IV. rész
2012.04.04
102.)
Az óceán kedvező, enyhe és párás klímája kövér legelőket hizlalt a völgyekben, domboldalakon. Tehenek, birkák százezrei pakolják tele bendőjüket egész nap a dús fűből, és isznak rá jóízűen a tisztavizű hegyi patakokból, így nem meglepő az itteni tej rendkívül finom íze. Házi tejüzemek ezrei állítják elő a franciaországival vetekvő számú, és legalább olyan ízletes sajtfajtákat, dolgozzák fel az állatok húsát évezredes receptjeik szerint, a nagyüzemi feldolgozás veszélyes, és néha gusztustalan buktatóit teljesen kizárva. Itt azt eszed, amit látsz. A növénytermesztés viszonylatában a földrajzi adottságok miatt nem számít a tartomány Spanyolország éléskamrájának, de a mennyiséget a minőséggel pótolják. Amit a kevés művelhető erdei talajon megtermesztenek, az valóban minőségi árú. Ehhez már csak vegyük hozzá a több száz kilométer óceánpart által kimeríthetetlen mennyiségben adott tengeri finomságokat, és máris megfejtettük a galíciai konyha páratlan ízeinek, és minőségének a titkát. És nem elhanyagolható ennek a remek színvonalnak az ára, az ország legolcsóbb vidékén járunk, későbbi összehasonlításaim szerint az éttermi fogyasztás átlagosan felébe, harmadába kerül az eddig megfigyelteknél.
Útközben ebédszünetet tartottam, és a tagjaimat sem ártott már kinyújtóztatni. Az egyszerű kis mellékút pihenője díszére vált volna bármelyik hazai autópályának. Kb. egy órát voltam ott, nézelődtem, élveztem a tiszta levegőt, a csendet, és 2 autó ment el az úton. Vélhetően máskor sem sokkal forgalmasabb a hely, és mégis egy tiszta, gondozott, ízléssel megépített pihenőt tartottak fenn. Patyolat tiszta WC papírral és melegvízzel(!), két működő telefonállomás épen hagyott könyvvel, az ivókútból jéghideg friss forrásvíz folyt, kiürített szemetesek, tiszta és ép étkezőbútorok, szóval az a hely, ahonnan nehezen indul tovább a vándor. Persze csak zárójelesen jegyzem meg, hogy ehhez fogadókészség is kell, a tárgyak általában annak a színvonalát mutatják aki használja, nem pedig azét aki készíti. Eredetileg minden dolog új, és ép, a használóján, rajtunk múlik meddig marad az. Az itthoni hasonló helyek, a villamosok, vasúti kocsik, graffitik, és általában az „emberek” által használt nyilvános helyek jutottak eszembe, és majdnem rosszkedvű lettem. De megráztam a fejem, körbenéztem, és igyekeztem ezzel a képpel továbbindulni.
103.)
Lugo volt a következő nagyobb település, innen már csak alig 100 km. Santiago. A városban található a világ legjobb állapotban fennmaradt római kori erődítményfala. A két km. hosszú, tíz méter magas, bástyákkal tűzdelt kristálypala falak valóban impozáns látványt nyújtanak, nem véletlenül nyilvánították a Világörökség részévé. Csak messzebbről csodáltam meg, és indultam is tovább.
60-70 km-re a cél előtt megszaporodtak a hátizsákos, botos vándorok, a fő Út, a Camino Frances befutó szakaszára értem. Itt már egészen lelassítottam, ismerkedtem jövőbeli megpróbáltatásom végső szakaszával. A délutáni perzselő napsütésben gyaloglók arcát figyelve éreztem hogy kemény dolgokon vannak túl. Nem sok átszellemültséget fedeztem fel az elcsigázott tekintetekben, inkább végtelen kimerültséget, egyfajta fásultságot. Elgondolkodtató, és kicsit ijesztő is volt.
Aztán egy nagy körforgalom, a fejem fölött egy felszálló repülőgép húzott el, és kint volt a tábla: Santiago de Compostella. A városba érve a székesegyház tornyát már messziről lehetett látni, és mint a város talán legfontosabb objektuma, az összes útjelző is ide irányított, eltévedni nem lehet.
A katedrálishoz közel, a buszpályaudvar mellett sikerült megállnom, természetesen egy várakozni tilos tábla alatt, de más parkolóhely nem volt, és én bíztam Szt. Jakab védelmében. A kolostor-együttes meglehetősen nagy területe természetesen csak gyalogos forgalomnak volt engedélyezve, így egy rövid sétára indultam. A szűk kis utca sarkán kilépve aztán lélegzetelállító látvány vágott mellbe. Az egymásra boruló ódon kis házak elrejtik a látványt, egy szűk tér közérzetével altatják el az embert, aztán egyszer csak kilép onnan, a világ kitárul,és rögtön egy csoda magasodik a feje fölé. Fenyegetőn, óvón, tiszteletet parancsolóan, ki hogy érzi az első pillanatban. Én a szépség döbbenetét éreztem először, és ez az első pillanat bizony percekre nyúlt, álltam, lehet hogy a szám is kicsit tátva volt, és néztem. Lépcsőről-lépcsőre, ablakról-ablakra, toronyról-toronyra, négyzetcentiként mentem végig tekintetemmel a falakon, a szobrokon, a kőcsipkéken, a látványon. Pedig mint később kiderült, ez csak a homlokzata volt a hatalmas együttesnek.
Lássuk a város történelmét. A település már a kelta és a római időkben is lakott volt, azonban a VIII. századra elpusztult, vagy inkább elsorvadt. 812-14 között megtalálták az ország védőszentjének, Szt. Jakabnak a sírját, amit az akkori asztúriai király, és a püspök hitelesített, és II. Alfonz elrendelte az első, akkor még vályogból épült templom építését a szent sírja fölé. Egyben elrendelte, hogy méltó környezetet, egy virágzó várost építsenek fel Szt. Jakab tiszteletére az amúgy meglehetősen tehetős tartomány urai.
104.)
III. Alfonz király már egy komolyabb kőtemplomot építetett, amit 997-ben al-Manszur Abu Dzsafar, a Cordobai kalifátus vezírje, mellesleg a várossal együtt, a földig romboltatott. A mór uralkodó egyetlen „keresztényi” cselekedete az volt, hogy a sírhoz nem nyúlt. Változtak az idők, a hadiszerencse megint Kasztíliai uralkodónak juttatta a területet, és 1075-ben az Alfonzok közt immár a VI.-ik, parancsot adott a város és a székesegyház újjáépítésére, alapvetően a mai formájában.
A templomot 1211-ben szentelték fel természetesen román stílusban, a ma látható barokkos homlokzat 1750-re készült el, és Fernando Casa y Novoa keze munkáját dicséri. A katedrális négy oldalát, az országban egyedülálló módon minden oldalról tér veszi körül, biztosítandó a szabad rálátást a csodálatos építményre. Szökőkutak, a püspökség hasonló stílusban épült intézményei veszik körül a szinte mindig zsúfolt tereket. Mutatványosok, vándorszínészek performanszait lehet a lépcsőkről élvezni kora reggeltől, késő éjszakáig.
A belül is túldíszített, kereszt alakú épületet a főoltár, és annak közepén a névadó szent 13. században készült, fényűző öltözetet viselő szobra uralja. A szobor alatt, a kripta még az eredeti, 9. században épült alapokon és formájában őrzi a szent maradványait, ami a legenda szerint 1589-ben eltűnt, és csodálatosképpen 1879-ben került csak elő. Hogy hol volt 290 évig, senki nem tudja….
A katedrális egész nap zsúfolt, én magam meglepődve figyeltem fel arra, hogy milyen sok, láthatóan Dél-Amerika spanyol nyelvű országaiból érkező zarándok-család tölt hosszú órákat imával gyónással a templomban. A láthatóan azték, inka, és indián arcvonású családok megilletődötten, és mély áhítattal állnak sorba hosszú-hosszú ideig csak azért, hogy az oltár mögötti lépcsőt megmászva csókot lehelhessen a szent köntösére. Az oldalhajókban gyóntatófülkék sora várja a bűnösöket, hogy Európa összes nyelvén (természetesen magyarul is) könnyíteni tudjanak lelkükön.
A város legfőbb attrakcióját megnéztem,(bár egy párszor még el fogok jönni ide, hisz bár- merre jár az ember, ide jut ki) a kocsi végeredményben tilosban parkolt, ideje volt egy hosszabb időre szóló, biztonságos parkolót keresni. A Caminó idejére itt hagyom a buszt, marad benne szinte minden, számítógép elektronika, összes egyéb felszerelés, csak egy kis hátizsáknyi túracsomaggal, vonattal megyek vissza az Út kezdetére. A vasútállomást akartam természetesen először megtalálni. Ez már keményebb dió volt. Mint minden városban, néha itt is felbukkant a mozdonyos útbaigazító nyíl, de aztán jó ideig semmi, és a sok egyirányú utcában mindig elvesztettem a fonalat. Szó mi szó, több mint egy óráig kóvályogtam térkép nélkül, általában fogalmam sem volt merre járok, de egyszer csak az utca végén egy átsuhanó vonat húzott el, és meg volt!
105.)
Biztonságos helyet akartam keresni, de csalóka, (és drága) dolog a biztonság. Az állomásnak volt zárt parkolója, napi 10 €u-ért, de a kutya nem őrizte. Ugyanolyan eséllyel töri fel aki akarja, mint bárhol az utcán. A vasútállomás előtt egy több sávos, forgalmas utca volt, a városon átvezető Ourensei főút. Az út szélén parkolósáv, sorban autókkal, kis furgonokkal, itt találtam egy üres helyet, és beparkoltam. A legkisebb esélye itt volt hogy valamiért kiszúrják, hisz egy volt csak a sok hasonló autó közt.
Szétnéztem az állomáson, kerestem az alkalmas vonatot az országot átszelő, hosszú útra. Ilyen távra természetesen közvetlen vonat elég ritkán van, pontosabban napi 2. Egy reggel, egy este. Általában. Viszont a reggeli az vasárnap nem közlekedik, és másnap vasárnap volt. Már majdnem halasztottam egy nappal az utat, de a menetrend böngészése közben találtam egy olyat, ami 9-kor indul, és egy Vitóriai átszállással este 8 után Pamplónában van. Megvettem a jegyet, (helyre szóló), 45 €u volt, és csomagolni kezdtem.
Ésszerűen kellett összeválogatnom az utiholmit, hosszú lesz az út, de mégsem vihettem sok cuccot. Az alap a sátor és a hálózsák volt, hozzá az élményt rögzítő eszközök, (foto, film, hang) és tartozékaik, térkép, útleírás, és ruhaneműre szinte már nem is maradt hely. 2-2 póló, rövidnadrág, 5 pár zokni, alsók, fürdőnadrág, törülköző, tréningnadrág, pulóver, a lábamon levő szandál, és kész. Vittem a kis helyet elfoglaló instant leveseimet is, hátha sikerül valahol forróvizet szereznem.
Még egyszer átgondoltam mindent, majd mivel még csak este 6 volt, egy kóborló, cél nélküli városnézésre indultam. Egyetemi város Santiago, az Út végállomása, plusz a nyári turistaszezon közepe, tehát ennek megfelelő zsúfoltság. Izgalmasan egészítette ki egymást a több évszázados épületek adta keret, és az ódon falak közt szó szerint zajló élet fiatalos zsibongása. A késő estig nyitva tartó üzletek, az éttermek, szórakozó helyek szombat esti kavalkádja, színes bazárok, a zsúfolt utcák igazi nagyvárosi hangulatot varázsoltak. A várost körül ölelő dombokon gyönyörű parkokban, öreg tölgyfa-erdők árnyas sétányain pihenhetett az aki belefáradt a lenti forgatagba. A panorámát a város bármely pontjáról természetesen a Katedrális csipkéi uralták.
Alkonyodott, visszaindultam a mozgó szállodámhoz, a hosszú út előtt még egy jót akartam pihenni a kényelmes ágyban. Megfürödtem, még egy csomag ellenőrzés, egy kiadós búcsúvacsora, majd alvás. Gondoltam én! De az éjszaka elég zaklatottra sikeredett. Telefonom már nem volt, így az időben történő ébredést a reflexeire kellett bíznom. Útközben eddig még egyszer sem kellett időre ébrednem, reméltem hogy most sikerül, kellemetlen lett volna lekésnem a vonatot. Az elkövetkező hosszú út fantázia képei is ott motoszkáltak egész éjjel a fejemben, hiába próbáltam mind elkeseredettebben az alvásra koncentrálni, csak rosszabb lett.
106.)
Így aztán nem volt nehéz már reggel 6-kor egy utolsó ellenőrzést csinálni, újra átgondoltam mindent, a kocsit hibernáltam, áramtalanítottam, háromszor megnéztem hogy mindent lezártam-e, és 8-kor már a váróteremben ültem. Az út után meggyötörten hazatérő zarándokok hevertek koszos hálózsákjaikon, frissen vasalt sorstársaik, szemükben a kaland izgalmának csillogásával mérlegelték a rájuk váró megpróbáltatásokat. Komor, öltönyös férfiak üzleti útjukra, zsibongó családok rokonlátogatásra, terepruhás katonák szabadságra indultak. A nézelődéssel gyorsan szaladt az idő, befutott a Galícia-Expressz. Mind a három kocsijával. Vigóból érkezett, a tömeg láttán kételkedtem hogy mindenki ülni fog, de helyre szóló jegyek voltak, mindenki elhelyezkedett. Feltűnt, hogy bár nem a legmodernebb kocsik voltak, de tiszták, szőnyegpadlósak, és meglepődve láttam, hogy minden ülés menetirányban van. Micsoda előzékenység, gondoltam.
Indulás után rögtön befutottunk Galícia vad hegyei közé, szűk völgyekben, gyorsan rohanó hegyi folyók medrét követve kanyarogtunk. Csikorgó kerekekkel vettük a szűk íveket, nem lehetett egyszerű dolog itt pályát építeni. Másfél órás szlalomozás után az első állomás Ourense volt, itt kiegészültünk „normális” vonattá, 12 kocsis szerelvény lett belőlünk, immáron modern villanymozdony vontatással. Fény derült az egyirányú ülések titkára is. A szomszédom szólt hogy álljak már fel, megfogta a háttámlánkat, és átbillentette a másik állásba. Egy perc alatt megint minden ülés menetirányba mutatott. Milyen egyszerű, és milyen nagyszerű!
Még egy kis „szédelgés” a szurdokokban, majd eltűntek a hegyek, kiértünk a nagy spanyol fennsíkra, a forró „meseta”-ra. Valószínűtlenül kék ég alól ontotta a Nap perzselő sugarait, a kopár sárga föld szinte izzani látszott, a remegő levegőben a még talpon maradt, edzett növények is utolsó tartalékaikat felélve küzdöttek. A vonatban, hála a kondicionálásnak, nem volt több 28-30 foknál, de mikor egy-egy állomáson kimentem a peronra, hát nehéz volt levegőt venni. És ez így ment szinte egész nap. A vonalon levő kisebb-nagyobb állomások névtábláin ismerős nevek tűntek fel, a Camino útvonalát sokszor érintettük. Volt idő nézelődni, gondolkodni, és szörnyülködni. Bevallom, kicsit inamba szállt a bátorság. A tájban már nem kívülálló szemlélőként gyönyörködtem, (pedig megérdemelte volna) hanem azt néztem, hogy én ezeket a hegyeket fogom megmászni?
107.)
Ezeken a fennsíkokon fogok gyalogolni egyedül, ebben a hőségben, napokig? És egyáltalán, ezt a távolságot, amin a vonat nagyrészt 120-140 km-el száguldott 12 órán át, én ezt gyalog akarom megtenni? Sőt, még többet a kiindulási ponttól? A gondolattól verítékezve, sápadtan jöttem rá, (amit már többen mondtak), hogy nem vagyok normális! És ettől elvigyorodtam, teljesen megkönnyebbültem, és valószínűleg ez volt az a pont ahol először teljesen biztos voltam benne, hogy meg fogom csinálni. Hisz akkor, és ott, szembesülve a kihívás valójával, annyira lehetetlennek tűnt az egész, hogy már volt célja és értelme az Útnak. Lehetetlenül nehéznek látszik, tehát meg kell csinálnom. Ez benne a buli!
Megértettem, megnyugodtam, bedőltem a sarokba, és aludtam. Délután Burgoszba beérve a fékek csikorgása ébresztett, a város a fölötte magasodó Katedrális oltalma alatt a kánikulába süppedve sziesztázott. Kicsit változatosabb lett a táj, a sárgát már itt-ott zöld is élénkítette, a fennsík erdővel borított dombokba, majd hegyekbe hajlott.
Hét órakor kanyarodott be a szerelvény Vitóriába, az átszállásom helyére. A csatlakozásig 30 perc volt, városnézésre kevés. A baszk független kormány székhelye napjainkban a város, ami érdekes módon rangot is ad neki, de az összes baszk város közül a legcsendesebbé, legkevésbé anarchistává teszi. 1181-ben alapította Bölcs Alfonz a várost, de egyetlen komolyabb, jegyzett történelmi esemény csak 700 év múlva következett be, itt vívta győztes csatáját Wellington a Jourdan tábornok vezette francia seregek ellen. Előtte, utána, béke és csönd. Ennek köszönhető a fallal körülvett Óváros ma is őrzött érintetlen szépsége.
Egy helyi kisvonat egy óra alatt repített át Pamplónába. A kocsi tömve volt piros-fehérbe öltözött, baszk népviseletű fiatalokkal, akik már elég emelkedett hangulatban készültek az esti, a hagyományos bikafuttatáshoz kötődő fieszta bulijaira. Ilyenkor elszabadulnak az indulatok. Nem igazán kívántam, de nem is volt merszem visszautasítani a nagyhangú, balhéra vágyó virtussal a számba erőltetett sörösüveget. Jobb a békesség. Az állomáson és környékén hasonló hangulat uralkodott, repültek az üres (és néha teli) üvegek, borultak a kukák, a virágállványok. Ez nem az én világom, igyekeztem gyorsan kikerülni a környéket.
Pár napja jártam itt, meg visszaútban nemsokára harmadszor is erre fogok jönni, tehát most inkább éjszakai táborhelyet kerestem. A buszpályaudvart már előzőleg felderítettem, az már megvolt, csak éppen aznap járat nem volt már Rocenvallesba. 9 óra múlt, egy utolsó buszt sikerült elcsípnem ami a szomszéd faluba, Larrasoanaba.
108.)
Alig fél óra múlva ott voltunk, holt fáradtan, és reménytelenül próbálkoztam egy Hostálban, de mint számítottam, természetesen telt ház volt. Pár száz méterre már hegyek ölelték a kis falut, nem sokat gondolkodtam, az utolsó háztól 50 méterre, a fák között egy pici tisztáson sátrat bontottam. Az első nomád éjszaka. Már a zseblámpa fényénél elköltöttem szerény, még Santiagóban csomagolt vacsorámat, aztán már nem is kellett sokat ringatni, gyorsan elaludtam.
Tartottam tőle hogy megismétlődik az előző éjszakai félálomban töltött, fárasztó hánykolódás, de úgy látszik a hegyi levegő megtette a hatást, egy remekül átaludt, álmatlan éjszaka után kipihenten ébredtem. Gyorsan sátrat bontottam, visszaraktam az éjszaka a kemény földön elvándorolt zsibbadó testrészeimet, és nekivágtam a napnak. Még nem volt letisztulva hogyan folytatom, de először visszaindultam a faluba. A buszmegálló előtt egy konténerre figyeltem fel, pontosabban a nyitott ajtaja melletti apró táblára, ami olyan volt, mintha egy férfi, és a másik oldalon egy női zuhanyozót jelezne. Közelebb mentem, és az volt. Zuhanyozó a zarándokoknak. Rövid gondolkodás után annak nyilvánítottam magam, és egy életet adó, forró fürdőt vettem.
A frissítő fürdés után tudtam, hogy ez egy szerencsés nap lesz. A megállóhoz indultam hogy a menetrend lehetőségeit átnézzem, mikor rövid duddantással, és a légfék portkavaró szusszantásával egy böhöm nagy teherautó fékezett mellettem. Olajosbőrű sofőrje pergő spanyol(vagy baszk?) nyelven kérdezett, vélhetőleg az úti célom után érdeklődött. A harmadik gyors, válaszra időt sem hagyó kérdés után a "zarándok"”szót, a peregrint megértettem, és egy „si senor” után már kapaszkodtam is fel a fülkébe.
A buszjáratok már nem is érdekeltek. Hátranézve láttam hogy a kocsi üres, és a piszkos szürkés por, és a kődarabok mutatták hogy az ide útban már látott cementgyárak, vagy kőtörők felé igyekszünk. A rádióban spanyol slágerek bömböltek, újdonsült barátom ezt igyekezett túlkiabálni. Nem igazán tudom hogy kérdezett-e, vagy mesélt, de két perc után láttam rajta, hogy tudatában van annak hogy egy szót sem értek, nem várt választ sem, csak gondolom jólesett valakihez szólni az egész napos magányos oda-vissza fuvar közben. Ez igazán kényelmessé tette az utat, Ő beszélt, én nézelődtem, szóhoz úgysem tudtam volna jutni.
A bő egy hete, még saját busszal bejárt úton tartottunk visszafelé, ismerős kis falvakon, gyors folyású patakok hídjain átszáguldva. Látszik hogy sok százszor megtette az utat Pabló, néha nem is néz előre egy-egy kanyar bevételekor. Auritz határában a magasba kapaszkodó út aljában koszos gyártelep, a leágazásánál megköszönöm a fuvart, kapok egy bíztató vállveregetést, Ő balra egy újabb fuvarért, én pedig egyenesen a határ felé indulok.
109.)
Rochenvallesig a következő 5-6 km-en semmi forgalom nem volt, talán a mozgás is jól esett, mindenesetre csak egy „apró” kis sétának tűnt a következő másfél óra, és már meg is érkeztem a Camino első komolyabb spanyol állomására. Az út szélén egy román stílusú kis templom fogad a falu szélén, a tábla szerint a XIII. sz.-ban épült Szt. Jakab kápolna, benne egy csodálatosan helyreállított hangulatos kis kerengővel. Az épület mellett hegyi pihenő, asztalokkal, és egy csobogó kis forrással csábít pihenésre. Fél óra ebédszünetet engedélyeztem magamnak, a hűs csendben csak a madarak éneke hallatszott.
Odébb egy nagyobb, kolostornak látszó épület, Alberg, és benne zarándokiroda. Na majd visszafelé itt is tiszteletemet teszem, most a továbbmenetel módját keresem. Körbenéztem a környéken, és buszmegállót kerestem. Az otthoni internetes nézelődéskor nem találtam nyomát hogy rendszeres buszjárat lenne, de talán valami helyi járat akad. Ahogy így nézelődtem, fentről, a határ felől egy francia rendszámú kis busz kanyarodott be az iroda előtti parkolóba. 8-10 hátizsákos fiatal kászálódott ki belőle, és az alberg felé indultak. Ez csak olyan mellékes képként rögzült bennem, az viszont már, hogy a busz egy kanyarral visszafordult, és elindult a határ felé, és felém, már reménykeltő volt.
Kiléptem az útra, kiraktam a kezem, és láss csodát, a busz fékezett, kinyílt az ajtó, és a fiatal srác kérdezés nélkül intett hogy szálljak fel. Darabos angolommal próbáltam magyarázni státuszomat, és úti célomat, de egy mindkettőnk által értett, és célravezető: „szenzsánpíd”? kérdéssel helyre tette a dolgokat, és elindultunk Franciaország felé. Éreztem én reggel hogy szerencsés lesz ez a nap. Valamit Ő is beszélt angolul, és elmagyarázta hogy Ő helyi személyfuvarozó, és mivel elég sokan vannak akik a francia oldalról nem vállalják azt, hogy átkelnek a Pireneusok rendkívül szeszélyes csúcsain és hágóin, néha egy-egy csoportot az egyéb utak mellett áthoz a nehéz szakaszon.
A ködbe burkolódzó életveszélyes szerpentinen Alain, (bemutatkoztunk) már jobban figyelt mint spanyol kollegája korábban, de azért egy keveset próbált beszélgetni is. Magyarázta, és
szerintem nem elriasztani akart csak figyelmeztetni, hogy bizony néha nagyon kemény tud lenni az átkelés. Kicsit hitetlenkedve, de biztos vagyok benne, hogy jól értettem, elmesélte hogy nem ritkán még így július derekán is kitörnek váratlan hóviharok, és ezek veszélyessége nem is a hirtelen hőmérsékletcsökkenésben van, hanem a váratlanságukban, és főleg a hevességükben. Magyarázta, hogy vannak csapások az erdőben, a sziklák között is, de tanácsolta hogy inkább maradjak az út közelében. Észrevétlenül átértünk a határon, elkezdtünk ereszkedni, és rövid fél óra múlva megérkeztünk a kiinduló állomásomra St. Jean Pied de Port-ba.
Alain köszönt el először tőlem úgy hogy „Bon Camino”, és én először éreztem azt, hogy ez a köszöntés jár nekem. Már zarándoknak éreztem magam. A kis falu nem sokat változott, este 6 óra volt, a felhők most is ott lógtak a környező csúcsok között. Drukkoltam hogy az iroda nyitva legyen, legelőszőr oda indultam. Természetesen nyitva volt. „Tárt karokkal” fogadtak, de tényleg az az érzésem volt, mintha tudták volna hogy jövök, mintha vártak volna. Egy nagyon barátságos, segítő elbeszélgetés következett, ki kellett tölteni egy kérdőívet, felmérték hogy tisztában vagyok-e azzal amire vállalkoztam. Megkaptam a „carnet”-et, a zarándokok útlevelét, ami igazolja státuszomat, hogy Szt. Jakab követe vagyok, és francia és spanyol nyelven kéri az utamba eső városok, lakott helyek hivatalos szerveit, hogy ezen utamon mindenbe segítségemre legyenek. Kaptam térképeket, domborzati rajzot az egész útra, szálláshelyek hosszú listáját, időjárás előjelzést. Éreztem hogy egy nagy, egymást önzetlenül segítő közösség része lettem. Végül megkaptam a fésűskagylót, az út, és az utazó jelképét, amit a hátizsákomra kötve rögtön tudattam a világgal: zarándok lettem!
110.)
A még nyitva tartó Supermarche-ban egy bőséges vacsorát vásárolta, végigsétáltam a hangulatos kis utcákon, de már a másnapi út járt az eszemben. Hamar le akartam pihenni, még a fülembe csengtek Alain vészjósló szavai. Szerettem volna már békében túllenni a csúcsokon. Még bementem a 800 éves templomba, szinte üres volt már, de jól esett egy félórácskát ücsörögni ebben az áhítatos csendben. Magam sem igazán tudtam mit éreztem akkor, és miért is ültem ott, de így utólag visszaemlékezve mintha kérni mentem volna valamit.
Aztán felkapaszkodtam a városka fölé magasodó kis dombra, közel a régi vár falaihoz, és egy eldugott helyen sátrat vertem. Találtam volna nyitott Alberget is, de megfogadtam hogy sátorban alszok egész úton, nem akartam az első este ezt megszegni. Abban csak bíztam hogy elég eldugott helyre sátoroztam, mert valószínűleg nem vették volna jó néven ezt a városon beüli „vadkempinget”. Mikor bebújtam a hálózsákba, már sötét volt, és biztos voltam benne hogy az Útról fogok álmodni.
111.)
Út az Útban
A Camino
Hát akkor vágjunk neki! Buen camino! Július 6.-a van, reggel fél nyolc. Mikor a kis domb oldalán kibontom a bokrok közé bújtatott sátram bejáratát, csípős hegyi reggel, és köd köszönt. Nem túl szívderítő! Mindegy, indulok, lesz ez még rosszabb is. Miközben erőt gyűjtök, és csomagolok, felidézem magamban amit az Útról olvastam.
A zarándokút tisztelgés Spanyolország védőszentje, Szent Jakab előtt. Gyakran használatos másik nevét is innen kapta. Végcélja Santiago de Compostela, a város , amelynek csodálatos katedrálisában van a szent sírhelye. A név- Sant Iago = Szent Jakab, compos =mező, stella = csillag, - utal arra a mezőre, ami felett 813-ban egy Pelagius nevű remete látomásában fényesen ragyogó csillagot látott, és ahol megtalálták Szt. Jakab elfeledett sírját.
A XI. században már 13 pihenőhellyel rendelkező bejáratott zarándokút volt, ami később, a XII-XIII. század körül már elhalványította a másik két legfontosabb út, a római, és a jeruzsálemi jelentőségét. A „törzsút” a Camino Frances, tulajdonképpen az idevezető négy másik, kisebb út összefonódása. A franciaországi St. Jean Pied de Porttól indul, hogy egész Spanyolországot „toronyiránt” átszelve, végül 798 km megtétele után a fáradt vándor Jakab lábai elé omolhasson.
A kisvárost a templom boltíve alatt, a Nive folyót átszelő kis hídon hagyom el. Két út között lehet választani, a Napóleon út kínálja a vadregényesebb, de lényegesen nehezebb próbát, a Valcarlos út a szelídebb, és kiépítettebb úton halad. Ezt választom, figyelembe véve hogy első napom, hogy edzetlen vagyok, hogy bizony a 170m-es folyószintről 1450m-re kell kapaszkodni, és ahogy az előttem levő csúcsot fürkészném az bizony teljesen elveszik az itt nem ritka sűrű ködben. Büszkén hogy ennyi alibit sikerült összeszednem a könnyebb útra, nekivágok az aszfaltnak. Pár száz méter után az útjelző az erdőbe, egy kis mellékútra terel. Átkelek a Nive kisöccsén, a Petite Nivén, amelynek csobogása egy darabig elkísér. Sűrű erdőben, párától csöpögő fák között, egy szűk kis völgyben halad az út. Az úticsomag összeállításánál nyárra készültem, egy tréningnadrág, póló, és egy vékony pulóver van rajtam. 10-12 fok lehet, a nyirkos levegő bebújik a ruha alá. Az első óra végén kimerültség tör rám. Elfogy a levegő, izzadok, és fázom. Egy jókora kőre ülve próbálok pihenni.
112.)
Kb. 3-4 km-t tehettem meg a 800-ból. Talán jobb is lenne ezt nem így megközelíteni, mert ha az elkövetkező napokat most itt ülve végiggondolom, háááát… Nem azt mondom hogy visszafordulnék, de nagyon össze kell szorítani a fogamat. Fél liter ásványvizet hoztam, már elfogyott. Gyerünk tovább. Mintha alkonyodni készülne, félsötét vesz körül. Hogy lakott területen járok, csak a patak túlpartján levő műúton néha felfelé erőlködő autók motorzaja jelzi.
Egy kis falu, pár kőből rakott házzal. Las Ventas. Hát akkor közben én átkeltem a határon, és Spanyolországban vagyok. Hurrá! Aztán egy apró tréfa: Arneguybe érve az utam összesimul a főúttal, és mivel a határ pont kettészeli ezt a kis francianevű falucskát, pár lépés erejéig én is visszasétálok Frankhonba, majd újból Hispánia. Innen, jó pár kilométeren keresztül megosztozunk az úton az autósokkal. Legalább kicsit kivilágosodik, ritkábbak a fák.
Kb. 700m-en lehetek. Dél van, éhes vagyok. Az üveget szerencsére sikerült megtölteni egy kifolyóból, szerintem forrásvíz, nagyon finom. Kaját nem hoztam az útra, majd valami boltban feltankolok. Kitartóan emelkedik az út, kapkodom a hideg, tömény párát, és bizony elég gyakran ülök le az út szélére. Ilyenkor egy-két elhaladó kocsi rám dudál, köszöntés, buzdítás, nem tudom. Egy kedves kis település, Valcarlos bukkan ki a ködből. Ó hát itt már szálloda , és bolt is van. Egy kései ebédhez bevásárolok, és a zarándok-szobor melletti kút tövében egy nem igazán mediterrán, nyirkos sziesztát tartok.
2 óra múlt mikor továbbindulok. Nem sok változatosság van, kapaszkodom az úttal együtt felfelé. Camino (!) nevű kis falunál gyalogútra terel a fésűskagyló. Ezt majd később megmagyarázom. Újra a folyócska mellett haladok, először egy csalóka kis lejtőn, majd bükkerdők és mogyorófák között meredeken fel az egekbe. Jócskán a délutánba csavarodott az idő. Az első napot, figyelembe véve a terepviszonyokat, rövidre terveztem. 23-24 km, de úgy néz ki elég is lesz. A gyaloglás egy bizonyos ponton túl már egy automatikus cselekvés. A test magától dolgozik, a gondolat meg önálló életet élve, néha kilépve az akkori adott valóságból, csapong.
Az ember természetesen a tájban akar gyönyörködni, mind többet látni és megjegyezni, de számtalanszor volt olyan, hogy ha valaki felriaszt, és megkérdezi mit láttam ez elmúlt órában, semmire sem emlékezve, bután néztem volna.
113.)
Most is egyszer csak egy kis kápolna előtt állok, mellette Roland emlékműve, és egy pár pillanatig zavartan nézek, hogy is kerültem ide? Puerto Ibanéta. Egy hágón vagyok ismét, 1055 m magasságban. Az emlékmű egy történelmi csatára utal. 778-ban Nagy Károly átkelt a Pireneusokon, hogy megállítsa az előretörő mór seregeket. Visszatérőben, ígérete ellenére lerombolta a baszkok lakta Pamplona falait, amin a harcos nép feldühödve, megtámadta Nagy Károly seregeit, és a híres roncesvallesi csatában tönkreverte azokat. Utóvédje vezetésével a király unokaöccsét, Roland grófot bízta meg, aki látva közelgő vereségét, a hagyomány szerint itt, az emlékmű helyén fújta meg segélykérő kürtjét, de már későn. A király nem tudta megmenteni, ő is, serege is az utolsó szálig elpusztult. Ezt örökítette meg a híres középkori francia lovag-eposz, a Roland-ének.
Kicsit még szívom magamba a hangulatot, és indulok tovább. Késő délután, inkább kora este mikor feltűnik a mai célállomás, a csipkebokrok-völgye: Roncesvalles. Ezt a még mindig középkori hangulatba burkolódzó kis települést a Camino második kapujának is tekintik. A legtöbb spanyol zarándok itt kezdi meg útját. A mait pedig én itt fejezem be. Nem sok mindenhez van már kedvem-erőm, egy csendes kis zugban sátrat verek, és bár éhes vagyok, és át akarok sok mindent gondolni, villámgyorsan rám tör az álom.
Egy átvacogott éjszaka után, elgémberedve ébredek. Köd. Hideg. Besétálok az alig 100 lakosú kis faluba. A XIII. századi gótikus Szt. Jakab kápolna harangja segített régen a szinte állandó ködben idetartó zarándokok tájékozódásában.
Mellette az Alberg épületében van az első spanyol zarándokhivatal, ahol lejelentkezem, kikérdeznek, majd az igazoló bélyegzés után egy Buen Caminoval! Útra bocsájtanak. A reggeli jólesik, még ha az is hideg, nomád, és szabadtéri is. Kifelé haladva, még a főút aszfaltját koptatva, magyar szóra leszek figyelmes. Nem túl sűrűn hallottam errefelé. Csomag nélküliek, jólöltözöttek, nem valószínű hogy zarándokok. Megőrzöm inkognitómat.
Az első pár száz lépés olyan mintha falábam lenne. Biztató viszont hogy az út lefelé indul, és egy pillanatra megállva, ahogy megnézem a kapott magassági térképet, örömmel látom, hogy egy kis kivétellel valóban lejtős nap következik. És hogy ne csak ennyi vigasszal induljon a mai etap, kisüt a napocska. Nem butaság az a fényterápia! Magamon is észreveszem, hogy ha süt a nap, minden tisztább, egyszerűbb, reménykeltőbb, és elviselhetőbb.
114.)
Maga az ösvény a főutat kíséri, és egy óra múlva egy kis faluban, Burguete-ben össze is fonódik vele. A tájnak, a tágabb környéknek szoros kapcsolata volt Hemingway-el. Itt is büszkén ápolják emlékét, a falu bejáratánál, a település nevét viselő Hostal még mindig őrzi az író kedvenc zongoráját, rajta aláírásával, és a dátummal: 25/7/1923.
Szelídülnek a terepviszonyok, kezd egy kellemes kis kirándulássá válni az út. A pulóver a hátizsákba száműzetett, valahogy levegőből is több jut már a tüdőmbe. A napfényben fürdő erdőt kis patakok szelik keresztül, és bizony nem mindegyiken vezet át híd, de még a mezítlábas gázlás is hangulatos. És végig madárcsicsergés, ami, és ez csak most tűnt fel, a ködben egyáltalán nem volt. Kerülgetjük egymást a főúttal, néha átkelek rajta, az útba eső pici falvakban közös utat járunk, de a körben levő hegyek miatt ez nem is lehet másként, itt csak egy szűk járható völgy van. Espinal, majd Viskarret, két pici település, az utóbbinál bejelez a gyomrom. Szerencsére elég jó kis Supermercado van, mortadella, olajbogyó, friss bagett, és egy doboz sör adja az üzemanyagot a délutánra, az út második felére.
Linzoan következett, itt néztem meg először az errefelé nagyon elterjedt játék, a pelota pályáját. Nekünk a pelota szó nem igazán jelent semmit, legfeljebb, ha megszállott sportrajongóról van szó. A baszkoknál azonban nemzeti sport, amely talán a squash-ra emlékeztet legjobban, bár legfeljebb csak nyomokban. Mindenesetre a pelota a baszk identitás egyik legdirektebb megnyilvánulása, bár talán kevésbé ismert, mint a baszk-sapka. A szó, maga spanyolul labdát jelent, azt amit a játékosok egy, a kezükre húzott félkörös, vályús valamivel kapnak el, és vágnak a falhoz, hogy a másik játékos ne bírja azt elkapni. Hát röviden ennyi.
Nem igazán találkozom más zarándokokkal. Azt már hallottam más forrásból is, hogy ezt az első, talán legnehezebb szakaszt Pamplonáig kevesen vállalják, illetve hogy a végcél felé haladva növekszik rohamosan a zarándokok száma, ők csak az út kevesebb részét teszik meg, és a végállomásra érkezés a fontos, és talán annak van igazi szakrális jelképe. Az sem valószínű hogy egyforma tempóban haladunk, és a köztünk levő pár száz méter különbség állandó, mert én még bizony elég gyakran leülök pihenni, tehát beérhetnének.
Alto de Erronál egy újabb 810 m-es kis csúcsocska, aztán hirtelen 250m-t „zuhanok”. Útbaesik Puente de la Rabia, az Arga folyó veszettségről elnevezett középkori hídja, ami onnan kapta a nevét, hogy a hagyomány szerint, ha valamilyen veszett állat ment át a hídon, az azonnal kigyógyult a betegségéből. Egy régebbi lepratelepet is említenek ide. Itt szegődik mellénk tehát az Arga folyó, amely elkísér egész Puente de Reináig, jó 50 km-en keresztül sokszor kelek még át rajta. Délután 6-kor cementgyárak, ipartelepek között beérek Zubiriba.
Egy elég komoly kisváros, minden van benne, csábító is a maradásra, de az innen 6 km-re levő Larrasoána-t néztem ki uticélnak, így egy vacsora vásárlásra, és az út melletti nyilvános WC-ben egy forró vizes (!) mosdásra álltam csak meg. A hátra levő táv gyorsan lement, és fél 8 után már át is sétáltam ezen a hangulatos kisvároson, hogy a túlsó felét elhagyva, alkalmas táborhelyet keressek.
115.)
Két zarándokszállás is van a városban, és a hírek szerint a polgármester,- aki maga is többször megtette már a Caminot, tehát tisztában van a vándorok igényeivel, ezenkívül a „ Szent Jakab Út Barátja” megtisztelő címet is viseli,- tehát ő mindent megtesz az úton levőkért, de én nem kívánkoztam tömegszállásra. És ez így maradt egész úton.
Larrasoana után pár száz méterrel, az Arga folyó partján ébredtem. Sikerült jól belehúzni, reggel 9 óra van. Kezdem megszokni a sátrat, a kemény derékaljat. Na meg a fáradtság remek altató ám! Gyorsan összekapom magam, és egy kellemes kis sétára indulok. Tényleg az, ragyogó napsütés, ködnek nyoma sincs, előkerült a rövidnadrág, és a póló trikó. Egy-két kis bukkanótól eltekintve szelíden, de kitartóan lefelé halad az út.
Csöndes, ritkás erdőkön keresztül, többször is átkelve az Argán haladok az út első nagyvárosa, Pamplona felé. Navarra autonóm tartomány fővárosa van előttem. A közel 200 ezer lakosú történelmi várost állítólag az I. században Pompeius római tábornok alapította. A város történetében fontos, mondhatni alakító szerepet játszottak a zarándokok. A baszk identitást lépten-nyomon, és a legkülönbözőbb módon kihangsúlyozó egyetemi város védőszentje San Fermin, legfőbb ünnepe pedig július 7., a hírhedt bikafuttatás kezdete. Ez a fieszta, itteni nevén encierros, egy hétig tart, minden nap nyolckor hat bikát engednek szabadon, hogy az állatok a városközpont keskeny, kanyargós és csúszós főutcáján fussanak végig az arénáig. Az utca nem üres, sok száz helyi lakos és külföldi turista fut a bikák előtt, illetve azok mellett, ezzel bizonyítva bátorságát.
A bikafuttatás régi tradíció a bikaviadalok földjén. A pamplonai bikafuttatás eredete a történelem homályába vész. Már a 13. századból maradtak fenn említések a város védőszentjének ünnepéről, ám akkor az eseményt még októberben tartották a 10-i Szent Fermin-naphoz kötődve. Később a városka tanácsa úgy döntött, hogy a nagy sokaságot vonzó ünnepséget egy sokkal kellemesebb évszakban, nyáron rendezzék meg, San Fermin fesztiválja így csúszott át július 7-re.
116.)
Az évszázadok során az egy napos vallási ünnep a hozzá kapcsolódó körmenettel, vásárral, mulatozással és bikafuttatással néhány naposra, majd egy hetesre nyúlt. Turistalátványosság, melyre csődülnek a külföldiek. Nincs olyan alkalom, hogy ne lenne sebesülés; az áldozatok pedig meglepő módon nem csak a tapasztalatlan turistákból kerülnek ki. A bikákat a futtatás előtt éheztetik és szomjaztatják, végül pedig a szórakoztatás oltárán, a képen látható aréna homokjában végzik.
Még ezeket az otthon magamba szívott tudnivalókat felidézem, szép csendben besétálok a városba. Megtévesztő a névtábla, ahol az van kiírva, hogy Irúna, de beugrik, hogy a baszk identitáshoz az is hozzátartozik, hogy a hivatalos nyelv a gyorsan pörgő, érdekes, sok R-t, és X-et használó baszk nyelv.
Picit megijedek hogy térkép nélkül hogy fogok átvergődni az első nagyvárosomon, de a korábban említett fésűskagyló nem hagy cserben. Hát akkor nézzük mi is ez? A camino jelképéről van szó, amit az egész úton a legkülönbözőbb módon, helyekre és kivitelben kihelyeznek, útjelzőként a zarándokoknak. Van úgy hogy 100 méterenként, van hogy 3 km után, de mindig akkor, amikor tanácstalanul megállnál, hogy most merre tovább…
Elég jó időt futottam délelőtt, természetesen úgy döntök, szétnézek egy kicsit. Ami elsőre mellbevág, az a hatalmas nyüzsgés. Az utóbbi napokban elszoktam már ettől, most elsőre kicsit zavar is. Persze rögtön beugrik, hogy bizony belecsöppentem a fiesztába. Rengeteg turista és helybeli, így késő délután az aznapi futtatás izgalmait már jócskán alkoholba fojtva, bizony nem túl jó környezet egy nyugodt városnézéshez.
Van egy érdekes élményem. Még Németországban, Kehl-ben egy hipermarketben megláttam egy olcsó hátizsákot, az éppen zajló foci VB döntős csapatainak a nemzeti színeiben.
Hogy, hogynem, magyart nem találtam, volt viszont piros-fehér-zöld, igaz függőleges sávozással, ahogy az olaszok használják. Úgy gondoltam ez is jobb mint ha pl. angolnak néznének. Na most ittlétem estéjén van a döntő, az olaszok és a franciák közt. A franciákat a baszkokkal szemben, főleg a „hadseregükkel”, az ETA-val szemben tanúsított kemény magatartásuk miatt nem nagyon kedvelik. Így, teljes megdöbbenésemre az este mindenki „nekem” szurkolt. Lépten-nyomon megállítottak, szimpátiájukról biztosítottak, és közölték hogy győzni fogunk! Nem akartam kiábrándítani őket, és különben is elég nehéz lett volna hiányos baszk nyelvtudásommal elmagyarázni hogy mi is az igazság, így inkább fürödtem a szimpátiában.
Az este belecsapott egy még keményebb dáridóba, az utcákat elözönlik a hagyományos baszk viseletbe, (tiszta fehér, derekukon piros kendő, nyakukban piros sál) öltözött emberek, már nem lehet tudni ki a helybeli, ki a turista, és az út menti lacikonyhákban és ivoldákban mind alaposabban adnak a testnek. Hát talán akkor induljunk is tovább, evezzünk csendesebb vizekre.
117.)
Érdekes módon minden útikönyv, kalauz átvezet Pamplonán, nem ajánlják az itteni éjszakázást. Pedig van, és láttam szállásokat. Minden esetre tovább ballagok mai uticélom, Cizur Menor felé, ami 5 km, kellemes sík aszfalton kényelmesen egy óra.
Beérek a szép kis villákból álló falu szélére, ahol kagyló mutatja a kis templomhoz vezető irányt, és a mellette található zarándokszállást. Az alberg kapujában, egy padon két hölgy üldögél, illendően köszönök.
-Ola!
-Ola, Buon Camino! -jön a válasz.
A kis templom melletti legelőn tündéri kis szamár vacsorázik. Odamegyek hozzá, barátságom jeléül megvakarom a füle tövét, és őt is üdvözlöm.
-Szia csacsi, hogy vagy? -kérdezem magyarul.
-Jé, hát maga is magyar? –hallom a meglepett kérdést a hátam mögül a hölgyektől. Kicsi a világ! Pár percet még beszélgetünk a Pestről érkezett anya-lányával, kicseréljük tapasztalatainkat, és én indulok tovább, ki a falun túli domboldalba.
Még egy pelota pálya, és egy tömött bár, ahol a VB döntő zajlik. Itt van amúgy a szurkolók közt egy honfitársam is, a hölgyek alkalmi útitársa. Ja, és örömmel látom hogy vezetünk. Már mint az olaszok. Közben rendesen besötétedett, ideje tábort verni. A kis domb oldaláról csodálatos kilátás nyílik a fényben úszó Pamplonára.
Épp elszenderednék, amikor puskaropogásszerű hang riaszt. Kinézek, hát lent a völgyben, a városban egy Pazar tűzijáték köszönti Szt. Fermint. Fél órát ültem kint a sátor ajtajában és tátottam a számat. Emlékezetes este volt.
Az éjszaka is az volt. Sikerül egy jó köves, göröngyös fekvőhelyet kiválasztanom, úgyhogy reggel sajgó porcikákkal mászok ki a sátorból. A hajnali derengésben német, és holland hangok ébresztettek, a korán kelő társaim már úton voltak.
Okuk van rá. Aki az úton a szállást zarándokszállókon akarja megoldani, annak innettől a zsúfoltabb útvonalon, és főleg főidényben sajátos útitervet kell kialakítania. A szállókon déltől már sorban állás van, aki ennél később érkezik, már nem kap helyet, de hogy azért haladjon is valamennyit egy nap, bizony kora hajnalban el kell indulnia. A délutánja viszont kiesik a helye őrzése miatt. Talán így még jobban érthető miért választottam a sátrat.
Visszatérve a „kemény” éjszakámra, a sátorból egy kis lustálkodás után kilépve, ez a kép köszöntött. Hát valljuk be ez azért feledtet sok mindent, és elég töltést ad a mai napra! Pamplonában vásárolt mortadellából bereggeliztem, és indulok. Ahogy végignézek a földúton, és a sejtésemet a térképen is leellenőrizem, nem vagyok túl vidám. Bizony az ösvény felvezet az előttem magasodó Alto del Perdonra, erre a 800 m-es hágóra. Gyorsan kitör a hőség, félmeztelenre vetkőzve kapaszkodok felfelé. A távolban a csúcsokon és a magas gerinceken mindenhol szélturbinák csoportjai termelik az ingyen, és rendkívül környezet barát áramot.
118.)
Két óra alatt felértem a csúcsra, ami talmi öröm volt, ugyanis ahova felmegy az ember, onnan általában le is kell jönni, és nem igaz az hogy mindig a felfelé vezető út a nehezebb. Néha lefelé megkapaszkodni, hogy ne egy csúszással érj a domb aljába, nehezebb. Főleg ilyen úton. Megkezdődtek a jellegzetes kis spanyol falvak, most még élmény mindegyik. Volt egy elég nagy, Muruzabal nevű falu útközben, akkor még csodálkoztam rajta, hogy az utcákon úgy mentem keresztül, mintha kísértet falu lenne. Néma csönd, egy fia ember, egy fia mozgás sem látható. Csak én. Érdekes, egyben hátborzongató is. Aztán tovább: föl-le, föl-le. 20 km után beérek Punte de Reinaba. a profibbak, (és gazdagabbak) ekkor már a hűvös kocsmai, kávéházi teraszokon sörözgetnek, én nekivágok a következő szakasznak. Kezdek megedződni, már észre sem veszem a kilométereket. Az út folyamán kialakult egyfajta menetrend. Ébredés után egy gyors reggeli az előző nap bevásároltból, pakolás, és nekiindulok. Délben egy rövid, 1-2 órás szieszta, és sötétedésig, ameddig eljutok, megyek. Már nem állítok magamnak napi célt, mert mint kiderült, a terepviszonyoktól függően, néha megdöbbentő távot meg tudok tenni 12-14 óra alatt. A gyaloglás maga már teljesen tudattalan, szerencsére nem érzek sehol fájdalmat, a cipőt is jól kifogtam. Megfigyeltem hogy általában különböző edzőcipőkben, márkás, minőségi túrabakancsokban mennek a zarándokok. Az útikönyvek is ezt tanácsolják. Én egy már használt, itthon 5000 Ft-ért vásárolt, indiai varrott bőrszandálban vágtam neki az útnak. Nyáron semmi körülmények közt nem viselem el a zárt cipőt. A szandál tökéletes kényelemmel szolgált ki egész úton, és lehet hogy hihetetlen, de most, mikor ezeket a sorokat írom, majd másfél évvel az út után, a szandál még mindig használatban van, sőt, új, és szép európai, és tunéziai utakat járt be velem az év során.
Annyit még a napi menetrendhez, hogy (valami kabala?) sosem táborozok le egy már elért település előtt, mindig, még sötétben is keresztül megyek rajta, és csak közvetlen utána verek tábort. De most még dél előtt vagyunk, és lassan kisétálok Punte de Reinából.
Egy bájos, hatlyukú középkori híd vezet ki a városból, át az itt már komoly folyóvá duzzadt Argán, és amely hidat III. Sancho navarrai király felesége Dona Mayor építtetett, segítve az akkor, (1150 körül) már nagy számban erre járó zarándokokat. A település is tőle kapta az addig viselt Punte de Argo helyett, a mostani nevét. (Reina=királyné). Meglehetősen kemény kaptató következik, hogy felérjen az út arra az 500m körüli fennsíkra, amin aztán szinte egész nap haladok. A hőmérséklet így dél körül 43-44 fok, és bizony a learatott búzamezők közt nem sok árnyék van. Itt már igaz az utikönyvek ajánlása hogy ne vigyünk magunkkal több liter vizet, mert úgyis felforr, meg minek cipelni mikor félóránként biztos találkozunk egy friss vizet adó kúttal. És ez így is van. Itt már rengeteg folyadékot fogyaszt, és izzad ki a vándor, és egy nap figyeltem, 9és fél liter folyadékot ittam meg. 2l sör, a többi víz. És szinte mind izzadság formájában távozik, félrevonulni naponta ha kétszer kell.
119.)
Apró falvakon haladok át, az N11-es autópálya vonalát követi az út. Maneruban egy belga zarándokházaspár melegen gratulál a tegnapi VB győzelemhez. Mármint az olaszokéhoz, de büszkén zsebelem be az ő nevükben is az elismerést. Cirauqui. Egy dombtetőn álló kis falu, ami után az út a római úton folytatódik. Tényleg 2000 éves, még néhol látszanak az akkori kövek, és átkelek egy akkor épült egylyukú kőhídon is. Furcsa érzés, szerintem nem is kell túl élénk fantázia ahhoz, hogy aki itt átmegy, pár pillanatra egy látomás erejéig visszaugorjon 2 évezredet. Félóra múlva újabb gyönyörű, de már erősen romos középkori híd, ez a Rio Saladon, a Sós-folyón vezet át. Érdekes történet fonódik a folyóhoz, egy 12. századbeli költemény formájában megírt útikönyv figyelmezteti a zarándokokat, hogy ne igyanak a folyóból mert mérgező, minden ló amely akkoriban innen oltotta a szomját, elpusztult. Állítólag az itt lakó baszkok komoly bevételre tettek szert az itt elpusztult lovak megnyúzásából. Mindenesetre megfogadtam a messzi múltból érkező figyelmeztetést, nem ittam a vízből.
Túl harmincegynéhány kilométeren, délután 3 körül, tomboló hőségben esek be Villatuertába. Megint az útikönyvek jó tanácsai jutnak eszembe, hogy valamilyen, a fejet árnyékban tartó fejfedő nélkül el ne induljunk. Hát nekem sok minden volt az eszemben, de hogy sapkát vigyek… Szóval potenciálisan komoly jelölt voltam egy jó kis napszúrásra. Úgy igyekeztem ezt kivédeni, hogy a félóránkénti ivásnál, a kutaknál egyben fejet is mostam a jó hideg vízzel. Hát hogy ez mennyire egészséges? Mindenesetre nekem bevált, nem volt problémám az út során.
Szóval bezuhanok a kisvárosba, az egyik téren pár fa árnyékában a hűsítő kút, körülötte a kövön szanaszét heverő élettelennek látszó testek. Szieszta, és erőgyűjtés. Iszok, fejet hűsítek, és én is leheveredek az árnyékba. Szinte abban a pillanatban elalszok. Álmomban magyar beszélgetésről álmodom, ami mikor felébredek, valósággá válik. Egy fiatal magyar pár hűsöl mellettem. Bemutatkozunk, pár szó, és én indulok tovább.
A gerincen futó csapás pár kilométerrel odébb furcsa véget ér, a bokrok közt hirtelen egy nagyon meredeken a mélybe vezető lépcsősor, és annak az aljától 2 méterre a forgalmas főút. Aki nekiindul ennek az útnak, valószínű tisztában van annak veszélyeivel is. 800 km-t kell megtenni mostoha körülmények közt. És ezért nem is szabad elhallgatni, hogy itt bizony halálesetek is történnek. Az út mellett több síremlék áll mementónak az itt elhunytakért, ezek előtt mint mindenki, én is megrendülve tisztelegtem, de nem számoltam össze. Az aktuális honlap a XX. századtól mostanáig 22 áldozatot sorol fel név szerint. Ezek egyikének az emlékműve áll, a fentebb említett veszélyes lépcsősor tövében, amelyről nagy lendülettel leérve az úton egy autó alá szaladt: Marie Catherine Kimpton, kanadai vándor 2002. június 2.-án délután négykor itt fejezte be földi zarándokútját. Torokszorító volt látni az odatett bakancsot, a friss virágot, a kis tábla csokit, és a kövecskéket, amit a mai utasok hagynak apró emlékként itt.
120.)
A kegyelet néma egy perce után továbbindulok. Ekkor veszem észre hogy megvan az első veszteség. A hőségben ahogy vetkőztem, a tréningnadrágot, és egy pólót csak úgy, hevenyészve gyűrtem be a hátizsák zsinórzata alá. Hát ezek nincsenek most ott. Észre sem vettem hogy könnyebb lett.
Estébe hajló késő van délután mikor egy nagyobb városkába, a 22 ezer lakosú Estellába érek. Nem sokkal ezer után, (I. István idejében!) itt az idősebb Sancho navarrai király felismerte a rohamosan fellendülő zarándokút lehetőségeit, elrendelte, hogy annak Lizarrán (baszkul: kőris) kell átvezetnie. Ez akkor már egy jó természeti adottságokkal, folyóval rendelkező kis település volt. Mai neve spanyolul csillagot jelent. Fejlődésében annyira nem állt meg a város, hogy később a navarrai királyok koronázó- és székhelye lett. Az úton beérve rögtön a ma múzeumként funkcionáló palotába botlik a vándor. Rövid kis városnézést tartok, a folyópart felöl csábító strand-zajokat hoz a szél, jól esne most egy hűsítő fürdés, de majd egy elhagyott patakparton azt is bepótolom. Egy szupermarketet találok, a kialakult szokás szerint megveszem a vacsorát, és a másnapi reggelit.
Ezekkel felfegyverkezve indulok tovább, mind feszítőbb kíváncsisággal. Az van ugyanis, hogy az útikönyv csak úgy mellékesen megemlíti, hogy a városból kifele haladó út mellett, két kilométernyi gyaloglás után, egy borkutat találunk. Na most erre az én fantáziám beindult, de nem igazán tudtam elképzelni hogy a gyakorlatban hogy is van ez. Olvastam hogy Visegrádon, Mátyás király udvarában működött egy olyan kút amiből folyamatosan bor folyt, de azért ez manapság csak egy álomnak tűnt. Pedig nem volt az, egyszer csak ott álltam a kút előtt. A zarándokok kedvében járva, őket még jobban elkényeztetve, 1991-ben avatták fel ezt a kánaáni kutat.
Az itt működő Irache borgazdaság oldalán, egy kis beszögelésben domborműves, nyerskővel burkolt falban két csap, az egyikből kristálytiszta forrásvíz, a másikból pincehideg, isteni spanyol vörösbor folyik. A mai 100 Ft-os kérdés, melyiket nyitottam meg? Nyert! Nincs felügyelet, nincs korlátozás, mindenki kiszolgálja önmagát, és a kutak soha sem apadnak el.
A fal tövében a földön fiatal társaság borozik, hozzájuk csapódom. Mint kiderül egy osztrák és egy szlovák srác, útközben találkoztak és álltak össze, a lány pedig egy helybeli kislány volt, akivel összebarátkoztak, és aki megmutatta nekik ezt a helyet.
121.)
Különböző nemes és fennkölt dolgokra koccintunk, nem túl stílusosan műanyagpohárral, és közben a nemzetközi törtangollal, amit mindnyájan használunk kellemesen elbeszélgetünk, bemutatkozunk. Aztán egy idő után egy nagyon komoly gondolat kezd el foglalkoztatni, hogy miként lehetne itt a közelben egy lakást venni, és ideköltözni. Másnap persze majd rájövök, hogy nem is olyan jó ötlet lenne ez, legalábbis nem jó vége lenne! Most azonban ki vagyok száradva, el vagyok csigázva, így 2 óra és kb. 2 liter után nagyon nehéz rávennem magamat hogy továbbinduljak. Elköszönök, a fiúk az innen 100 méterre levő monostorban éjszakáznak fejenként 1 (!) €u-ért, én azért megkeresem a saját kis táborhelyemet.
Egy gyönyörű, sűrű tölgyerdőbe érek aminek rögtön nevet is adok: ez a Legyek-erdeje. Ahogy belépek, rám rontanak. Apró, pici, cikázó, zümmögő szörnyek, olyan piaci-légy stílusú szemtelenséggel, hogy ha a szádon veszel levegőt, hármat biztos rögtön benyelsz. Gyorsan kerestem egy kis tisztást, és bemenekültem a sátorba. Sikerült kint tartani őket, talán nyugodt éjszakám lesz.
Hát nem volt. Egész éjszaka itt zümmögtek a sátor körül ezrével, ezen kívül a gyors helykeresés egy kőkemény derékaljjal jutalmazott meg. A bejáraton lévő szúnyogháló megóvott az éjszakai támadástól, de ahogy kiléptem rám vetették magukat. Villámgyorsan összepakolok, és szinte futva, pszichiátereket komolyan elgondolkodtató, magam körüli hadonászással menekülök.
A sűrű erdőből kiérve tűnik fel, hogy nem süt a nap. Borult idő van, és csak 35 fok, viszont cserébe rendkívül párás a levegő, harapni lehet. Erős emelkedő kezdődik, fel kell kapaszkodni a 650 m magas Monjardin hágóhoz. Itt is persze Alberg, de a korai időpont miatt még üres. Ereszkedni kezd az út, a pára is felszállt, a megritkuló erdő csodálatos panorámát biztosít. Körben ligetek zöldje, már learatott búzatáblák sárgájával tarkítva, és nagy kiterjedésű, gyönyörűen művelt szőlőültetvények. Sajnos korán van még, a szőlő, és úgy általában a gyümölcsök még nem érnek. Ez a szomorú tény sajnos egész úton elkísér, pedig az útikönyvek szerint a gazdák nem szoktak kisstílűek lenni, és nem sértődnek meg ha a zarándokok megkóstolják a termést. Persze csak mértékkel. Na de ez most még korai. Az elkövetkező 12 km néptelen. Mármint lakatlan Los Arcosig. Mert útitársaim azok vannak, messze el lehet látni, és a földút sárga szalagját 2-300 méterenként vándorok sötét pontjai pettyezik. Ez megint olyan szakasz ahol jól el lehet gondolkodni.
122.)
Most épp az jutott eszembe, vajon hányféle indítéka van a sok tíz-százezer zarándoknak a viszontagságokkal teli út megtételére. Kit mi vezérel? Milyen sokféle elvárás lehet az úttól, az úttal kapcsolatban? Az induláskor, a Carnet kiadásakor kitöltendő kérdőív kb. 10 indítékot sorol föl. Spirituális, szakrális, kulturális, sport és még sok egyéb célt jelöltek meg, de vajon mennyi, el sem képzelhető oka lehet annak hogy sokan nem egyszer, de szinte megszállottan, többször, sőt van aki évente vág neki az útnak. Mit keresnek? Megtalálják? Elárulom, én az „önmagam kipróbálása” ablakot jelöltem be. És valóban, arra voltam kíváncsi, hogy betöltve az 53-at, nem túl sportos előélettel, egész életemet alföldön leélve, két gerincsérv műtét után elboldogulok-e a feladattal. Hát, az Út végén kiderül.
Közben megérkeztem Los Arcosba, egy kis város a valamikori római utak kereszteződésében. A települések méreteihez képest, mindenütt túlzó pompájú templomok épültek. Itt is. Gyönyörű domborművek, reliefek. Más nem igazán ragadja meg az embert. Dél van, fáradságnak nyoma sincs, továbbindulok. A kifelé vezető út mellett temető, kapuján a talán nem túl eredeti, sokfelé idézett felirat: „Az vagy te most, ami én voltam egykor, és egyszer majd te is az leszel, ami én vagyok most.” Találó, és kikezdhetetlenül igaz!
Megint az N111 mellett fut a csapás tovább, Sansol, majd Torres del Río. A csöndes kis falu pompás templommal büszkélkedik. A 12. sz.-ban épült Iglesia de Santo Sepulchrot a templomos lovagokkal, a jeruzsálemi Szent Sír templommal hozzák összefüggésbe. Mindenesetre a 8 oldalú csillagot formázó, keresztbordázatú kupola valóban asszociál a nyolcszög alapú szentföldi elődjével.
Ismét kapaszkodok, a Poyo csúcsra, 570 m. magasra kapaszkodik az út, ahonnan már látszik Viana, a következő cél. Mint Spanyolországban mindennek, a ma 3500 lakosú kisvárosnak is színes történelme van. Itt húzódik a határ Navarra és La Rioja tartomány közt, a középkorban állandó volt itt a terület védő forrongás. A történelmi 1492-es évben lett VI. Sándor néven pápa Rodrigo Borgia. Törvénytelen fia, Cesare Borgia patronálója, mecénása lett Leonardo da Vincinek, és Machiavellinek. Mikor a pápa meghalt, utódja azonnal száműzte Cesarét, aki ide vetődött Vianaba, és 1507-ben a várost védve esett el. Arcát is ismerjük, da Vinci többször használta modellként Jézus megfestéséhez.
123.)
Szűk 2 óra, és a Rio Ebro folyó hídján besétálok Logronoba. Egy élettel teli, nyüzsgő 130 ezres egyetemi város. A sárgaréz fésűskagylók a városon átvezető főúton vezetnek végig. Rengeteg bár, játéktermek, üzletek, elegáns éttermek. Rendesen ki tudja zökkenteni az embert az addigi hangulatából. Ha valaki nem is keresi az Út titkát, arra gyorsan, saját érzéseiből rájön, hogy ez az út nem a harsányságról, és nem a XXI. századról szól. Természetesen a közel 800 km.-re nagyvárosok is esnek. Az ezt megelőző több mint egy hónapban sokmilliós világvárosokat jártam be, sűrű emberforgatagokon törtem magam keresztül, és jól éreztem magam. Most, ezen az úton azonban nem kívánom, nem élvezem, és lehetőleg kerülöm ugyanezt. Ezek a napok a magányról szólnak, itt a legjobb társaság önmagad vagy, a gondolataid, az elkerülhetetlenül feltörő emlékeid, meghatározó cselekedeteid, életed fordulópontjainak átgondolása, és bizony néha átértékelése. Ehhez viszont nem igazán jó keret egy nagyváros. Ezért, bár a legtöbb műemlék, látnivaló természetesen ezekbe koncentrálódik, nem sokat néztem meg belőlük. Igyekeztem mind hamarabb kikeveredni az útvesztőkből.
Logronon átkelve a Jakab motívumokkal gazdagon díszített Fuente de los Peregrinos (röviden a Zarándokok kútján) megtöltöttem kulacsomat, és mentem tovább. A várost elhagyva a csapás követi az N 120-as autóút vonalvezetését. Pár kilométer után egy nagy mesterséges tó mellett haladok el. A Plantano de la Grajera víztározói funkciója mellett egy gyönyörűen kiépített sport és szabadidő centrum is. Körben golfpálya minőségű pázsit, természetbarát játszóterek, sportpályák, minden parkosítva, a sétányok gyöngykaviccsal felszórva. Nem új, de érdekes módon ép. Nincs letört hinta, kicsavart fa, kiszakított, és eldobott szeméttartó, és sehol egy graffiti. Szinte teljesen olyan mintha emberek használnák. Ja, és parkőr sincs. Így is lehet?
Kis időre az A68-as autópálya mellé kanyarodunk. Felérve a kis dombra érdekes látvány fogad. Az utat elválasztó drótkerítésbe ágakból, vesszőkből, fakéregből készült keresztek százait fonták bele az erre járó zarándokok. Picit talán jelképes is ez, részint utal az út szentségére, és valamiféle védőfalat állít az évezredes hagyományokkal rendelkező meditatív Út, és a XX. Század szülte rohanó materializált út között.
Alkonyodik. Innen már rá lehet látni mai utam valószínű végállomására, Navarettere. A városka szintén egy Caminos hagyományokkal bíró település, de nem hagy különösebben mély nyomot a vándorban. A már megszokott, sárga mészkőből rakott több évszázados házak, egy szép kis templom, pár bodega, az itteni kocsma, étterem, és ennyi. Kényelmesen nézelődve végigballagok az utcákon, gyorsan ki is érek a végére, és sátorhely után nézek. A temetővel szemben egy hármas kis dombcsoport, na ennek az árnyékában majd meghúzódok. Itt már a híres riójai vörös föld a talajtakaró, és tényleg olyan mintha paprika halmok közé táboroznék. Kicsi szépség hibája a helynek, hogy bizony szemétlerakónak is használják a helyet, de szerencsére sikerült találnom egy eldugott, tiszta zugot. Meg hát, fáradt vándor ne válogasson!
124.)
Mivel már sötét volt mire lefeküdtem, és rájöttem hogy 3 nagy kavics a derékaljam, nem volt hangulatom odébb költözni, így azokon álmodtam egy otthoni pihe-puha ágyikóról. Reggel korán, kicsit összetörve ébredek, frissítő mosdás, és átnézem a mai programot. A domborzati térkép 200 méteren belüli szintingadozást prognosztizál, elviselhető. A nap süt, a kedvem jó, gyerünk. Ahogy elindulok, a temető kapuja mellett egy újabb mementó, az itt szerencsétlenül járt belga hölgynek, Alice de Craemernek állít emléket. Még korán van, de volt aki frissebb volt nálam. Ahogy közeledik az út az első igazi nagyvároshoz, mind többen leszünk az úton. Általában 2-300 méterenként ballagnak egyesével, párosan, kis csoportokban a vándorok, kinek hogy tetszik.
Kis falu, Ventosa. Meredeken szalad föl az út egy szűk hágóhoz. Az út mellett megint a vándorok játéka, kavicsokból, apró kövekből kirakott halmok százai sorakoznak. És ismét egy Roland emlék, a Payo de Roldan. A monda szerint Roland felszabadította a muszlimok uralta korabeli várost, egy jól elhajított szikladarabbal agyoncsapta hatalmas termetű vezérüket Ferragut-ot, és kiszabadította a fogságból Nagy Károly lovagjait. Kicsit Dávid-Góliát után érzete van a történetnek, de szép. És még akár igaz is lehet.
Áthaladok a Rio Yalde hídján. Írhatnám azt is hogy a folyó fölött, de most nem lenne aktuális, mivel folyó épp nincs, kiszáradás miatt átmenetileg szünetel. És innettől kezdve elég sűrűn ért az a csalódás, hogy a térképen kinéztem, hogy na majd ennek a folyónak a partján verek sátrat, vagy annak a pataknak a vízében végzem esti fürdőzésem, és legtöbbször csak kiszáradt medret találtam. Elképzeltem milyen lenne egyszer a Tiszát így látni otthon, Szegednél.
A híd után nem sokkal Najerába ballagok be. Talán elcsépelt, de ez is történelmi város, a XI-XII. sz.-ban a navarrai királyság székhelye. Abból a korból maradt fent csodálatos épségben a Szűz Mária kolostor épülete, benne a Királyi Pantheonnal, ahol Navarra számos királya, királynője, és lovagja nyugszik.
Pici falvakon keresztül menetelek tovább, a kora délutáni nap keményen tűz. Ahogy a gépies gyaloglás közben számolgatom, átlag 5 km-es sebességgel haladok. És az egyenletes tempót felvéve, már nincs is igényem pihenőre.
A XI. században élt dominikánus szerzetes, Domingo de Viloria városa, Santo Domingo de la Caldaza következik (mennyivel egyszerűbb kimondani: Dóc). Az írástudatlan, egyszerű szerzetes egész életét a Caminonak szentelte, hidakat épített, zarándokszállásokat létesített, segítette korának vándorait. Munkájának gyümölcsét persze a ma zarándokai is élvezik. A hálás utókor emelte Katedrális mélyén levő síremlékben alussza örök álmát. Nem messze a szarkofágtól egy ketrec, benne élő tyúk, és kakas. Hát ez szokatlan, érdemes utána nézni.
125.)
A legenda szerint egy zarándokházaspár és fiuk megálltak az itt lévő fogadóban. A fogadós csinos lányának rögtön „bejött” a fiú, aki azonban mamlasz is volt, meg hát ugye szent úton járt, meg a szülők…. Szóval a hölgyet kikosarazták. Ez persze rögtön bosszúra gerjesztette a lányt, és belecsempészett a fiú zsákjába egy ezüst serleget, majd megvádolta hogy ellopta. Elfogták, elítélték, és felakasztották. Itt egy kicsit furcsa a történet, mely szerint a szülők ezt észre sem vették, megtették zarándoklatukat, és csak visszaútban találták meg fiukat az akasztófán, azonban Santo Domingo közbejárásának köszönhetően meglehetősen jó állapotban, még élt a kötélen.
A szülők rögtön a bíróhoz rohantak, és kérték, ha már ilyen csoda történt, engedje szabadon a fiukat. A bíró épp ebéd közben volt, és flegmán a tálra bökve csak annyit mondott, hogy annyira lehet élő az a fiú, mint ez a két baromfi amit épp enni készül. Erre persze a kakas és a tyúk hangos rikácsolással felröppentek a tálról, a bíró infarktus közeli állapotba került, de saját kezűleg vágta le a fiú a kötélről, és engedte szabadon. Arról nem szól a fáma hogy a bíró vegetáriánussá vált volna.
Míg menet közben ezt a kedves kis mesét végigolvastam, egy határt is átléptem Riója és Kasztília és Leon autonóm tartományok határát. Ez utóbbi Spanyolország legnagyobb (és magát legtöbbre tartó) régiója. Meglehetősen ritkán lakott azonban, területe a madridi régiónak 11-szerese, lakossága azonban csak másfél millió, Madrid városának fele.
Két kilométerenként kis falvak színesítik az amúgy elég egy hangú utat. Ritkás bokrok, facsoportok közt vezet a csapás, egyedüli látványosságot csak a sziklafalnak támaszkodó, fehér mészkőből épült Szűz Mária kápolna nyújt a fölötte lévő barlangokkal. Az útikönyv szerint a XII. sz-ban épült kápolna állandóan zárva van, nem látogatható, és nehezen megközelíthető, így csak messziről csodálom meg. Errefelé már kezdi megismertetni magát a meseta, a sehol másutt ilyen nagy egybefüggő területen nem létező fennsík. Az Ibériai-félsziget több mint harmadát, a tartománynak pedig még jelentősebb részét foglalja el, ez az 1000-3000 méter magasságban húzódó kietlen sík terület. Hatalmas egybefüggő, július derekára már többnyire learatott gabonatáblák tarlói sárgállanak körben.
Belorádóra kezd leszállni az este mikor odaérek. Az út rögtön a templomhoz visz, ami egyben alberg is. Túl a vacsorán és a helyfoglaláson 20-25 zarándok piheni ki a fáradalmait a hangulatos kis tér padjain, az előtte futó patak partján. Magyar beszédet nem hallok, illendően köszönök, és tovább megyek. Beljebb élénkebb élet folyik, a hangulatos kis bodegák teraszán traccs, és kártyapartikkal múlatják az időt a kellemes esti hűvösben az őslakosok. Szerintem itt mindenki ismer mindenkit, mert akármerre mentem, eléggé megnéztek.
126.)
Találtam egy supermercadot, megveszem a vacsorát, reggelit, és úgy döntök, hogy ma nem a sátorban, hanem a rendkívül hangulatos főtéren, az eperfák alatti asztalon fogok megvacsorázni. Az üzletben összefutottam egy magyar lánnyal is, Győr mellől vágott neki az útnak, pár perces tapasztalatcsere, és jó utat kívánva elköszönünk egymástól. A főtéren tehát megvacsorázok, és nézelődöm. Igazi kisvárosi béke, 50 évvel korábbi kiadásban. A szomszéd padokon idősek beszélik meg napi gondjaikat, örömeiket, a tér közepén levő pergolaszerű zenekari dobogón ahol vasárnap valószínű térzene van, most anyukák labdáznak gyerekeikkel, emitt sakkparti zajlik, az egyik fának támaszkodva illedelmes fiatal pár suttogva beszéli meg az esti randit, és mindenki köszön mindenkinek. Nekem is.
Nehéz ebből az idillből kiszakadni, de este 9 óra van, és a főtéren mégsem illik sátrat verni, bármennyire is lenne hozzá kedvem. Kiérve elkezdem fürkészni a lehetőségeket, de egy elég meredek kaptató van előttem, és a környék is olyan, hogy szerintem a sátor legurulna. A szürkületben a sok elágazás, és egymást keresztező földutak miatt már a helyes irányra is figyelni kell, de a sárga fésűskagyló itt sem hagy cserben. Mind élénkebb tempóban haladok, jó lenne már letáborozni. Eljutok Villafrancáig, itt már ég a közvilágítás, de túl kell jutnom a falun.
Ez egy a számtalan hasonló nevű település közül, amit a frank zarándokok alapítottak a századok során, megkedvelve az országot letelepedtek, és többnyire kézművesként folytatták életüket. A név, Frank falu, az előtagokkal különbözik a többitől, ez pl. de Montes de Oca. A Liba-hegy melletti Frank Falu. Ízes név, bár ma egy mindig zsúfolt kamionpihenő uralja, és ad neki „hangulatot”. Nem akarom részletezni milyet. Én gyorsan elkezdek a sötétben kapaszkodni a dombra, és a falu fölött hirtelen rábukkanok az én mai álom táboromra. Egy még álló gabonatábla, közepén kis zöld sziget magasodik ki, amit öreg diófa ural. Első látásra giccsesen hangulatos.
Gyors sátorverés, és élvezem a csendet. Egy darabig. Aztán úgy fél 11-kor odacsapódott három valószínűleg helybeli suhanc, és elkezdtek üvöltözni, csinálták a vircsaftot. Kiszúrták a sátrat, és úgy gondolták kicsit ráijesztenek a lakójára. A folyamatos üvöltözésükből annyit értettem meg, hogy ők a terroristák. A történelemírás szerint ez a település a kései középkorban alapult, addig teljesen néptelen elhanyagolt vidék volt, hírhedté a környék lejtőin garázdálkodó banditák tették, akik rendszeresen kirabolták az erre járó zarándokokat. Valószínű ezek silány reinkarnálódásai voltak a fiúk. Leginkább az bosszantott hogy nem tudtam aludni, de gondoltam ők hamarabb meg fogják unni, és úgy is lett. Csend borult a tájra.
127.)
Viszont reggel már a szürkületben arra ébredek hogy a közelben lévő csapáson már gőzerővel zajlik a zarándoklat. Miért muszáj egy kellemes kirándulást önsanyargatással is összekötni? Ahogy felülök, beugranak az éjszaka történtek: olyan hideg volt, hogy sötétben és félálomban mindent magamra szedtem amim volt. Most kicsit duci vagyok, de fázok. Gyorsan összekapom magam, és egy kellemes emelkedőt használva ébresztőnek, nekivágok. 10 perc múlva gőzölögve izzadok. Jó pár kilométeren vagyok túl, de eddig csak kétféle úttal találkoztam, amelyik emelkedik, és amelyik lejt. Most felvergődve a meredek kaptatón csodálatos panoráma kárpótol. A tábla szerint közel 1200 méteren járok megint. És előttem egy szakadékszerű, csúszós vörös talajjal bélelt, kövekkel teli vízmosás, amin le kell ereszkedni. Lendületből érkezem San Juan de Ortegába.
Az 1150-ben épített kolostor és templom előtti kis téren, a fák között 8-10 sátorból álló táborhely, amiből most kezdenek kibújni az éledező vándorok.
A szent, Juan de Ortega Santo Domingo követője volt, életét ő is a Caminonak szentelte. Mint elődje és mentora ő is hidakat, menedékhelyeket, utakat, korházakat építetett, és alapított a jövő zarándokainak. A templomban nyugszik egy meglehetősen egyszerű kőszarkofágban. A dolgos életet meglehetősen magas korral jutalmazta a „főnöke”.
Három alternatív útvonal között lehet választani Burgoszig. Vessenek rám követ, de én a legkönnyebbet választottam. Ez mellécsapódik az N120 mellé, és a dombokat, völgyeket kikerülve egyenesen a nagyvárosba visz. Közben persze 1-2 falu, bár ezek már inkább kis elővárosoknak tekinthetők, és kb. annyi varázsuk van, és annyira spanyol stílusúak mint Vecsés.
A város szélén az ipari negyed fogad, és egy ismert márkanév indítja be a hőségben a pavlovi reflexeket: San Miguel. Itt főzik az ország legismertebb és legfelkapottabb kommersz sörét.
Térképem nincs, a kagylók vagy elfogytak, vagy elveszítettem, a Katedrális tornyát a magas házak közt hiába keresem, marad a megérzés.
Délután 3 óra, ideje ebéd után néznem. Egy Plaza-szerű hatalmas üzletben bevásárolok, polipkonzerv, olajbogyó, kenyér, söröcske. A közeli parkban leülök egy padra, és nekilátok az akkumulátorok feltöltéséhez. Evés közben veszem észre hogy valami van a padon. Felveszem, kinyitom, egy Burgosz térkép. Kicsit beleborzongok! Olvastam valahol hogy a camino szelleme, vagy védőszentje mindig segít, amikor éppen szükséged van rá, de hogy ennyire? Huhhh!
128.)
Így most már a manuális GPS-el felszerelkezve a Katedrális felé veszem az irányt. Aztán észreveszem, hogy elég csak magam elé néznem és a hátizsákokat követnem. A várost 884-ben alapították, és a XV. Századig ez volt Kasztília és Leon egyesült királyság székhelye. Itt fogalmazódott meg először az egységes spanyol állam gondolata. Itt született, innen indult, és itt is van eltemetve Cid Campeador, El Cid, a mórok elleni harc legendás alakja.
Délután 3 óra van, forr a levegő. A lenyűgöző katedrális hófehér mészkő tömbje, és az előtte levő tér fehér márványa ontja a fullasztó meleget. A spanyol gótika legszebb alkotásának tartott Santa Maria Katedrálist 1221-ben kezdték el építeni. Megadták a módját, 534 évig épül. Két 84 méter magas tornya, és 22 kápolnája van. Az út során az első olyan templom, ahol a zarándokoktól is belépőt szednek. Ezen megsértődöm, és csak kívülről csodálom meg.
Azután menekülök a nagyvárosból. Kifele menet egy nagy ritkás erdő közepén az eddigi leghangulatosabb albergra, az El Parralra találok. Bemegyek, pecsételtetek a carnetba, kedvesen olajbogyóval, hideg vízzel kínálnak, felajánlják, hogy tisztálkodjak meg. Elfogadom, lefürdök, és kimosom magamról a rajtam levő göncöt. Amikor visszaveszem kellemesen hűsít, de 5 perc múlva száraz.
És megkezdődik a meseta, a forró fennsíkok vidéke. Innettől az út átlag 900-1000 méter magas kietlen síkságokon vezet, amit 10-15 kilométerenként megtör egy több száz méter mély völgybe vezető meredek lejtmenet, ami az aljából rögtön elkezd visszavezetni a következő tábla-fennsíkra. Mindenütt a levágott gabona tarlói sárgállnak, köztük érdekes, emberkéz alkotta kis kődombocskákkal. Ezek a „majanos”-ok, a termőföldet művelhetetlenné tevő köveket hordják egy kupacba a földművesek.
A mai nap második meglehetősen furcsa élménye is itt történt velem. A monoton gyaloglás közben, már írtam, néha „kikapcsol” az ember, és a saját gondolatai világába merül. 45 fok, tűz a nap, rakom a lábaimat, egyiket a másik után, és eszembe jut, hogy milyen klassz lenne ezt az utat megtenni egy öszvérrel. Strapabíró, jól fel lehetne rá pakolni mindent, legelni tudna útközben, kész összkomfort. Ezt végiggondolva nem telik el 5 perc, és az út délibábként remegő forróságából szép lassan egy hófehér öszvér alakja bontakozik ki. Kiver a veríték, elég rég ittam, és a fejem is forr, itt a napszúrás! Aztán ahogy közeledik, a lidércből egy valódi hófehér öszvér lesz, málhástól, zsebrevágott kezű lezser gazdástól, ahogy kigondoltam. Köszöntünk egymásnak, és mikor visszanéztem, lassan belemerültek a remegő távolba. Félelmetes volt.
129.)
Gyorsan keresek egy kutat, szerencsére itt is félóránként lehet egyet találni, megmosdok, iszom, és indulok tovább. A fennsík megint egy bizonyos szűrő a zarándokoknak. Volt olyan, hogy egész nap egy társamat sem láttam, sőt, egy élő embert sem. Meglepő módon ebben a kietlen pokolban rengeteg a légy. Most mosdás közben fedeztem fel, hogy valahol sikerült hívatlan kísérőimtől összeszednem a lábamra négy csípést. Az otthoni tapasztalatokból tudom
hogy én erre hogy reagálok, ami itt is jelentkezik, rögtön hatalmas vörös daganat, pár óra alatt felhólyagzik, és elkezd folyni. Otthon ezt mindig tetanusszal oldották meg az ügyeleten, és az most nincs. Van viszont por, és kissé hiányos higiénia. Hoztam elég erős antibiotikumot, kegyetlen dózisban elkezdem szedni, és bízok a szerencsében.
Késő délután van, a föl-le libikóka folytatódik, de már kezdem ezt is megszokni. Az út, ami most egy helyi úton fut, és közelíti Castrojerizt, egy ponton szokatlan irányt vesz, egyszerűen keresztül megy a Szt. Antal kolostor romjain. Az épületet a XI. sz.-ban Franciaországban alapított Szt. Antal rend emelte a középkorban, kolostor, és szeretetház volt. A rend azzal szerzett hírnevet magának, hogy képes volt gyógyítani egy középkori betegséget, az un. Szent Antal tüzet, ami egy üszkösödéssel járó bőrbetegség volt. Tették mindezt állítólag a szeretet (a tau) erejével. Jelképük a T alakú csonka kereszt volt, ami a görög ABC 19. betűjére, a tau-ra, vagyis hitvallásukra, a szeretet erejére utal. De sok minden van, amit mára elfelejtettünk!
Az út egy álmosságában is gyönyörűséges, domboldalban megbúvó, 1000 lakosú, 2 utcás kis városkán (?) vezet keresztül. Állítólag az itteniek a nap 24 órájában sziesztáznak. Mindenesetre most is csak 3 emberrel találkozok, azok is egy bodega teraszán múlatják csendben az időt, és nem pazarolják energiájukat holmi visszaköszönésre.
A településről kiérve megint előjön a szokásos „útiterv”, na még egy kicsit! Előttem egy hirtelen, és elég szigorúnak tűnő emelkedő magasodik, az út meredeken szalad fel a Mostelares 900 magasan húzódó fennsíkjára. Ha a nap végén még egy keménynek látszó akadály, szakasz van előttem, szeretem összeszedni –persze csak egy ésszerű határig – a tartalékaimat, és még aznap túl esni rajta. Sokkal jobb úgy elaludni hogy tudom, na ezen is túl vagyok. Még akkor is, ha tisztában vagyok vele, hogy pár kilométerrel odébb már ott van a még hátralevő sok száz próbatétel következője. Így teszek most is. És alig egy óra múlva már a tetőn levő emlékmű mellől nézek vissza a legyőzött kaptatóra, és a távolba tűnő Castrojerizre.
130.)
Este 8 óra van. Talán jó lenne tábort verni, jól is esne, de a térképen 5 km-re ott egy csábító folyó kék csíkja. Egy fürdés is elkelne, indulok tovább. Hatalmas learatott gabonaföldek között vezet a göröngyös út. A közelben-távolban egy teremtett lélek sincs, csak a folyton fújó szél süvítése az útitársam. Aztán a sivatagi sárgaságba hirtelen egy zöldellő oázis robban bele, leértem a Pisuerga folyó partjára. A sásszigetekkel tarkított folyó Burgos és Palencia tartományok határa is. Megcsodálom a 11 lyukú, román stílusú kőhidat, a Puente de Iterot, majd táborhelyet keresek. A folyó menti nyárfaerdő a gáton belül egész a vízpartig húzódik, itt verem fel a sátram. Az esti csendet csak a ki-ki ugró halak csobbanása töri meg. Ilyen környezetben a legegyszerűbb vacsora is fenséges hangulatú lakomává változik.
Azért észrevették jöttömet, mert a közeli tanyáról egy idősebb férfi robogóval idejön, megáll, megnéz, köszönünk, és miután látja, hogy nem orv horgász vagyok, megnyugodva
hazamegy. A parton mindenütt jó horgászállások vannak, lehet hogy én is sikerrel járnék, de nincs szerelésem. Elég iszapos és szürke a víz, a fürdésből csak alapos mosdás lesz, és alvás.
Amilyen fáradt voltam este, a pirkadat neszei olyan gyorsan verik ki az álmot a szememből. Edződöm. Frissen, kipihenten bontok tábort, egyedül a lábamon levő csípések aggasztanak. Reggeli, és nekivágok Palencia tartománynak.
800 méter magasban fekvő, asztallap simaságú terület van előttem. A hegyekkel, erdős, sziklás, mezőgazdasági termelésre alkalmatlan régiókkal bőven ellátott országban kincs egy ilyen jó talajú vidék. És ezt a kincset becsülik is. Egyedül Hollandiában találkoztam ennyire fejlett vízgazdálkodással.
Van időm megcsodálni azt a végtelen precizitással, és nem napjainkban kiépített öntöző rendszert, ami lehetővé teszi, hogy az amúgy forró, száraz fennsík minden négyzetméterét egyformán öntözni tudják, igény szerint, időjárástól függetlenül. És tervszerűen. Átemelők, betonvályúk, néha, kiegyenlítve a domborzatot többméteres betonlábakon, több tíz, száz km hosszban, és mindent a gravitációra bízva száguld bennük az éltető víz. Bámulatos! Később, mikor sorra találkoztam a kiszáradt patak és folyómedrekkel sokszor kisegítettek ezek a betonvályúk. Kietlen vidék lévén nekivetkőzve beleálltam, és fürödtem.
De most csak hőség, és a magány van. Mikor ezeket a sorokat írom, a visszaemlékezéshez, a dolgok újraéléséhez segítségül hívom az akkor írt útinaplómat. A mai lapon feltűnik a honvágy. És ahogy becsukott szemmel újra az akkori hangulatba ringatom magam, már emlékszem. Talán a végtelen tér, talán a monotónia fáradsága, a másfél hónapos menetelés, az egyedüllét, de inkább ezek együttese váltotta ki azt, hogy ma egész nap az otthoniakra gondolok. A családra, a barátokra, a nagyon messzi szegedi utcákra, és leginkább egy lányra.
131.)
Akit akkor egy furcsa kapcsolatban hagytam otthon, (bár legszívesebben magammal hoztam volna), és akire a távol töltött idővel egyenes arányban mind többet gondoltam, mind jobban hiányzott. Mára a sors görbe útjain minden a helyére került, de akkor….
Körülbelől úgy éreztem magam mint ez a fa. Magányosan. De most előttem Frómista. Egy hangulatos kisváros, legismertebb épülete a XI.(!) században épült csodálatos szent Márton templom. Ma egy útbaeső kisváros, de a középkorban itt keresztezte egymást két zarándokút. Itt találkoztak a „kagylósok”, tehát a Santiago felé tartók, a „Palmeros”-okkal, az ellenkező irányba, Rómán keresztül Jeruzsálembe tartó zarándokokkal, akiknek a szimbólumuk a pálmalevél volt. Innen a nevük.
Frómista után egy újabb érdekes fogalom: a lefordíthatatlan szellemes szójátékkal Sendá-nak nevezett, un. „zarándok(auto)pálya”. A kezdőbetűk magyar fordítása kb.” a nemzeti fejlesztési ügynökségek lelketlen melléfogása.” A főutat kísérő, nyílegyenes, széles, fehér kőzúzalékkal borított gyalogút. A durva kövek garantáltan szétszedik a cipőt, közel 20 km-en egyetlen árnyat adó fa nincs, a fehér burkolat porzik, és 100%-ban visszaveri a napsugarakat.
Hát ebből a részből nem sok maradt meg.
Négyórányi monoton út végén folyóparti, árnyat adó ligettel fogad Carrion de los Condes.
A leoni Beni-Gomez család, és a burgosi El Cid érdekeltségi területeinek határán fekszik ez a kis folyó menti város. Stratégiai fontosságának csúcsán 10 ezer lakosa is volt, ez mára már 2500 főre csökkent. A sok évszázadig tartó csatározások megszűnésével jelentősége is múlt, mára egy középkori hangulatát megőrző, csöndes kisváros, feltűnően sok étteremmel, kiskocsmával. Érkezéskor az úton tucatjával található zarándok szobrok egyike fogad. Lesétálok a folyó menti árnyas kis ligetbe, és a szokásos olajoshal-olajbogyó-kenyér-sör ebéd után ledőlök sziesztázni. A folyócska túlsó partjáról gyanús zajokat, kifejezetten strandra utaló sikolyokat, pancsolás hangját hozza a szél. Elindulok felderíteni, és alkut kötök magammal, hogy ha 2 €u alatt marad a belépő, akkor kirúgok a hámból. Hát meghallgattattam, 1.75, irány a strand. Rögtön az öltöző mellett zuhanyozó, mennyei forró vízzel. Bezárkózom, és egy hatalmas fürdés mellett minden ruhát kimosok magamról. Egy valami maradt szárazon, a fürdőnadrágom. Aztán kifekszem a gyönyörűen nyírt zöld pázsitra, és a kimosott ruháimat kiteregetem a medencét körül vevő korlátra. Kicsit megnézték, de nem szólt senki.
132.)
Napoztam, úszkáltam a kristály tiszta vízben, élveztem a semmittevést. A ruhák közben a tűző napon villámgyorsan megszáradnak. Egy ilyen hangulatot itt hagyni hihetetlen akaraterőt igényel, de menni kell. Visszatérek a fennsíkra. Az út a megszokott 900 méteres magasságban, emelkedők, és persze árnyék nélkül vezet. Ez a Calzada Romana, a római út, amit az Astorga körüli bányáktól építettek a Bordeaux-hoz közeli római-kori településekhez, hogy a kibányászott értékes érceket szállítani tudják. Az út több helyütt korabeli települések romjai mellett vezet el.
Fésűskagylóval díszített határkőhöz érek, Palenciát elhagyva Leon megye területére lépek. A Kasztília és Leon Autonóm Közösség legnagyobb, és leggazdagabb megyéjén át vezet az út. Az első nagyváros Sahagun. A város alapítása a római kor előtti időkben veszik el. A IX. században kolostor épült, majd a középkorban a város már jelentős egyházi hatalommal bíró székhely volt. VI. Alfonz, a Navarrai házból származó leoni, majd kasztíliai király virágoztatta fel Sahagunt. Itt is temették el számos feleségével egyetemben a Szent Benedek bencés kolostorban. Nagy Károlynak is volt a várossal kapcsolata, amely e korai időponttól már menedéket biztosított a zarándokoknak. Gyakran tépázták háborúk a keresztény létesítményeket, a templomok, menedékhelyek bizony megszenvedték a mórok gyakori invázióját, ugyan úgy mint a visszafoglalás harcait.
Nézelődve sétálok át a középkori hangulatú utcákon, az órára nézek, még „csak” fél 9, na még egy kicsit. Aztán ahogy a Cea folyón átívelő római kőhídon elhagyom a várost, hátranézve kicsit ijesztő kép fogad. Koromfekete viharfelhők közelednek. Nem jobb lenne ezt kivárni a házak közt? De akkor a másik dilemma, hol verem le a sátrat? Na, hátha elkerül. A helyi önkormányzat ajándéka egy újabb Senda, igaz, ez már emberibben mai. Kétautónyi széles aszfaltút, 100 méterenként padok, étkező, pihenőhelyek, kutak, szeméttartók, és végig –igaz még csak csenevész –fák kísérik a vándort. Engem sajnos más is kísér, a fekete felhők. A távolban már látszik a villámlás, és a feltámadó szél mennydörgés hangját hozza. Szétnézek, hát igen csak egy puszta kellős közepén vagyok. Fa, épület, beállási lehetőség sehol, igaz magányos fa alá nem is szívesen sátoroznék.
Hozzászólások
Hozzászólások megtekintése
[url=http://mewkid.net/buy-prednisone/]23[/url] <a href="http://mewkid.net/buy-prednisone/">Prednisone 20 Mg</a> ilz.yvqb.eurotour.eoldal.hu.mip.ir http://mewkid.net/buy-prednisone/
Eggs clips; nail, differentiate pass.
(ekilidanasu, 2019.06.07 15:06)