91.)
Sokan érkeztek még ilyen későn este is az utolsó buszokkal, vonattal az összetéveszthetetlen külsejű, hátizsákos, esőkabátos leendő zarándokok. A számtalan, olcsó albergben, hostelben készültek fel testiekben, és főleg lélekben a másnap kezdődő nagy kalandra, sokuk életének legnagyobb, és legmeghatározóbb útjára. Gondolatban ettől kezdve már én is egy voltam velük, közéjük tartoztam, egy volt az utunk és a célunk, csak nekem még előtte volt egy kis dolgom.
Olyannyira benne éltem már, hogy az éjszakai pihenésem rettentő fárasztóra sikerült. A tetőt egész éjjel verte az eső, és nekem az elalvás előtti utolsó pillanatban beugrott valami az úttal kapcsolatban, amin elkezdtem gondolkodni. És onnattól kezdve egy féléber-félálom állapotban végigmentem szinte az egész túrán, kerestem benne a buktatókat, a lehetséges előforduló nehézségeket, azok megoldásait, és akárhogy akartam aludni, és szabadulni a gondolkodástól, nem sikerült. Reggel mikor zsongó fejjel, hullafáradtan felkeltem, az álom minden pillanatára emlékeztem. Csak egy lórúgás erősségű, forró kávé térített észhez egy kicsit. Még egy sétára indultam a kihalt falak közt. Itt is, mint utam során sokfelé szeretnek az emberek aludni. (és tudnak) Üres, kihalt utcákon sétáltam. Egyedül a pékségben volt élet, és áradt ki a friss bagett illata. A Nive folyó megbékélten csillog, már csak a fölötte lebegő párapamacsok emlékeztetnek a tegnapi szeles-esős időre.
Kilenckor elindultam, és nekivágtam a Pireneust megmászó kemény emelkedőnek. A zarándokok már korábban kelnek, előttem a ködbe burkolózó úton mind többen birkóznak az első méterekkel, kilométerekkel. Kanyargós szerpentin visz egyre magasabbra, figyelem a várható határt, de csak a ritkán szembejövő autók rendszámtáblája tudatosítja velem, hogy Spanyolhonba értem.
A hazánknál kb. öt és félszer nagyobb területen fekvő, 45 milliós országról könyvek tucatjait írták már, és érdemes is elolvasni. Nem célom ezekkel konkurálni, csak egy pár összefoglaló mondat erejéig. Hivatalos neve Spanyol Királyság, fővárosa Madrid. Rendkívül színes és kalandos történelmét az őskorig követhetjük vissza, lásd altamírai barlangfestmények. Fekvése miatt, (Afrika és Európa határa) az ókortól kezdve a különböző kalandozó törzsek, civilizációk hódításainak célpontja volt. Számtalan nép megfordult itt, kezdve az őslakosnak számító, vitatott eredetű ibérekkel, a keltákon, rómaiakon, vizigótokon keresztül a mórokig. A középkorban több mint 500 évig az iszlám uralkodott az országban, ezután lett a „legkeresztényebbnek” tartott hely a világon.
Ezek a körülmények hatalmas befolyással voltak az évszázadok alatt a kultúrára, a művészetekre, az építészetre, és ezek tették olyan fantasztikusan sokszínűvé, érdekessé ezt a varázslatos félszigetet. Változatos földrajza, természeti kincseinek gazdagsága, a szó szerint sokaknak az életet jelentő tengerei lehetővé tették hogy a ma, meglehetősen elegáns spanyol embere, egy gazdag és szép, őt mindennel magas színvonalon ellátó, jóléti európai államban éljen.
92.)
A rövid történelem óra átgondolása közben a tájat figyeltem. Két okból is: egy kényelmes, fűtött vezetőfülkéből a látványban gyönyörködtem, és persze a másik ok az volt, hogy ezt az utat pár nap múlva újra meg fogom tenni, de most már gyalog. Picit azért beleborzongtam!
A felhőbe burkolózó Pireneus túloldalán az első nagyobb település Roncesvalles volt. A középkori híres lovagi eposzoknak nevet, és témát adó Roland gróf halálának a helye volt egy, a VIII. században itt zajló csata. Ma a Camino első spanyol állomása, illetve az itteni szakasz kiindulópontja. Általában aki meg akarja „spórolni” a hegyen való, elég keménynek ígérkező
átkelést, az kicsit „csal” és csak innen indul. Csábító volt a gondolattal eljátszadozni, de mivel ezt az utat magamnak csinálom majd, tartozom magamnak annyival, hogy a kezdettől a végéig becsülettel végigjárjam. Egy pár perces pihenőre megálltam, megcsodáltam a XIII. században épült Szent Jakab templomot, a hozzátartozó kolostort, annak hangulatos kerengőjét, ittam a friss forrásvízből, ami a templom melletti zarándokkútból folyik, majd indultam tovább.
A szerpentin kezdett megszelídülni, a táj elsimulni. Kőbányák szabdalták a tájat, megjelentek a Pamplonát övező ipartelepek. Még egy-két kisebb városka, és az utakon mind nagyobb számban megjelenő, fésűskagylós zarándok került utamba, és megérkeztem Pamplónába.
A bikafuttatásairól híres baszk város Navarra tartomány fővárosa. Egyetemi város, nyüzsgő, fiatalos élettel, bohémsággal, 365 napig tartó Fiestával. Az első utamba kerülő benzinkúthoz kanyarodtam, próbáltam itt is valami tájékoztató pontot, útbaigazítást találni egy újabb ismeretlen városhoz. Nem igazán sikerült. A kapható térkép 10 €u volt, ezt kihagytam, tömegközlekedés meg itt még nem volt, így ennek a térképére sem támaszkodhattam. Maradt a szokásos „fejesugrás”, rábíztam magam az érzékeimre. Mentem a hatsávos úton zajló áradattal, és percek múlva a belváros legközepén találtam magam egy iszonyatos dugóban, a hat és fél méteres buszommal centizve az egyfolytában dudáló helyi úrvezetőket. Persze nem (csak) rám dudáltak, hanem úgy általában. Egy ódon városfal, majd egy kis folyó mellett húztam el, és hopp, egy lepusztult raktárépület előtt az út szélén egy nagy, poros szabad terület várt rám, kitéve a P betű, és már ott állt egy másik lakókocsi is, ezt a helyet nekem találták ki!
Beparkoltam egy kis szusszanás, mosakodás, pár falat kaja, egyéb testi szükségletek elvégzése, és indultam szétnézni. A közelben itt is volt benzinkút, szétnéztem, és sokkal szolidabb áron vettem egy országtérképet. A városi tájékozódás a buszmegállói térképekre maradt.
93.)
Egy kis kapaszkodóval átmentem a régi városkapun, megkerültem a Citadellát, és máris a pici dombon fekvő, nyüzsgő belvárosban találtam magam. Hatalmas zöld parkok övezik a legbelső, sűrű épületegyüttest. Rögtön feltűnt a rengeteg fiatal. Sok hátizsákos, kimerültnek látszó turistát is láttam, és nem kellett sokat nézelődnöm, hogy felfedezzem a házak falán a sárga nyilat és fésűskagylót, a zarándok út itt vezet keresztül a belvároson. A tényleges, pénzesebb világjárók a kávéházak, kiskocsmák teraszán múlatták az időt, ők más miatt voltak kimerültek. Közeledett a bika-futtatás hete, és az ide özönlő fanatikusok már a hajnalokba nyúló, nap mint nap ismétlődő kemény ivászatokkal tréningeznek a nagy bulira.
Pár perc múlva már természetesen fogalmam sem volt merre járhatok, de nem is érdekelt különösebben, szívtam magamba a hangulatot, ismerkedtem egy újabb város életével, szokásaival, ritmusával, a benne élő emberekkel. Jókedvűek voltak, mosolygósan vidámak, közvetlenek, de nem tolakodóak, szóval tetszett a hangulat.
Most így utólag csak képek villannak fel, a városháza, előtte a kövön lezserül heverésző, sörözgető fiatalokkal, Assziszi Szent Ferenc áldást osztó kutyás szobra, templomok, aztán az Aréna. Odébb a főposta épülete ahol megpróbáltam telefonkártyát venni, mivel a pénzbedobós már két €u-mat magáévá tett, de nem sikerült, mert furcsa módon csak mobilkártyát árultak. Egy nagy kör után megint a szellős parkba értem, itt meg már állnak a sátrak a Fiesztára .
Lehet itt kapni mindent, mint egy igazi vásárban, a sült kolbásztól kezdve, a vattacukron át, a bóvli-szuvenírokig. Elindultam megkeresni a buszpályaudvart, és a vasútállomást. visszaútban ugyanis vonattal jövök majd Santiagóból, és terveim szerint, ha találok megfelelő járatot, akkor busszal megyek vissza St-Jean-Pied-be.
Mint kiderült a vasútállomás kb. 800 m-re volt attól a helytől ahol leparkoltam, és a buszpályaudvar is a közelben volt, a várost átszelő Rio Agra partján. Gondolkodtam, hogy itt töltsem-e az éjszakát, de 6 óra volt, amit látni akartam már láttam, az éjszakai életbe nem volt szándékomban belekóstolni, úgy döntöttem tovább indulok. Könnyebben kiértem a városból mint bejutnom sikerült. Volt már térképem is, ami azért is hasznos volt, mert itt is, mint Franciaországban, vannak fizetős, és nem fizetős autópályák, amit előre csak a térképről tudsz betájolni. Az ország északi, óceáni partja felé vettem az irányt. Bilbaon keresztül, a túrizmus által nem annyira felkapott parti részt akartam megismerni.
94.)
Pamplonát elhagyva ismét a hegyek közé vetettem magam. A Pireneusok nyugati nyúlványai állták utamat, na meg a túloldalról, a Vizcayai-öböl felöl érkező kövér, fekete, esővel megrakott felhőkét is. A távolban cikázó villámok komoly esőt jósoltak. A forgalom nem volt nagy, de annál félelmetesebbek voltak a hatalmas, a terepet már jól ismerő sofőrök által vezetett kamionok. A sűrű, ködös párától nyálkássá váló szerpentinen életveszélyes előzésekkel, folyamatos kürtöléssel, 90-100 km-es sebességgel szlalomoztak ezek a rakott országúti masztodonok. Beláttam, nem vagyok versenyképes, én már fáradt vagyok ehhez, és jobb a békesség alapon a legelső kis pihenőben kiálltam. Ez olyan 1200 méter magasan volt, a ködös nyirkos hidegben igencsak magamra kellett teríteni mindent, hogy egy egyszerű kis vacsora után pihenni tudjak. Egész éjjel szakadt az eső, kopogott a tető, és valószínű nem csak az álom ringatását éreztem, mivel reggelre a szél felé eső oldal jócskán be volt hordva letört, odasodort ágakkal, és bizony az ágak közt, a most már tisztán felkelő nap sugaraiban meg-meg csillantak az éjjel leesett jég el nem olvadt darabjai.
A fogkocogtató reggeli mosdás igazán felfrissített, de sütött a nap, és bár a lehelet keményen látszott, mégis jókedvűen vágtam neki az újabb napnak. A fülke indulás után gyorsan bemelegedett, így már fütyörészve ereszkedtem Baszkföld fővárosa, Bilbao felé. A távolban már feltűntek az öböl partját övező észak-nyugati nyúlványok, amiket egy baszk történész nagyon szemléletesen „a bőrön át kidudorodó csontokhoz” hasonlított. És a partra érve ez az elnevezés tényleg nagyon találónak bizonyult. A baszkok, és titkok övezte őseik az utolsó jégkorszak óta élnek itt, az euszkera nyelv által Euskadi-nak nevezett ősi területen. Testfelépítésük alapján az antropológusok a Cro-magnoni ősemberek közvetlen leszármazottjainak tartják a népet, zavarba ejtő viszont az általuk beszélt nyelv, ami egyedüliként nem tartozik az indo-európai nyelvcsaládba. Többféle elmélet felmerült a tényleges származásukról, attól kezdve hogy Noé unokája telepítette ide népét a vízözön után, egészen addig a teóriáig ami a közelben levő altamirai barlang festményeit tulajdonítja az ősöknek, de abban megegyezik mindegyik, hogy ez a rendkívül nehéz nyelv a kőkorszakból származik, és azóta nem sokat változott.
A 350 ezres baszk főváros története a római korba nyúlik vissza, ekkor állt itt Bellum Vadum néven az első lakott település. A később Bilbo néven, vaskereskedéssel, és halászattal foglalkozó kis falu 1310. július 15.-én lett várossá, hála Don de Haro-nak, Viscaya grófjának aki a címet, és immár a mai nevet adományozta a településnek. A szmogba burkolódzó iparváros sokemeletes modern lakóházai közé nem volt kedvem bemenni. A fölötte húzódó út pihenőjében megállva ráláttam a városra. Láttam a hatalmas kikötőt, ami Spanyolország legnagyobbja, a vízparton megcsillant a fény a Guggenheim-múzeum rozsdamentes acélból készült futurisztikus építményén, felismertem a város patinás klubjának, az Athletic Bilbaonak ovális pályáját, és azt hiszem láttam is Bilbaót. Lehet hogy ez felületességnek tűnik, lehet hogy egyszer még végigsétálok az utcákon, de az eddig látottak olyan magasra helyezték a szép mércéjét, amit ez a hely első látásra nem ütött meg. Ennyi! Indultam tovább.
95.)
Egy eligazító nyilat elvétettem, későn vettem észre a leágazást Gernica felé, azt pedig szívesen megnéztem volna. A Guernica néven „elhíresült” Picassó festmény témáját ez a kis baszk falu tragédiája szolgálta. Dúlt a spanyol polgárháború, amikor 1937. április 26.-án bekövetkezett a tragédia. Hétfő volt, piacos nap, a falusiak és a háború menekültjeinek ezrei lepték el az utcákat. És akkor a német harci repülők 50 tonna bombát dobtak le a falura, majd a kisszámú túlélőt mélyrepülésben golyószóró tűzzel árasztották el. A falu megsemmisült, szomorú kezdeteként egy sorozatnak, amiben Lidice, Oradour, My Lai következett, és amit még ki tudja hány mementóvá váló név követ majd az esztelen tömegpusztításnak nevezett emberi őrületben.
Szerencsére most béke volt, és szemet gyönyörködtető táj. Kantábria és Asztúria vadregényes tengerpartján haladtam tovább. A nyugat felé húzódó Cordillera Cantábrica félelmetes szirtjei torpannak mg itt több száz kilométer hosszban a Vizcayai-öböl vízébe simulva. Magasan a szirteken háborogva megtörő víz fölé emelkedő szürke gránitsziklák, és aranyszínű homokstandok váltották egymást, és ezt a ritmust folyótorkolatok törték meg. Csak a kantabriai tengerszakaszon 72 strandot tartanak nyílván. Mi magyarok még nem igazán fedeztük fel ezt a tájat, talán az óceán nehezen melegedő, mindig 20 fok alatt maradó, számunkra kellemetlenül hideg vize miatt, vagy talán a meg-közelítés bonyolultsága az ok. Mindenesetre csodaszép, de ismeretlen nevű üdülőhelyeken haladtam keresztül. Laredo, Suances, Comillas, Ribadesel-la, ugye ismeretlenül hangzanak. De az hogy Lloret del Mar, Tossa, Malgrat, a Costa Brava gyöngyszemei, már biztos sokakban személyes emlékeket élesztenek.
Egy nagyobb város, Gijon felé mutatott az autópálya terelő nyila. Az indulás előtt egy-két hónappal a szállodában ahol dolgozom, volt egy pár éjszakás kedves vendégünk, akiről először annyit tudtam hogy spanyol. Azután egy késő esti beszélgetéskor kiderült, hogy Kiskunfélegyházán született, 5 éve él Spanyolországban, és épp Gijonban. A párjával egy autóalkatrész kereskedést vezettek, és akkor csak egy sajnálatos családi ok miatt volt itthon. Meséltem neki utazási terveimről, Ő Gijonról, és kellőképpen kedvet csinált ahhoz, hogy pár héttel később én kirakjam az indexet, és lekanyarodjak a városba.
Délelőtt volt, a nap ragyogóan sütött mikor a kikötőhöz közel, egy modern lakótelep toronyházai közé beparkoltam. A reggeli hideghez igazodó, télies ruháimat rövidnadrágra és pólótrikóra cseréltem, és nekivágtam az első ránézésre is szimpatikus kis (?) városnak. Azért kérdőjelezem meg a jelzőt, mert bár aránylag nagy területen fekszik, ipari kikötő, 270 ezer körüli lakosa van, mégis egész ott tartózkodásom alatt egy kisváros bája lengett körül.
Azon kívül, hogy korábban egész Asztúria fővárosa volt, sok mindent nem sikerült előre megtudnom a város történelméről. Az autópálya a város fölött húzódott, fentről már „betájoltam” magam, így fejben a térképpel, elindultam a magam, befolyásolás mentes képét kialakítani.
96.)
Jól elkülönülően két részre oszlik a település. Az öbölbe nyúló kis félszigeten helyezkedik el az Óváros, a Városháza előtt elterülő főtér, a Plaza Mayor köré épülve. A szűk, zegzugos kis utcácskák több száz éves, kasztíliai stílusban, sárgás nyers- kőből épült, fagerendás, erkélyes kis házak közt kanyarogtak. Bármerre indultam, száz méteren belül a partra értem. Itt szinte lehetetlen eltévedni. A parton kiskocsmák, apró éttermek sorakoztak, igaz a korai időpont miatt alig lézengtek bennük vendégek.
Az óváros fölé apró dombocska emelkedett, ahol egy régi erőd romjai, és az előtte álló rozsdamarta, öreg ágyúk utaltak arra, hogy azért volt itt mozgalmasabb is az élet. A kis félsziget túloldalán egy, a vadregényes szirtek közé hófehér márványból mesterien beillesztett épületegyüttes húzódott, a magas kerítést megbontó kapun a felirattal: privát club. Az egységes, múltat idéző, hangulatos negyedben egy oda nem illő tályog volt ez a hivalkodó luxusbuborék. Erről a partról tárulkozott ki a nagyváros, a modern negyed, lakótelepekkel, és csábító, több kilométer hosszú aranyhomokú stranddal.
Visszakanyarodtam a kikötő felé. A pálmafákkal keretezett tágas tereken az amúgy elegáns márvány ontotta a hőséget. A magas házak feltartották a tenger felől fújó enyhülést hozó szelet is, irtózatos volt a hőség. Az utcákon alig lézengtek, mindenki a hűvös, kondicionált lakásokba, munkahelyekre, jobb esetben a kiskocsmákba húzódott.
Apropó, kiskocsmák. Szilvi- így hívták az itt letelepedett magyar lányt- mikor az utazásomat beszéltük, mesélte, hogy itt bevett szokás az, hogy alkonyatkor, mikor enyhül az idő, családok, baráti társaságok, munkatársak kiülnek egy-egy ilyen kiskocsma, sidrázó teraszára, és ott iszogatnak késő éjszakáig. (a sidráról majd később) Mondta hogy ha erre járok, este biztos találkozunk valamelyik ilyen műintézményben, mivel a barátnőivel minden estét ott töltenek. Utólag irigylem az optimizmusát, a több száz apró ivoldát látva vajmi kevés esélyt adtam akkor egy ilyen összefutásnak. Persze az is reménytelenné tette az esetleges találkozást, hogy nem volt szándékomban itt megvárni az estét.
Az üres utcákat járva megint a kikötőbe jutottam. A vízen hófehér yachtok ringatóztak. A parton két nagy hangárszerű épületben bőséges választékban kínálták a megvásárolható, és fizetés után vízrebocsátva azonnal használatba is vehető hajókat, a kis halászladikoktól, a több száz lóerős motorokkal felszerelt luxus lakóhajóig. Gondolkoztam a vételen, de mikor átfutottam anyagi lehetőségeimen, és kiszámoltam hogy hány száz évig kellene dolgoznom még egy ilyet megvehetnék, továbbálltam. Búcsúzóul még beültem a Mercante bár sötét hűvösébe, elszopogattam egy hideg Colát, majd visszaindultam a buszhoz. Útközben pazar zöldség-gyümölcs kirakatok győzködtek róla, hogy nekem itt mindenféleképp vennem kell egy mézédes sárgadinnyét. A negyedik ilyen vizális erőszak után engedtem a csábításnak, és este megtapasztaltam milyen is az igazi dinnye!
97.)
A busz a helyén volt ahol hagytam, annyi változással, hogy én árnyékba raktam, koradélutánra viszont már ezerrel tűzött rá a nap. Mikor kinyitottam az ajtókat, egy kemence hője csapott mellbe. Hőmérő nem volt, de az út folyamán többször megtapasztalt jeleket már ismertem: a számítógépet nem lehetett bekapcsolni, mert túlmelegedést jelzett, a telefonok és egyéb kütyük LCD kijelzői befeketedtek, na és persze nem lehetett levegőt venni. Fél óra kereszthuzat, szellőztetés, és minden a helyére került, mehettem tovább.
Ez a tovább célnélküli volt. Kényelmes lassúsággal fogyasztottam a kilométereket, a víz fölötti hegyoldalban futó útról gyönyörködtem a kilátásban, és az volt eltervezve, hogy sötétedés előtt egy kellemesnek ígérkező helyre beparkolok éjszakázni. Átgurultam Avilés hegyek közt megbúvó patinás városán, ahol az ódon falak mögötti meglepően nagyszámú bár és étterem már az esti összejövetelekre készült. Aztán Cudillero, egy igazi asztúriai kis halászfalu házai bontakoztak ki a lemenő nap fényében. A kikötő zsúfolva halászhajókkal, a mesterek pedig már az éjjeli és hajnali halászatra hajtogatták hálóikat.
Fél kilenc volt mikor egy útbaigazító nyílnál hirtelen vaktában lekanyarodtam. Ez eddig mindig bejött. Luarca felé terelt a jel, és egy rövid bekötőút végén ott volt egy tündéri hangulatú kis halászfalu. Gondolom nem kell magyarázkodnom hogy miért maradtam.
A legelső hely ahol megálltam egy kis domb tetején volt a falu felett. Ahogy lenéztem a házakra és a kikötőre, tudtam hogy innen egy métert sem megyek tovább. A dombocska egy tengerbe nyúló keskeny kis félsziget volt, egyik oldalán a védett kikötő, másikon a végtelen víz. A magasból vadregényes sziklák szakadtak a tengerbe. A kis félsziget végén, a legmagasabb ponton a világítótorony feszült az állandó szélnek, mellette egy apró templom a halászok védőszentjének, Szent Péternek az oltalmát kérte a mesterség gyakorlói számára.
Itt, a magasban feküdt a falucska temetője is. Érkezéskor, mikor nem láttam mi van a magas falak mögött, pont a kerítés mellett, a síroktól pár méterre parkoltam le. Annyit mozdultam az autóval hogy kegyeletből átálltam az út túlodalára, fél méterre a vízbe zuhanó zord sziklák szélétől. Másnap megnéztem a temetőt is, ez irányú, furcsának tűnő vonzódásomról már írtam, így nem meglepő talán hogy ez a hely is megragadott. A víz fölé magasodó sírkert gondozott zöldje, a hófehér márványból készült nyughelyek szolid eleganciája, a tenger állandó gyászmoraja mind a halál időtlenségét, és a megnyugvás szépségét közvetítették. Legalábbis nekem. (Talán morbid, de az első gondolatom mikor a bejárattól lenéztem a temetőre az volt, hogy milyen öröm lehet itt megpihenni.)
98.)
A kilátás borzongatóan csodálatos volt, a nap a tenger vizében tért nyugovóra a messzi távolban. Az ágyon ülve már nem látszott a sziklaperem széle, olyan érzés volt, mintha száz méterre a magasban lebegve csodálnám a tájat. A nyitott ajtó előtt 10-20 méterre sirályok vitorláztak, mozdulatlan szárnyakkal percekig egyensúlyozva a szeleken, és kíváncsian lestek be, hogy ki az aki őket lesi meg. Varázslatos, időtlen este volt, olyan, amiből csak pár alkalom volt az egész úton. Nem csináltam semmit, gyakorlatilag nem történt semmi sem, de ebben a semmiben benne volt minden, amiért érdemes élni.
Mikor a nyitott ajtó mellet elaludtam, az utolsó gondolatom az volt, hogy igyekezzek észben tartani hol állok, nehogy éjszaka félálomban kilépjek valami sürgőset elintézni. De nem volt
gond. Reggel az első amit láttam a mélykék víz volt, fehér tejszínhab tarajokkal, fölötte a türkizben ragyogó ég, a sziklák vakító fehérségét a burjánzó növényzet haragos zöldje törte meg, a nyitott ajtón a sirályok kívántak jó reggelt, szóval így érdemes ébredni.
Reggeli után közelebbről is megnéztem az 1695-ben épült kis templomot, ami máig, számomra nagyon szimpatikusan, megőrizte jó értelemben vett rusztikus primitívségét, nem a katolicizmus hivalkodását hirdette, hanem az egyszerű halászok védőszentjüknek szóló, oltalomért könyörgő tiszteletét.
Délelőtt a faluval ismerkedtem. A 3600 lakosú település történetét a kis dombon levő kolostor oldalán mozaik örökíti meg képekben. Eszerint már 842-ben ádáz csatát vívtak a Normanok és a vikingek a stratégiailag nagyon kedvező fekvésű kikötő birtoklásáért. 1530-ban a halászoknak megjelent Szűz Mária, a jelenés helyén épült a mostani kis templom. És a századok történelmi viharaitól megkímélve kialakult a mai, csendes, nyugodt halászfalu.
Ilyenkor a kikötő üres, a hajók még a tengeren gyűjtik a zsákmányt. A vízre néző házak aljában levő kocsmák, éttermek ajtaja nagyrészt zárva, majd késő délután indul csak az élet. A butikosok, élelmiszer boltok viszont már kínálják portékáikat az ébredező turistáknak. Sokan tartanak a csendes, védett jachtkikötő mellett levő strandra is, aminek homokos partja valóban csábító, viszont a két lépés után nyakig érő jéghideg víz csak óvatos fürdésre alkalmas.
Dél volt, a nap ragyogóan sütött, és készültem is rá, tehát a délutánt a strandon töltöttem, napoztam, és néha megmártóztam a fogvacogtatóan frissítő sós vízben. Megfigyeltem már másutt is, hogy a gyerekek nem fáznak. A 2-3 éves kis lurkók órákat töltenek, igaz kéklő szájjal, a ki-ki csapó vízben pancsolva. Természetesen megnéztem az anyukájukat is, és elkeserítő volt látni hogy fiatal nők mennyire el tudják hagyni magukat egy-két gyerek szülése után. Ennyi 20-as évei elején járó, sajnos ki kell mondanom, otrombán kövér fiatal nőt egy kupacban rég nem láttam. Nem tudom ez mennyire helyi sajátosság, a sztereotip beskatulyázással ellentétben, én a spanyol nőket eddig kifejezetten elegánsnak, csinosnak, ápoltnak találtam. Meglepően sok köztük a szőke, világos bőrű, és kevés bennük az az igazi, temperamentumos mediterrán jelleg. Bár lehet hogy azért nagy a különbség a falu és a nagyváros közt.
99.)
Közben a hajók elkezdtek visszaszállingózni a kikötőbe, ki gazdagabb, ki szerényebb zsákmánnyal megrakodva. A bejövő hajókon útközben általában rögtön meg is tisztítják a halakat, így ha egy kis hajó közeleg, azt még a távolból nem is lehet látni, de a százával körülötte röpködő, a tengerbe dobott belsőségre vadászó sirályok elárulják hollétét.
Kirakodáskor az osztályzott, gyönyörűen felpucolt, és katonás rendben beládázott ezerféle, számomra ismeretlen tengeri szörnyet már a kereskedők, és az éttermek tulajdonosai várják, hogy egymást túllicitálva, az esti menühöz a legszebb darabokra szert tegyenek. Az árverés még ott a parton, a tűző napon, kellő hangzavarral le is zajlik, az elégedett séfek viszik az ínyencségeket, a fáradt halászok pedig munkájuk bérét. Megpróbáltam egy kisebbfajta lepényhalra én is alkudni, de az elnéző mosollyal körített elutasító válaszból csak annyit sikerült kihámoznom hogy az egy darab az számára nem tétel, a kereskedők egyben viszik a maradékot, vegyek én is a piacon. Pedig jó lett volna vacsorára. Az ár, gondolom a kereskedőnél háromszorosára, az étteremben pedig annak köbére emelkedik, így az esti vacsorám paprikás krumplira redukálódott.
Közben partra kerültek érdekes ketrecek százai is, amiben gyorsan felismertem a rák csapdát. A dobozban csalihal van, a vadászó rák bemászik érte a kis műanyag csövön, és visszajönni már nem tud, a vadászból zsákmány, mi több, vacsora lesz.
Aztán vissza a strandra, amiből a nézelődés másfél órája alatt a dagály miatt a tenger komoly területet hódított el, ahol korábban feküdtem, most hullámok táncoltak. Még jó hogy a plédemet is magammal vittem! Hat óráig pörköltem magam, néha elszundítottam, közben figyeltem az embereket, a kikötő és útnak induló hajókat, terveztem a további utat, szóval lazítottam.
Akkor összepakoltam és visszaindultam a kocsihoz. Útközben végre ráleltem egy pénzbedobós telefonra, és sikerült felhívnom a két lányt, Katust és Edinát, akik a mobilom ellopása óta nem igazán tudtak rólam semmit, és jólesett hogy már aggódtak értem. Az este ezt írtam a naplómba:…. „sikerült a lányoknak telefonálni. Már várták, aggódtak értem. Olyan jó volt hallani a hangjukat, kicsit meg is könnyeztem. Jó így csavarogni, élni a független kis életem, de ha beugrik azoknak az arca akiket szeretek, akkor nagyon tudnak hiányozni. Most Katusék hiányoznak, de rettentően. És milyen messze vannak! Fél 12, és világos van. Röhej! Na most fekszem, reggel indulás tovább.”
100.)
Persze addig még…! Szóval a telefon után vissza a buszhoz, lezuhanyoztam a sót magamról, átöltöz-tem, és visszaindultam a kikötőbe. A nappal még ilyen csendes sétányon, és a parti kiskocsmák teraszán most zajlott az élet. Ilyet nem lehet kihagyni, leültem az egyik teraszra, és természete-sen sidrát rendeltem. Mint mindenki. Namost a sidra (szerintem) egy nagyon rossz, szénsavas almabor. Talán az olcsósága, talán a szervírozás körül kialakult hagyomány teszi szinte kultikus itallá baszkföldön, minden esetre muszáj megkóstolni. Egy „használati útmutató” a szervírozásról :
„Az almabort a következőképpen kell kitölteni: 1. az először még gyanútlan vendég mellett kell villámgyorsan teremni. 2/a jobb kézzel hirtelen felkapni, majd egyenesen a fejfölé kinyújtott kézzel balra megdönteni a sidrás üveget. 2/b Közben bal kézzel megragadni a 3 dcl.-es üveg poharat, térd magasságba leengedni, enyhén jobb felé döntve. 3. Nem túl vastag sugárban önteni kell a jobb kézben tartott üvegből a bal kézben tartott pohárba az almabort, kb. 1-1,5 dl. mennyiségben. 4. Lehetőség szerint közben a vendégekkel, kollegákkal kell beszélgetni, véletlenül sem szabad a pohárra, vagy az üvegre nézni, hiszen a gyakorlott kéz az üveg tartalmából a kívánt mennyiség legalább 80%-t úgy is a pohárba tölti, a maradék 20% meg oda fröccsen ahová akar (padozat, vendég ruhája, szomszéd asztal stb.), úgysem érdekel ez senkit, - pár üveg elfogyasztása után. 5/a Lecsapni az asztalra az üveget. 5/b A vendég kezébe nyomni a habzó almabort és annak gyors elfogyasztására biztatni.
Ennek az eljárásnak az a célja, hogy növelje a borozó forgalmát, valamint az almaborban az így képződő buborékok azt még zamatosabbá tegyék.:-))) „
Hát, ezt nem én írtam, de az biztos hogy 100%-ig így kaptam én is. Talán annyi volt az eltérés, hogy szerintem nálam a pohárba és az egyéb felsorolt helyekre kerülő ital aránya 50-50 % volt, de ez talán betudható a felszolgáló erősen „befolyásolt” állapotának. Mindenesetre a második kidöntést már nem kértem, magamra vállaltam.
Lehet az asztalra kérni külön adagoló szerkezetet is. Ez egy fából kifaragott baszk öltözetű férfi. A kinyitott üveget gyors mozdulattal, szájjal lefelé a kezében kiképzett tartóba kell fordítani. A poharat a férfi elé kell rakni, és egy kar megnyomásával a férfi a sidrát –hát mit szépítsük-, a pohárba pisilja. Olvastam valahol ennek a hagyománynak az eredetét is, a történetben egy megtréfált lányról van szó, akinek a férfiak sidra gyanánt olyan poharat adtak a kezébe inni, amiben a felhabzott sárga folyadék valamikor talán almabor volt, de akkor már a vese által feldolgozott állapotban. Hát csúnya vicc, csak reménykedtem hogy az enyém még eredeti állapotban volt. Mikor most írom ezeket a sorokat, az emlékbe elhozott, Trabanco márkájú üveg itt áll előttem, de valahogy nem fut össze a nyál a számban az íze emlékétől.
101.)
Mindenesetre mint élményt, kár lett volna kihagyni. 11-ig nézelődtem, élveztem a körülöttem mind magasabbra hágó hangulatot, aztán még világosban „haza” sétáltam. Naplóírás, majd egy kis hazai zene hallgatása közben ültem csak az ágyon, és bámultam a tengert. Aztán aludtam.
Reggelre a szép idő továbbállt, borúra, erős szélre ébredtem. Az úgyis tervbe volt véve hogy tovább indulok, ezt most már könnyű szívvel tettem. Elég korán elindultam, volt remény hogy estig meglátom Compostellát. Egy darabig még a tengerparthoz simuló úton haladtam, majd Ribadeonál egy víz menti pihenőbe kanyarodva megálltam, pár hétre búcsúztam a tengertől. Egy más tájra, egy más tartományba, az ezernyi folyó, a hegyek-völgyek, és az óceán által csipkézettre csiszolt partok zöldellő országába, Galíciába értem.
Mikor indulás előtt az elérhető irodalomból a gallegók földjével ismerkedtem, a „ráakasztott” sokféle jelző keltette föl leginkább az érdeklő-désemet. A „nyugalmat árasztó zöld”, a „lelket felkorbácsoló kék”, a sűrű erdők, a régi romok, a tájat megülő köd, a legendák, a varázslatok világa,” csak hogy a leggyakoribb jelzőket idézzem. És ahogy mind beljebb haladtam, és mind jobban megismertem ezt a vidéket, nem tartottam túlzónak a jelzők áradatát. Sőt..! A nyelvet, kultúrát, szokásokat és az egész tartomány jellegét alapvetően meghatározó kelták az i.e. 900 körül telepedtek itt le.
A rómaiak „vendégeskedtek” itt közel 300 éven keresztül, de nem sok nyomot hagytak maguk után, mint ahogy az országra amúgy erősen jellemző mór befolyás is elkerülte ezt a vidéket. Megmaradtak viszont a dombtetőkre épült, megerősített ősi kelta települések a castró-k, a jellegzetes kúp alakú kőházak, amiket még néha ma is nádtetővel fednek be, és megmaradt a hit a varázslókban, a boszorkányokban, az ősi babonákban, a druidákban. Érdekes világ ez!
Bevetettem magam a zord hegyek közé. Kanyargó szerpentineken kapaszkodott az út, vadul szaladó patakokat, erőtől duzzadó, sziklákat romboló folyókat kereszteztem. Az út mellett, több helyen a sziklák közt megbúvó kis templomok, kápolnák szolgálták ki az utazót, ha sürgős szüksége volt hitének megerősítésére. Az északi zarándokút, a Camino Norte vezet erre Santiago irányába. Kevésbé „felkapott” mint a Camino Frances, de azért itt is láttam hátizsákos, fésűskagylós vándort.
Az autó lassan falta a kilométereket, volt ugyan egy fizetős autópálya a közelben, de én a kacskaringósabb, ám mindenképpen többet mutató utat választottam. Menet közben feltűnt a táj, és a környezet –nem tudok rá jobb szót – gondozottsága. A galíciai családok egy harmada ma is a földből, annak javaiból él, ez arányaiban a legmagasabb mutató Európában. De rengeteg apró jelből látszik, hogy ez nem azt jelenti, hogy kizsigerelik a természetet, hanem szimbiózisban, szoros egymásrautaltságban élnek vele, és benne.
REMY.CREDIT1111@GMAI.COM
(REMY CREDIT, 2017.11.04 07:20)