepén álló hatalmas bronz lovas szobor, Dom Jose I. szobra, amely I. József királynak állít emléket, aki a 18. századközepétől 27 éven keresztül uralkodott az országban. Mivel a nagy földrengés uralkodása 5. évére esett, így rá hárult a főváros újjáépítésének feladata. Ő ezt inkább városépítő miniszterére, Pombalra hagyta, aki hálából tervezte, és emelte az emlékművet királyi patrónusa tiszteletére. Az elvégzett kevés munka ellenére, a történelem ma is gyakran emlegeti a királyt Lisszabon újjáépítőjeként.
A másik ilyen monstrum, a tér belső végében levő Arco Rua Augusta, Augustus diadalíve. Erről a fehér mészkőből épült diadalívről, ami a 19. században került ide nem sok mindent sikerült megtudni. Ismert az alkotója, ismert a készítés ideje, de nem ismert az oka. Egy, a háta mögött, vagy inkább alatta levő finomművű, klasszicista árkádsorra rátelepedő agyon cicomázott, öncélú valami. Az útikönyvek egy mondatban említik meg hogy ott van. Hát, maradjunk ennyiben.
Szintén ezek a könyvek említik a teret úgy, mint egy örökké nyüzsgő, zsúfolt turistaközpont, éjjel-nappal kavargó tömeggel. Háááát…. Július 30.-a volt, vasárnap, délután fél 3. Abszolút főidény.
A diadalív alatt áthaladva a Baixa (Alsóváros) Barcelona városrendezését idéző, szabályos négyzethálós rendszerű utcáiba jutunk. Nagyrészt fehér márványborítású sétálóutcák, elegáns üzletek pazar kirakataikkal, az árnyékos utcákon zenészek, mutatványosok és lufiárúsok varázsolnak karneváli hangulatot. Az egymást érő teraszos kávézók Párizs szellemét idézik. Régen egy-egy utca, egy-egy mesterségé volt. Az egyikben csak aranyművesek, a másikban a rőfösök, a harmadikban ezüstművesek, és így tovább. Ma csak a nevek maradtak, a házakba a pénzcsinálás mesterei költöztek, bankok, biztosítók, hivatalok.
Az utca hirtelen meredek kaptatóba vált, és egy nyerskő tömbökből emelt erődszerű építményhez vezet. Ez a Sé, a Székesegyház, a főváros legrégebbi temploma. 1150-ben építtette Alfonz Henrik király, annak örömére, hogy sikeresen kiűzte a mórokat Lisszabonból. Az erődszerű külső sokat sejtet azoknak az időknek a békétlen zordságából, amikor a templomok egyben oltalmat adó várak is voltak. A bejárat mellett egy igencsak koros keresztelő medence áll, e fölött tartották keresztvíz alá Páduai Antalt, aki később Szent Antalként vált ismertté. Tényleges ereklyéje is van a székesegyháznak, itt őrzik Szent Vincének, a város védőszentjének maradványait. Érdekesség, hogy „hivatalosan” Szt. Vince a város védője, de legalább akkora tisztelet, és szeretet övezi a város szülöttjét, Antalt, aki amolyan társszent. Valószínűleg kettőjük közös oltalmának köszönhető, hogy a pusztító 1755-ös földrengésben a Sé-nek semmi bántódása nem esett.
190.)
A Baixa központi sétálóutcájára, a „céltalan diadalív” alatt átbúvó Rua Augustára értem vissza. Itt a magas házak által közrefogott utcában szinte egész nap árnyék van, ennek megfelelően itt már végre nagyvárosi az élet. A rengeteg látnivaló bizony egyórásra nyújtotta az alig 500 méteres út megtételét. Az utca végében egy érdekes, nyüzsgő tér, a Rossio. A korai angol turisták ragasztották rá ma is használatos becenevét, ez a Hullámzó tér. Ez pedig a tér burkolatának hullámos mintázatából ered. Fehér mészkő, és szürke bazalt kockaköveket raktak hullámos mintában egymás mellé, és ezt a ma már nagyon sok felé alkalmazott mintázatot itt alkalmazták először. A teret elegáns kávéházak, bankok, üzletek ölelik körül, és itt található az 1846-ban épült Portugál Nemzeti Színház is.
A tér egy enyhe kanyarral egy nyílegyenes sugárútba csatlakozik, ez az Avenida da Liberdade. Az eredetileg kétsávos sugárút 1879-ben készül el. Pálmafáival, és út menti medencéivel sokáig az előkelőségek sétakocsikázásának a színtere volt. Az árnyas fák alatt húzódó elegáns kávézók, a patinás homlokzatok még ma is ezt a letűnt világot idézik. Nem úgy a ma már hat sávon rohanó állandó forgalom.
Az út egy hatalmas körforgalomban ér véget, ez a Rotunda, vagy hivatalos nevén a Praca Marques de Pombal. A teret a város újjáépítőjének, Pombal márkinak a hatalmas, díszes oszlopon álló monumentális bronzszobra uralja. A tér túloldalán kezdődik a VII. Eduárd park, amely az angol király megkoronázása utáni első, 1903-as látogatásakor kapta nevét. A botanikus kert felvonultatja a mediterrán gazdagon burjánzó növényvilágát, de két hatalmas üvegházában a trópusok teljes flórájában is gyönyörködhetünk. Sokan hűsölnek itt az árnyat adóhatalmas fák alatt, családok töltik piknikelve a vasárnap délutánt, randevúk bonyolódnak, vagy csak egy félórás sziesztára pihennek le a padokon. Mint én is. Aznap is már számolatlan kilométer volt a lábamban, jól esett egy kis zsibbadás.
A rövidke pihenő után biciklire szálltam, és betájoltam a Pláza melletti parkolót, ahol a buszt hagytam, és bízva abban, hogy még ott is találom, visszaindultam. Hát bő 10 km-re voltam a parkolótól, a délutáni forróságban a dombra fel, onnan le hullámvasutazása igencsak megizzasztott. Az új építésű külváros modern épületei, lakótelepei nem sok látnivalót nyújtottak, és itt már bizony hatalmas kerülőket kellett tenni a várost átszelő autópályák miatt. Az utak kihaltak voltak, az előző napi forgalomnak nyoma sem volt. Így engedtem meg magamnak, hogy a távolságot rövidítendő, bizony egy helyen vállamra vettem a bringát, átmásztam a sztráda kerítésén, és egy darabig ott kerekeztem. Rendőrrel szerencsére nem találkoztam, nem tudom mit szóltak volna. Azt a két autóst meg aki megelőzött, nem sokat zavarta a dolog. És visszaértem.
191.)
Hátra volt még egy látnivaló, az Estadio Luz, a Benfica sokat látott stadionja. Hát igen, magát a stadiont nem igazán lehet szólóban lefényképezni, mert az ultramodern létesítmény a mesés környezetével alkot egy egészet. A stadiont, aminek a neve azt jelenti: Fény, 2003. október 25.-én avatták fel, egy Benfica-National (Uruguay) meccsel, amit a házigazda nyert 2.1-re. A 65 ezres, teljesen fedett csoda a 2004-es foci EB-re épült a régi Benfica aréna melletti területen. Az UEFA a stadionnak, ami az EB legdrágább létesítménye lett a maga 118 millió €u-s, (kb. 30 milliárd Ft-os) építési költségével, a legmagasabb, öt csillagos minősítést adta.
A komplexum 45 ezer négyzetméteres területén, a futballpályán kívül háromezer-ötszáz négyzet-méteres edzőterem, uszoda és egy kisebb vidámpark is található. A további extrák: két óriási kijelző, a 156 vállalti VIP-páholy, ötvenöt bár, két panoráma-étterem, üzletközpont, irodák, rendelők, külön helyiségek a mozgáskorlátozottaknak és az elnöki lakosztály. Szóval, nem semmi.
A bajnokságban szünet volt, a stadion zárva, csak körbejárni tudtam. A bejárat mellett van Fehér Miklós szobra, sajnos nem sikerült megnéznem. Kíváncsian, (vagy inkább egy kis izgalommal?) vártam, hogy találom a buszt ezen a nem túl bizalomgerjesztő helyen, de nem volt gond.
A drótszamaramat lezártam, (szegény már nagyon a végét járta), és elmentem egy kis virtuális shoppingolásra. Ez röviden úgy zajlott, hogy mivel pénzem nem volt, nézelődtem a Plázában. Mikor már jól lakott a szemem, adtam a testnek is, megettem az előző napi maradék maradékát, ittam rá kb. 7 liter vizet, és máris kerek volt a világ. Ezután visszarohantam a Pláza illemhelyére, mivel egy hirtelen rám törő inger erre kényszerített, majd egy rövid, de esemény dús félóra után, teljesen kitisztulva, nosztalgiával gondoltam a déli locsolótömlőből való ivásomra.
Hat óra. Tikkasztó meleg, rossz környék. A látnivalókon nagyjából túl vagyok, akkor hát haladjunk. Ennek átgondolása, és a döntés kb. 23 mp-et vett igénybe, és már indultam is tovább. Ez volt az a pillanat, amikor visszafordultam. Innen már csak hazafelé tartok, a legközelebbi cél Spanyolország. A térkép szerint 3 út vezet arrafelé egy irányba, ebből kettő fizetős, a harmadikat kellett megtalálnom az utak pókhálójában. A repülőtér mellett elhaladva egy újabb hatalmas építmény íveli át a mellettünk futó Tejó-torkolatot, ez a Vasco da Gama-híd.
Ezt a csodálatos létesítményt, ami a maga 17.2 km. hosszával Európa leghosszabb hídja, 1998.március 29.-én adták át a forgalomnak. Az időpont egybeesett Vasco de Gama Indiába vezető hajóútjának 500. évfordulójával, illetve, épp a ’98-as Expo (amit mi „ajándékoztunk” Portugáliának) megnyitójával. Mindenesetre pazar látvány, és ha még azt is figyelembe vesszük, hogy az első kapavágástól számított 18 hónap múlva már át is adták….. Hát jobb hogy mi nem fogunk bele ilyesmibe.
192.)
A szájtátó csodálkozás mellett azért elsőre kitaláltam a városból, és erre roppant büszke volta. Egészen a második kisvárosig, ahol viszont úgy elkeveredtem, hogy a végén már abban sem voltam biztos, hogy Portugáliában vagyok-e még. De egy kb. 10-km-es kis kitérő árán visszataláltam a helyes útra. Ami behúzódott a mind magasabbra szökő hegyek közé, a környezet mind jobban visszazökkent a 21. századból a 20. század korai éveibe, szóval az igazi Portugália. Az egysávos kanyarokkal teli, végig záróvonallal ellátott út paratölgy erdők közt kanyargott. A fák frissen kopaszra hántolt törzsén látszott, hogy „szüretelik” a dugók alapanyagát. Egy csöndes helyen én is lekanyarodtam, emlékül akartam hozni egy darabka pihe könnyű kérget. Csak egy nagyon kicsit sikerült lehántanom, azt is egy késem bánta, ami ne- mes egyszerűséggel kettétört amikor feszítettem le a kapaszkodó darabkát. Nem egyszerű munka lehet, de biztos vannak megfelelő célszerszámaik. Na meg rutinjuk…
Nem siettem, remek idő volt, gyönyörködtem a tájban, meg spórolni is akartam a gázolajjal, így békés 60-70-es tempóban fogyasztottam a kilométereket. Egyszer csak belenéztem a tükörbe, hát a néptelen kis mellékúton egy jó km. hosszú kocsisor követett. Bizony tiszteletben tartották a szinte folyamatos záróvonalat, és nem előztek. Néha volt egy-egy 2-300 méteres egyenes, ahol lehetett előzni, hát ott húztak is mellettem el, és közben egész obszcén dolgokat mutogattak, és dudáltak. Én ezt sajátos üdvözlésnek tekintettem, és mosolyogva integettem vissza, bízva abban hogy fogalmuk sincs arról hogy mit jelent a busz végén az a H betű, és így nem alakítanak ki magukban rossz véleményt kicsi hazámról, és vezetés helyett nézelődő polgárairól.
140 km-t hajtottam le így, mikor egy elágazásnál hirtelen egy izgalmas név állt a kis mellékút irányába mutató táblán: Fátima. Nem sokat gondolkodtam: a világhírű zarándokhely 27 km? Ha már Lourdest láttam, ezt sem hagyhatom ki. Meg az ember legyen előrelátó, hátha egyszer jó lesz még ez. Az én elég bűnös lelkemmel nem árt ilyesmire is gondolni. Lekanyarodtam hát, aztán föl az égbe. Az addig többé-kevésbé lapos út, most elindult a mennyekbe, ill. egy nagy hegyre, felére szűkült, és dupla rossz lett. Szóval matematikai középértéke nem változott. Egy pici, nevesincs falucska nyilvános telefon fülkéjéből életjelt adtam magamról a hazaiaknak, aztán még 20 perc szédítő kanyargás után egy gyönyörű helyre érkeztem.
Azt hiszem nem haszontalan dolog megismerkedni ennek a csodálatos helynek a történetével. Ez, amit én is megismertem, egy elgondolkodtató, tényeken alapuló történet, aminek előzményeit ki-ki hite, világnézete, és befogadó képessége szerint magyarázhat. A történésből, vagy legendából született, megingathatatlan hitet sugárzó mű azonban itt áll mindenki előtt.
A 193.) oldallal folytatódik a VII. részben
Ellkast
(Ellflable, 2019.11.05 05:47)