III. rész
2012.04.01
71.)
Maga St Maló, már az eredeti város agglomerációval kibővült területe. Általában kalózvárosként ismerjük, de ezt az elnevezést egy malóinak ne nagyon említsük. Ha azt mondod egy helybélinek, hogy „pirate” gyorsan húzd le a fejed, mert pofon jön. A kalóz szóra nagyon érzékenyek. Viszont ha „corsaire” (korzár) a titulus, biztos hogy büszkén húzza ki magát az illető, és azonnal barátjává fogad. Pedig ez csak egy árnyalatnyi finomítás, a destruktív elnevezés helyett a szabadságharcos titulust használni! De ha nekik ez így a jó, hát legyen.
A várost még a VI. században alapította egy walesi szerzetes, és létrehozta a st. maloi püspökséget, de kalózvárossá csak a 15-16. század folyamán vált. Lakói a legkeményfejűbb franciaellenes és britellenes bretonok voltak még bretagne-i mértékkel mérve is, és ebben az elszánt harcban egészen odáig mentek, hogy 1590-94-ig egyszerűen független állammá nyilvánították St. Malot. A XVII-XVIII. Században aztán behódoltak a királyságnak, majd az államnak, és a városból az akkori Franciaország második legnagyobb kikötője lett. Sok ilyen-olyan módon híressé vagy hírhedtté vált ember született itt, a legismertebbek talán Chateaubriand a francia romanticizmus egyik legnagyobb alakja, író, politikus, diplomata, akit végakarata szerint itt is temettek el. A város szülötte volt Jacques Cartier, aki I. Ferenc király megbízásából kereste az átjárót Kína felé, de mivel ezt nem találta, inkább feltérképezte a nemrég felfedezett Kanadát, (a nevét is Ő adta) összebarátkozott az őslakó indiánokkal, telepeket hozott létre, és azokat francia területekké nyilvánította. Az őslakos indiánok véleményét csak sejteni lehet.
Aztán a „hírhedt” oldal: Robert Surcouf, a kozár (kalóz?) király. Ő volt a két fogalom közti különbség megtestesítője. Napóleon jó barátjaként bárói rangot kapott tőle, és külön engedélyt a kalózkodásra. Nem volt falába, sem kampós keze, félszemű sem volt, Ő csak egy úriember külsővel bíró, királyi rendelettel hitelesített rabló, aki kifosztotta az ellenséges (angol) hajókat, és halomra ölte azok legénységét. Szabadságharcos volt-e? Ezt mindig az adott kor ítéli meg, ma mindenesetre St. Malo emblematikus alakja. Szobra a városfal legmagasabb bástyáján mutatja a csapás irányát.
72.)
St. Malo újkori történelme sem nevezhető nyugalmasnak: 1944-ben a németek egy 8000 fős helyőrséget telepítettek a városba, amelyet a szövetségesek két hétig ostromoltak, rengeteg házat, műemléket lerombolva. A háború utáni helyreállítás nyom nélkül visszaadta a városka eredeti, bár nekem kissé zordnak tetsző szépségét. Miért is tűnhet zordnak? Az egész városrészt, tehát Intra Murost több méter magas, és vastag városfal veszi körül, bástyákkal, kapukkal, olyan hermetikus zártsággal, hogy ki és bejutni, illetve a vízhez lemenni csak az éppen nyitott kapukon lehet. A falon belüli épületek stílusa szintén az erődszerűséget tükrözi. Egyforma, vastag, spalettás ablakos falai vannak a postának, a kiskocsmáknak, a Városházának, a Saint Vincent Katedrálisnak, a Tengerészeti Akadémiának, és a Fehér Bárány étteremnek. És ezek a falak mind szürke faragott nyers gránitból vannak, a tetejükön egyforma szürke palalemez. Hát, kicsit komor, az biztos.
Persze egy város atmoszféráját nem csak az épületei, hanem inkább a falai közt zajló Élet milyensége határozza meg. Abban pedig itt nincs hiba. Annak már vannak színei, van forgatag, hangzavar, tömeg, jókedv, felszabadult bohémság, szóval az már igazán francia. Június vége volt, a turistaidény közepe, rengeteg fiatal, külföldiek tömege, az őket szórakoztató utcai zenészek, mutatványosok, tömött éttermek, színpompás teraszok.
A nappali órákban a járműforgalmat teljesen kizárják a falakon belülről. Annyira, hogy engem is leszállítottak a bicikliről a kapuban a rend őrei. Lezártam hát, és egy olyan „hangulatfelvevő” sétára indultam. Az úton így neveztem el azt a fajta céltalan csavargást, amikor egy új helyre érve nekiindultam, igazán még semmit em akartam megnézni, csak asszimilálódtam a környezetemhez, a helyhez ahol, és az emberekhez, akikkel a következő pár napban együtt élek. Kinéztem a tájékozódási pontokat, a fontosabb „jó tudni” helyeket, olcsó bevásárlási lehetőségeket, és pl. itt a strand legkönnyebb megközelítési útvonalát. A zordsággal persze nem akartam én beleverni a csúfot Maloba, hiszen már ezen az ismerkedő sétán is olyan helyekbe botlottam, hogy néha bizony elállt a lélegzetem, és meg kellett néznem az órán az évszámot hogy nem időutaztam-e véletlenül vissza. Ez egy hangulatos kiskocsma bejárata, nevében- Maison du Québec-, azaz Quebec-ház, utalva Cartier kanadai hódítására. Körbe mentem a fal tetején is, megkerestem a strandot, megcsodáltam a zsúfolt jacht kikötőt, és megállapítottam, hogy bár vérlázító hálátlanság a hűséges kis Mercédesemmel szemben, de első szóra, bármelyik hajóra elcserélném. Persze ezt neki nem árultam el.
73.)
A tenger és az ég kékje, valamint a parti homok sárgája egy olyan érdekes hatású színkeveréket alkotott, hogy visszarohantam a kapuhoz, felpattantam az alig negyed óra alatt megtalált biciklimre, és Tour de France sebességgel visszamentem a buszhoz. Ott fürdőnadrágot és törülközőt vételeztem, majd 10 perc múlva már a forró homokban hevertem, és lehunyt szemmel próbáltam előre egyezkedni a sorsom irányítójával, hogy egyszer majd valami hasonló kivitelű paradicsomba próbáljon bejuttatni. Persze ennek fejében én is tettem magatartás és erkölcsjavító fogadalmakat. Közben meg elaludtam. Késő délután eszméltem a körülvevő zsongásra, a nap ezerrel tűzött, én pedig rendesen megégtem. De szerencsére csak az elejem, tehát valószínű aludni még tudni fogok éjszaka.
Egy hűsítő zuhany után a parton sétára indultam. 7 óra volt, de még senkinek nem akaródzott haza indulni. A stranddal szemben volt egy kis sziget. Illetve egy kis félsziget. Mindig az ár, és az apály döntötte el hogy mikor, mi. A parton levő tájékoztató tábla szerint a víz szintkülönbsége 12-15 méter is lehet. A dagály kezdetekor vízimentők mentek ki a félszigetre, hogy az oda kisétálókat a partra tereljék a víz előtt. Ötletes megoldásként egy medence volt a mederbe építve, amelynek 3 méteres betonfala visszatartotta a vizet apálykor, és a szélére épített trambulin remek műugrási lehetőséget biztosított a bátrabb fürdőzőknek. Aztán dagálykor az egész eltűnt az óceán vizében. A medence tiszta vízzel (és tengeri állatokkal) újratöltődött, majd minden kezdődött előröl.
A séta közben egy tipikus, érdekes tengerparti jelenségre figyeltem fel: éget a tűző nap, és fázom. Amíg az ember fekszik, és nem éri a szél, ki tudna gyulladni. Ahogy feláll, és fújja a szellő, a felforrósodott test libabőrös lesz, és vacog a fog. Persze van logikus magyarázat, az óceán 15 fokos, és így a felőle fújó szél is közel olyan hűvös.
Fél tíz volt, de csak azért indultam vissza a buszhoz, mert fél tíz van. A nap még hétágra sütött, a part még tele strandolókkal. Hosszú nap volt, jól esett a pihenés. Este a számítógépen láttam a dátumot, 27.-e van, a névnapom. Nem sokan emlékeztek meg róla, a családból, és aki nekem fontos lett volna senki, három SMS-t kaptam késő este kedves nőismerősöktől. De ne legyek telhetetlen, az a három is fontos. Ilyen a világ.
74.)
Hajnali 10 órakor ébredtem a szokásos utcazajra, reggeli, majd irány a strand. Most bevihettem magammal a biciklit a falakon belül, igaz csak tolva. A kikötő mellett egy plakáton akad meg a szemem: kompjárat St. Malo és Jersey szigete között. Ami, ugye ha kicsiben is, de Anglia. Dolgozni kezdett a kisördög, az első döntés még csak óvatos volt, bemegyek a jegyirodába szétnézni. Befelé menet gyors fejszámolás, megkérdezem, és ha 40 €u-n belül van a jegy ára, akkor átugrok a szigetre. A kisasszony megnézte a menetrendet, reggelre van oda, és estére vissza jegy, 45 €u. Hát ez még egy kis jópofasággal belefér, de a pénzem természetesen nem hoztam magammal, mondtam hogy majd du. visszajövök.
A rövidke délelőtt napozással, olvasással telt, fejben azért már tervezgettem a kirándulást. Túl sokáig nem is volt nyugtom, 2-kor visszatekertem a támaszpontra, megebédeltem, és pénzt vettem magamhoz a jegyre. Délután volt, közben váltás, és jegy másnapra már csak úgy volt, hogy ott éjszakázás után, a következő nap vissza. Ehhez nem igazán volt kedvem, így a két nappal későbbi reggeli indulást és esti visszautat választottam, de ez már 54 €u volt. Hát ha egyszer már a fejembe vettem…. Bár úgy szívtam a fogam, hogy szerintem kihallatszott.
Aztán vissza a partra. Délutánra, az apály idejére egy kis szigeti kirándulást terveztem be. Egy keskeny földnyelv vezetett ki a kis paradicsomba. Mert az volt. A kopárságot feltételező szürke sziklákon a napsütésnek és az állandó párának köszönhetően burjánzott az élet. Zöldellő cserjék, tarka virágerdő, virágport gyűjtő méhek, rájuk vadászó fecskék, a magasban köröző sirályok: egy nyugalmat árasztó édenkert. Megismerkedtem egy párizsi diáklánnyal, most járt itt először, ő is le volt nyűgözve a látványtól. Kölcsönös fényképezkedés, meséltem az utamról, Ő is a tanulmányairól,aztán elköszöntünk, ki-ki ment az útjára. Illetve mindenki egy felé, mivel a vízimentők már terelték ki az embereket, közeledett a dagály. A veszély abban rejlik, hogy a nagy szintkülönbséget elég rövid idő alatt győzi le a víz, és így a sodrása nagyon erős ott, ahova nagy sebességgel betör. Láttam, ahogy a bejárón átsöpört, nem hiszem, hogy bárki állva tudna maradni.
75.)
A délután megint lustálkodással telt. Napoztam, olvasgattam, néha szundikáltam, mikor meg már kezdtem füstölni, akkor zuhanyoztam. Sokan fürödtek, de mikor kipróbáltam, és a forró napsütés elől a vízbe akartam menekülni, hát gyorsan lemondtam róla. Az óceán 17 fokos vize a 35 fokos napsütés után csak a nagyon edzetteknek való.
Eljött megint az este, összepakoltam, és csak úgy céltalanul csavarogtam egyet a falak közt. Érdekes volt, és ezt több este már megfigyeltem, hogy bár a strand fél 10-kor még tele van, de a város kiürül. A Posta még nyitva volt, az addig elkészült képekről, filmről, naplóról egy mentést DVD-n hazaküldtem, sosem lehet tudni mi üt be, és kár lenne ha az elveszne.
Reggelre bizony borús ég, hűvös szél fogadott mikor kinéztem a kocsim ajtaján. A strand helyett akkor gyerünk kirándulni! A városnak eddig csak az Intra Muros, az Óvárosi részét láttam, de St. Malonak van modernebb része is. Az állomástól nem messze rábukkantam a piacra. Nekem mindig hatalmas élményt nyújt a nézelődés egy piacon, és ha épp egy olyan napot fogok ki, hogy működik a kirakodó vásár, a bolhapiac a rengeteg régiséggel, és az élelmiszer piac is a heti nagyvásárt tartja, hát az maga a gyönyör. Ilyenkor, (és főleg itt) tudom előre, hogy semmit nem fogok venni, de nézelődni is olyan jó!
A színvonalas kézműves alkotásoktól a pincéből előbányászott, garantáltan haszontalan bóvliig minden van itt.
Az igazi piac részen a mediterrán fűszerek, gyümölcsök, zöldségek kánaánja, a csarnokban pedig halak, húsok, és a sajtok. A több ezer fajta francia sajtról szóló tippek nem túlzások. Több száz itt is volt, pedig ez csak egy tájegység, és csak a maga jellegzetességét árulja. Fogadalom ide, szegénység oda nem bírtam ki hogy ne vegyek az egyik standon egy nyálcsorgató kinézetű kis kerek házisajtot. Az illata érdekes volt, nagyon hasonlított valamire, de az íze fenséges volt!
Jó három óra telt el a nézelődéssel. A tengerpart egy másik részéhez értem. Itt a század elején épült elegáns nyaralók uralták a partot, és mivel ez a vidék a múlt században az angol arisztokrácia felkapott üdülőhelye volt, érdekesen ötvöződnek az épületek stílusában a helyi, norman, és a hozott, angolszász jellegzetességek.
Bár nem csak a múltban, ma is főleg britek lesnek ki a kis paloták hazájuk felé néző ablakokain. A homokos strand itt is üres volt, a hirtelen elszomorodó időben inkább csak sétálgatni lehetett.
76.)
Hazafelé egy nagy Supermarchéba botlottam, és inkább csak időtöltésként mentem be, mint vásárlási szándékkal, de veszélyes dolog az ilyesmi. A látvány azért általában pavlovi reflexeket is kivált, így volt ez most is, kifelé már palacsintával, csokikrémmel, tejföllel, hallal felpakolva jöttem, pár €u-val szegényebben. A buszban egy fejedelmi ebédet csaptam, amitől az időjárás is jobb kedvre derült, lehetett menni a partra süttetni magam. A délután szinte áprilisi változékonysággal telt, borúra derű, és fordítva, csak a várfal egyik napsütötte, de szélárnyékos zugába húzódva lehetett maradéktalanul élvezni a napot, és olvasgatni. Az útra 5 jó vastag könyvet vittem, sajnos ezen a csak olvasásra alkal- mas délutánon ki is végeztem az utolsót is. Pedig a három hónap még hátralévő szakaszában lehetett volna „adni a szenvedélynek”.
Mire az utolsó oldalt becsuktam, nem is volt miért maradni. Másnapra megvolt a jegyem, korai indulással, korai keléssel, így visszakarikáztam a „támaszpontra”, és egy kis írás-archiválás után korán lefeküdtem.
Reggel még sötét volt, mikor a telefonom (akkor utoljára, de erről majd később) ébresztőt fújt. 6 óra volt, a kompra a beszállítás 7-kor kezdődött, és a nemzetközi kikötőben még nem voltam, gyorsan kellett indulnom. Egyik Eu. országból mentem egy másikba. A szárazföldi közlekedésnél a határok már fizikailag is teljesen eltűntek, itt pedig,-mint kiderült- még adminisztratív is nagyon jelen van az elválasztódás. A beszállóhelyre repülőtér-szerű átvilágító kapukon, és komoly útlevél-ellenőrzés, illetve személyi motozás után lehetett belépni. A terrorizmustól való rettegés bizony visszahozta a 20 évvel ezelőtti közérzetet.
De aztán behajózás, és fél óra múlva már bőszen szeltük a habokat. Ez szó szerint értendő, a hajónk egy gyorsjáratú komp volt, katamarán törzsében 2x10 000 lóerős diesel-motor bömbölt, és repítette a kamionokkal, autókkal, utasokkal megrakott hajótestet 60-70 km-es sebességgel a nyílt vízen. Bent az elegáns utastérben nagyméretű képernyőkön lehetett követni a hajó tervezett úját, illetve összevetni a GPS által 10 m-es pontossággal meghatározott tényleges helyzetünkkel. Élmény volt, és tényleg elrepült az a 70 perc, amennyit a 65 km-es távolság megtétele igénybe vett. Lassulni kezdtük, a motorok zaja duruzsolássá szelídült, majd észrevétlenül a parthoz simultunk.
77.)
Kikötés után ugyanúgy végig kellett csinálni a befogadó ceremóniát, a brit-birodalomnak még egy ilyen jelentéktelen kis szigetére sem egyszerű bejutni. Vittem magammal a biciklimet, be akartam karikázni az egész szigetet. Ahogy pedáloztam ki a kikötőből, csak úgy mellékesen észleltem, hogy a szembejövők mind az én oldalamon jönnek. Ott, a bevezető úton úgy igazából fel sem tűnt. Aztán mikor az első körforgalomba behajtottam, és már dudáltak rám, észbekaptam. A falusi gyerek behajtott élete első balra-tarts forgalmába! Hát, mit mondjak, nem igazán számíthattam rá hogy ismerős látja a produkciómat, de belepirultam a szégyenbe. Csak úgy önmagamnak. A Csatorna-szigetekhez tartozó kis földdarab státusza: Brit Koronafüggőség. Hivatalos nyelve az angol és a francia, lakossága 90 ezer körüli. Fővárosa Saint Helier, saját kormányzója van, aki egyben a főparancsnoki rangot is viseli. A összeköttetést a környékkel a nagy kikötőn kívül forgalmas repülőtér biztosítja, a helyi forgalom 570 km-nyi úthálózaton bonyolódik. Történelme nem túl színes: Eredetileg minden Csatorna-sziget a normandiai herceg felségterületéhez tartozott. Hódító Vilmos herceg 1066-ban elfoglalta Angliát. 1204-ben az angol királyok lemondtak a normandiai hercegségről, a Csatorna-szigetek kivételével. 1940-ben a mintegy 30 ezer főnyi lakosságot kitelepítették, mielőtt a második világháború idején a németek elfoglalták Jersey szigetét.Ezekből az időkből származnak a part mentén található erődítmények és egy kényszermunkások által épített kórház is, melyben a harcban megsérült katonákat ápolták. A normandiai partraszállás folyamán a sziget sértetlen maradt. Hivatalos közlés szerint, nem akartak időt pocsékolni az apró sziget felszabadítására, mások mélyebbre ható államjogi és politikai okokra gyanakodtak. Így fordulhatott elő, hogy a szigeten lévő német katonák csak a háború végeztével kapituláltak. (1945. május 9.). Ez a nap egyben a sziget egyetlen nemzeti ünnepe is.
78.)
A párezres kis főváros rendezett utcáin sétára indultam. Csak egyirányú utca létezik, már ahova beengedik a gépkocsikat, ugyanis a legtöbb helyen csak gyalogos forgalom zajlik. A rendkívül tiszta utcákon egymást érik az üzletek. Minden második ajtó egy igazi angol pub-ba nyílik. Ezek a viszonylag korai időpont ellenére tömve vannak. Csakúgy, mint a fogadóirodák. Az árakat nézve, és a fenti intézmények forgalmát tekintve rájöttem hogy itt bizony tehetős emberkék laknak. A pubokban, ahol egy pint, vagyis 5.68 deciliter sör 3.5 font, vagyis 1500 ft volt, hatalmas kivetítőkön a nap 24 órájában a foci volt az úr. Most természetesen a VB.
Ahol az angol csapat előző napi meccsét ismételték, remegtek a falak a sörgőzös üvöltéstől. Rengeteget hallani az angol futball-huligánok randalírozásáról. Bizony nem csak az élő meccs atmoszférája váltja ki az agresszív hajlamot, de a legszelídebb családapa is az elfogyasztott sör arányában tud ijesztően kivetkőzni szurkolás közben közmondásos angol hidegvéréből.
Nekiindultam hogy körbejárjam a szigetet. A városkából kifele menet az út egy kemény kaptatóval kezdődött, ahol bizony öreg biciklim segélykérően recsegett-ropogott. Így utólag bevallom, az itthoni használatkor sem nagyon kíméltem, a gondozásról, ápolásról ne is beszéljünk. Kint pedig ha lehet, még annál is kevesebbet. A tárgyakkal általában úgy vagyok, hogy azok szolgáljanak ki engem, ne én őket. Lehet hogy ez csak a hanyagság fedő filozófiája, de tényleg nem szoktak rajtam tárgyak uralkodni. Ez a 10 ezer ft-os, 3 éves kínai Tesco-gazdaságos kétkerekű már bőven kiszolgálta a tőle elvárt időt. Tudtam hogy egyszer vége lesz, csak az esett rosszul akkor, hogy épp ott.
Mert bizony egyszer csak örökhajtós lett. Vagyis akárhogy tekertem, a lánc nem hajtotta a kereket. A jó öreg Murphy jutott eszembe az Ő örökbecsű törvényeivel…. De nem volt mit tenni, ott nem akartam hagyni, így hát toltam. Egész nap. Körbe a szigeten, olyan jó 30 km-t.
Hegyet másztam, bűbájos kis falvakon haladtam keresztül, hangulatos kis fogadók csábítottak pihenésre. Az elegancia, a jólét egyformán sugárzott a rendezett kis tanyákból, a vendéglátóhelyekből, a rendkívüli műgonddal megművelt termőföldekből, és a gyakran felbukkanó golfpályákból. A fővároson kívül egybefüggően lakott terület, település igazén nincs. Szétszórtan gazdaságok, birtokok, kúriák hálózzák be a szigetet. De minden egyes épület, a legkisebb házig teljes közművel rendelkezik, beleértve a csatornázást és a víz-gáz hálózatot, a vezetékes telefont az internettel és a kábel tv-vel, és persze a villannyal. És ami először csak egy furcsa, zavaró hiányérzetként tűnt föl, az később értelmet nyert, sehol semmit nem csúfított el egyetlen föld felett húzódó vezeték, vagy antenna sem. Ugyanis mindent, mindenhova a föld alatt vezetnek el. És ennek köszönheti a táj azt az időtlen szépséget, aminek remek példája volt az utamba kerülő kis Angelikán templom, és a mellette elterülő temető. Maga a megtestesült nyugalom. A gondozott sírkert fejfájain 1600-1700-as évszámok is voltak ám.
Itt a sziget belsejében szinte semmi forgalom nem volt. Néha húzott csak el mellettem egy-egy autó, a még mindig szokatlan oldalon haladva. Valószínűleg a sziget nyugalma, kedvező éghajlati körülményei „ihlették” meg Gerald Durrellt, hogy itt hozza létre azóta világhírűvé vált állatkertjét.
79.)
Az Indiában született Durrell 10 éves korában Korfura költözött édesanyjával és testvéreivel. A „Zöld szigeten” töltött 6 év alatt szeretett bele végzetesen a természettudományokba, aminek végül is egész életét, később vagyonát is szentelte. Állatgyűjtő expedíciókban vett részt, később maga szervezte ezeket a világ összes tájára. Hogy az anyagi fedezetet biztosítani tudja, élményeit könyvekben írta le, és adta ki. Megalapította a Jersey Vadvédelmi Alapítványt, ami szerte a világon számos kihalóban levő állatfaj megmentésében segédkezett.
1959-ben nagy álmát valósíthatta meg, amikor létrehozta a szigeten a saját állatkertjét. Egy kastély parkjában talált az állatok számára végleges otthont.
Madárház, hüllőház, egy nagy tó, ketrecek sokasága s természetesen maga a kert nyújt otthont a legkülönbözőbb egzotikus állatoknak. Portréjukat Durrell mulatságos, rövid történetekben rajzolja meg az „Állatkert a kastély körül” című klasszikussá vált könyvében. A kertet 1995-ben bekövetkezett haláláig vezette. Ma a sziget egyik fő vonzereje, turistacsalogató látványossága.
Az igazsághoz tartozik, hogy a kertet belülről nem láttam. A fenntartása biztos hatalmas összegeket emészt fel, és indokolt a horribilis belépő, de én nem engedhettem meg magamnak, így megelégedtem azzal, hogy egy rövid pihenőt tartsak a bejárat melletti gyönyörű parkban.
Térképem nem volt a szigetről, de nem lehet eltévedni, praktikus és szemléletes útjelzők vezetik a vándort. Dél elmúlt, a nap tűzött, és bár dicsértem a sziget infrastruktúráját, rám azonban biztos nem gondoltak, nyilvános vízcsap sehol sem volt. A magammal hozott fél liter francia víz már rég elfogyott, az üveg is kiszáradt. A gazdaságokba, birtokokra nem volt bátorságom bekéredzkedni, így bíztam a jó szerencsémben, hogy majd csak találok valami ivási lehetőséget, legalább egy nyitott kis boltot. Bolt volt, de úgy látszik itt is átvették a szieszta amúgy praktikus szokását, mert minden bezárt délben.
Az utam szép lassan visszakanyarodott a főváros felé, erdős, és így legalább hűvösen árnyas vidéken jártam. Az elhagyott utak melletti, őserdő-szerűen burjánzó fák sűrűjét gazdag, smaragdzöld legelők törték meg, ahol tarka angol tehenek a végsőkig próbálták megtölteni amúgy is dobszerűen feszülő tőgyeiket. Felmerült a gondolat, hogy megfejem őket és vége a szomjazásnak, de elég gonosz állású szarvaik voltak, így erről lemondtam. Kiértem viszont egy dombok közt megbúvó tó partjára, ami feladatának megfelelően, tele volt vízzel. Nem vagyok, és egy ilyen úton nem is igazán lehet finnyás az ember, így a tó vizéből feltöltöttem a kiszáradt ásványvizes flakonomat, és egy hatalmasat, és jó ízűt ittam. Talán egy kicsit orosz-rulettnek tűnhet a dolog, de nem lett semmi bajom tőle, arra meg hogy mi lehetett benne, nem szabad gondolni. Még annyit, hogy odébb derült ki, hogy ez a tó a sziget egyetlen vízlelő helye, innen nyerik, igaz tisztítás után, a csapokból folyó jóízű, szomjat oltó nedűt a helyiek is.
80.)
Közben visszaértem St. Helierbe. A komp indulásáig még bőven volt idő, a nap még tűzött, egy gyönyörű strand partjára értem ki, nem volt nehéz a döntés. Két óra pihenés, napozás, egy kis szundikálás után az egész napos séta, illetve bicikli-tolás fáradalmait messze fújta a hűs tengeri szél.
A kikötő felé haladva érdekes járműveket fedeztem fel a parton. A kék sárga, talán Tócsa-kacsára fordítható, Puddle ducks elnevezésű furcsa kétéltűek a közeli Erzsébet-kastélyhoz szállítják a turistákat. Apálykor kiépített betonúton, buszként közelítik meg az erődítést, dagálykor, amikor az út a víz alá merül, hajó lesz belőlük.
Az I. Erzsébet nevét viselő vár az 1600-as években a sziget védelmére épült. A történelem eseményeinek megfelelően általában angolok uralták, de megfordultak itt napóleon katonái is, és a II. Világháborúban a hitleri seregek táborhelye volt. A ritka békeidőkben az angol uralkodók pihenték itt ki az országlás fáradalmait. Ma inkább csak műemlék, és látnivaló, de van lezárt katonai szárnya is.
A part egy másik részén homokszobor építő verseny maradványaira bukkantam. Az állandóan fújó szél nem ígér örök életet ezeknek a műveknek, bár árnyékoló falakkal próbálják a mind hosszabb műélvezetet biztosítani a szabadtéri tárlat látogatóinak.
A hirtelen hűvösre forduló koraesti időben még egy sétára telt a városkában. Az utcák kezdtek kihalni, a pubok megtelni. A sörízű hangzavaron átszűrődött a sport riporterek extatikus buzdítása, arra tomboltak a vehemens szurkolók. Belestem az egyik ivoldába, hát az öt nappal korábbi, 1-0–ra végződött Angol-Ecuador meccset élték újra hihetetlen átéléssel, az eredmény ismeretében is sokkos izgalomban. Nekem ez egy kicsit infantilis volt.
Aztán kiballagtam a kikötőbe, amit-mily meglepő-Erzsébet királynőről neveztek el. Az érkező járat valami miatt késett bő egy órát, a hűvös szélben nem volt egy nagy élmény a szabadban várakozni este fél 12-ig. Újra a szigorú beszállítás, majd felbőgtek a motorok, és irány „haza”.
A szigeten egész nap nem sok mindenre tudtam költeni (egész pontosan semennyit) így megengedtem magamnak, hogy a hajó vámmentes boltjában meglepjem magam egy üveg olcsó Martinivel, és a szinte üres járaton egy jót húzzak belőle a szigetre, a fáradságra, és így utólag a névnapomra. Egy óra volt mire kikötöttünk, hazatoltam a lerobbant kétkerekűmet, és egész jól aludtam.
Másnap pazar időre ébredve, a reggeli után már tudtam, hogy még egy napot maradok. Szervizzel kezdtem, a biciklit szétkapva egy óra alatt megjavítottam, az volt a baja amit gondoltam, de már látszott hogy a végét járja.
81.)
Aztán irány a part, eljött a búcsú ideje. Nehéz szívvel indultam tovább, érdekes módon most nem jelentkezett az a jól ismert viszketés, amit két-három egyhelyben töltött nap után szoktam érezni: hogy ideje továbbállni. Azt hiszem a nyarat minden gond és unalom nélkül el tudtam volna itt, és a környéken csavarogva tölteni. De tudtam, illetve sejtettem hogy még mennyi minden szépség, és mennyi kaland vár rám, így megnyugodtam. Fürödtem, a víz lassan, de határozottan melegedett, napoztam, sétálgattam a parton, nézelődtem.
Átmentem a kis szigetre is, kagylókat gyűjtöttem, és egy hirtelen ötlettel szuvenírként egy szép formájú, szürke kavicsot is magamhoz vettem. (most, a hitelesség kedvéért lemértem az itthoni fürdőszoba mérlegen, pont 10 kg) Azt cipeltem magammal egész nap, és mint később kiderült, vele a bajt. Nem tudom létezik-e olyan hogy a „kő bosszúja”, de aznap már semmi sem sikerült. (A kavics innen származik.)
Estig maradtam, majd vacsora, és képrendezés, naplóírás. Bekapcsoltam a számítógépet, nem indult, mert lemerült az akkumulátor. Semmi gáz, van aggregátor. Beüzemeltem, újraindítás, a gép sehova, valószínűleg a processzor túlmelegedett, igaz az egész nap zárt kocsiban 55 fok volt mikor este kinyitottam. Egy darabig kísérleteztem, aztán ráhagytam. Inkább alszok, holnap hosszú út vár rám-gondoltam én. De épp akkor ért véget a francia-brazil meccs, 1-0-s francia győzelemmel, egy olyan petárdás, tűzijátékos ámokfutás kezdődött a városban, hogy alvásról szó sem lehetett. Hajnalig szenvedtem a csukott ajtó melletti 35 fokban, aztán mikor kezdett csöndesedni az őrület, kinyitottam az ajtót, és úgy sikerült aludnom. A telefont és a zseblámpát a fejem mellé készítettem még este a zárt kocsiban, hogy a sötétben is meg tudjam nézni, hogy mennyi az idő. Korai indulást terveztem. Aztán mikor már világosodott, lenyúltam a telóért, kicsit tapogatóztam, aztán mikor meg is néztem, rájöttem hogy éjjel, álmomban ellopták a fejem mellől. A zseblámpát otthagyták.
Picit magamat is okolhatom miatta, figyelmetlen voltam, hozzászoktam a csukott ajtó biztonságához. Az ott töltött estéken láttam hogy elég élénk hajléktalan-forgalom van arra, annyi kellett csak hogy akkor a nyitott ajtó felkeltse az egyikük kíváncsiságát, félrehajtsa a függönyt, és 20 centire az orra előtt ott volt a préda. Csak élt a lehetőséggel, ennyi. Kellemetlen volt hogy ezzel gyakorlatilag megszűnt a kapcsolat az otthoniakkal, és abban is csak bízni tudtam, hogy csak a telefon kellett, és az előfizetéses kártya gyakorlatilag korlátlan lehetőségeivel nem kíván élni.
82.)
Mint két hónap múlva itthon kiderült, élt vele, és bár így is visszafogottan, de egy nap alatt 50 ezer forintot telefonált el francia számokra. Állandó optimizmusom viszont ezt átfordította arra, hogy mivel az első hónapban, én is 50 ezret telefonálgattam el a túlságosan kézre eső lehetőséggel élve, ennek kényszerű megszűnésével, még az Ő 50 ezres számláját leszámítva is spórolt nekem a hátralevő 2 hónapban, uszkve egy harmadik 50 ezret. Na, hát ugye hogy a rossznak is lehet örülni. Persze dühös voltam. A Kő átka.
Azért elindultam kerestem telefont, hogy le tudjam tiltatni a kártyát, de pénzbedobós itt nem létezett. A városból kifelé menet egy tábla ingyenes vízvételező helyet ígért, gyorsan meg is találtam, és valóban, egy kemping mellett szennyvíz-tartály ürítő, és frissvíz vételező hely volt. Többen is sorban álltak, de negyed óra alatt feltankoltam. Máris jobb kedvem volt.
Ingyen autópályán Bordeaux felé vettem az irányt. Rennes után beálltam egy pihenőbe, itt is telefonálni próbáltam, de itt is csak Francetel kártyát használhattam volna. Próba szerencse alapon a mellettem pihenő lengyel kamionosokkal kezdtem beszélgetni, majd gyorsan a tárgyra tértem, elmeséltem az éjszaka történteket, és kértem kölcsön egy mobilt. Ezen fel tudtam hívni a családot otthon, elmondtam hogy miért fogok ezután ritkán bejelentkezni, és megkértem őket, hogy tiltassák vagy függesszék fel a kártyát. (Ez valami ismeretlen ok miatt elmaradt).
A telefont egy doboz sörrel megköszöntem, és kihasználva az események pozitív láncát, szétszedtem a számítógépet is. Aztán legnagyobb meglepetésemre összerakni is sikerült, beindítottam, és hibátlanul működött. Jókedvűen indultam tovább, az idő csodálatos volt, és mint mindig, a dolgok most is a helyükre kerültek. Megkerültem Nantes-t, átkeltem a Loire fölött, ami deltává szélesedve a közelben ömlik az óceánba. La Roche mellett az autópályáról egy kisebb főútra tértem át, itt már lehetett lassítani, és nézelődni. Kisvárosok, falvak, szőlőültetvények maradtak el mögöttem, elhaladtam az atlanti-part egyik leghangulatosabb városa La Rochelle mellett is, amit talán legjobban Dumas regényéből, a Három testőr-ből ismerhetünk. Ma haditengerészeti támaszpont működik a város mellett.
83.)
Esteledett, egy nyüzsgő kis fürdőhelyet, Chatelaillon plage-t választottam éjszakai pihenőhelyemnek. A parttól egy utcányira, a platánfák árnyékába beparkoltam, és ismerkedő sétára indultam. Egy láthatóan felkapott, szállodákkal zsúfolt kisváros utcáit jártam. Volt Casino, 3 km hosszú arany-homokú strand, vidámpark hinták, óriáskerekek és egyéb mutatványosok forgatagával. Itt a Casinonál egy apró kis meglepetés is ért: egy magyar rendszámú fekete BMW parkolt a bejárat előtt.
A vizet is kipróbáltam, így alkonyi este 10-kor már kevesen voltak, de én sem maradtam sokáig, hideg volt, az óceán felől fekete felhőkkel és összefüggő villámlással vihar közeledett, ami jócskán felkorbácsolta a hullámokat, és ami még elég riasztó volt, nagyon sok medúzával találkoztam. Nem rendelkeztem átfogó fajtaismerettel, így nem igazán tudtam megítélni hogy esetleges csípésük mennyire lehet veszélyes, tehát maradt az elv: jobb a békesség. Az egyik boltba bementem csak úgy, szétnézni, és egy feltűnő, addig még nem ismert dobozos sör márkára bukkantam, a holland Amsterdam Navigatorra. A dobozán ott volt a minősítése, extra erős, ami a 8.4%-al egy sörnél valóban annak számít, de mellette volt ugyanennek a márkának 12%-os változata is, ami már majdnem röviditalnak számít. Egy 8.4-est mertem megkockáztatni, finom volt, valóban bivalyerős, és kellemesen andalító. Vacsora után elszopogattam, és a hosszú nap fáradalmai után ellágyulva mély álomba merültem. A közben ideért vihar tombolását csak zsongító háttérzajként érzékeltem, nyomait viszont reggel láttam is.
Ébredéskor viszont már újra ragyogott a nap, bár a levegő friss volt. Megreggeliztem, és egy tartalékolt olvasnivalóval, a nem túl kommersz „Az idő rövid története” című Stephen Hawking remekkel kifeküdtem a partra, napozni, olvasni. Elterveztem, hogy itt megint maradok egy kicsit. A parti homokot akkor szitálták át. És ez nem vicc, minden reggel a több km hosszú strandot hatalmas, traktorral vontatott géppel 10-20 cm mélyen átszitálják, és az előző nap keletkezett hulladékot konténerekben összegyűjtik. Belenéztem egy ilyenbe, bizony a sok ott hagyott üveg, doboz, papír mellett volt strandpapucs, elég sok gyerekjáték, fürdőruha (!), könyv, napolaj, és ezer más dolog is. Valószínű nem válogatják, de meggyőződésem hogy időnként egy-egy fényképezőgép, rádió, óra, sőt ékszer is előbukkanna. A finom laza homok nagyon gyorsan betemet bármit, és ha azt a valamit magához vette, hát nem egyszerűen adja vissza!
84.)
Olvasgattam,- mint végül is az egész könyvet- úgy, hogy egy oldalt általában ötször-hatszor újraolvasva. Másként lehetetlen megérteni, Hawking zseniális, de néha nehéz követhetetlen logikájának a nyomában maradni. Ennek köszönhetően a könyv ki is tartott egész Portugáliáig. Most azonban valahogy az első oldal hatodik újraolvasása után jött a jól ismert viszketés. Hiba terveztem el a maradást, nem volt hozzá már kedvem, hívott az Út.
Délben összepakoltam, és egy perc alatt már úton voltam, irány Bordeaux! Rochefort után kis tengerparti falvak, üdülők következtek, meg-megálltam csak úgy szétnézni. És néha már csak néztem. Komoly bajban voltam, mert már nem igazán tudtam, mi az, hogy szép. Mert minden gyönyörű, egyik hely a másikat múlja felül, másban szép és másképp szebb. Ez már egy fajta csömöre a szépnek. Mintha egy filmet néznék, és néha el sem tudom hinni, hogy szereplő vagyok benne. Azok a tengerpartok, a tájak, a mediterrán, az épületek, és a hangulatok. .. Élmény itt is volt, az egyik helyen épp előttünk dőlt egy nagy fa az útra. Az egyik sofőr kötelet vett ki a kocsijából, rákötötte, majd páran félre húzták az útból. És már mehetett is a közben jól felgyülemlett forgalom.
Royan előtt egy csodálatos kis félszigetre jutottam ki. A Gironde torkolatának északi részén terül el Cote Sauvage, amit az atlanti part legszebb részének mondanak. Ezekben a „leg”-szerű besorolásokban mindig van egy kis szubjektivitás, de ez most találkozott az én ízlésemmel is. A buszt lezártam, és egy rövidnek szánt sétára indultam. A hatalmas, márványos törzsű mediterrán fenyőfák erdején átszűrődött a közeli óceán morajlása. A fák között, a parttal párhuzamosan egy keskeny aszfaltcsík húzódott, a Douaniers-ösvény. Ez a sok kilométeres, természetesen csak gyalogosoknak, és kerékpárosoknak nyitott sétány végigvezet a félsziget legszebb helyein. Az út, és maga a part is jó 20-30 m-el a tenger szintje felett van, így remek kilátás nyílik a fák között az óceánra, Pont du Diable különleges alakú szikláira, a közeli világítótornyokra, mint a Phare de la Coubre, vagy a Phare de la Cordouan.
Látni innen a távolban a környékre annyira jellemző, cölöpökre épült halászházakat, a carrelets-eket, a mellettük levő, hatalmas gémeskutak érzetét keltő emelőkarokkal, amivel a hálókat emelik ki a vízből.
Ez a vidék, a közeli Gironde torkolatával együtt a kagyló-tenyésztés, és a rákászat óceán-parti központjának számít. Az ipar, és a nagyobb kikötők viszonylagos távolsága megóvta a környezetet, és még nem pusztította ki a vizek szennyeződésére amúgy rendkívül érzékeny folyami és tengeri fajokat.
85.)
Közben az ösvényről letérve a víz felé indultam, és a fák közül kilépve, a magasból félelmetes látvány tárult elém. A széles parti homoksávon túl ott volt az óceán, az egyenes partnak, és a tiszta időnek köszönhetően talán most először megmutatva nekem fenséges, és lélegzetelállító végtelenségét. A vízben, ameddig a szem ellátott semmi, se egy sziget, se egy hajó, semmi nem törte meg a határtalan távolság érzetét. A dagály által 6 óránként gondosan lesimított homokpadon furcsa, oda nem illő, otromba kövületek terpeszkedtek fenyegetően, az idilli békébe tolakodóan visszalopva a sok évtizeddel előtti háború véres emlékét.
A szövetségesek partraszállását megakadályozni hivatott betonszörnyeket a német hadsereg építette, (a történelem tanúsága szerint hiába), és a vereség utáni nagy sietségben itt is felejtette azokat. A tízesével álló, ma már funkció nélküli, pusztuló óriás betoncseppek elszórva hevernek a homokban. Mivel a bunkerek nagy része nem szilárd talajra, alapok nélkül készült, a homokba öntött szilárd betontestek idegenül imbolyognak ide-oda a tengerparti struktúra végtelenjében. Felborulnak, elsüllyednek, hánykolódnak a homokban, de szerintem még több évtized múlva is találkoznak vele itt fürdőző utódaink. Remélem ők már nem fogják tudni mik is azok.
A rövid kis séta három órásra nyúlt, de megérte. Indultam tovább a híres Bordeaux-i borvidék felé. Szaporodtak a jelek. Az első egy útjelző tábla volt, ami Cognac felé mutatott. A híres francia italnak nevét adó kisváros a közelben fekszik. A XI. században még az ország első bortermelő vidékének központjaként emlegették.
A rövidital feltalálása a XV. századra tehető, a város ostromának idejére. Tekintettel arra, hogy a katonák számára bort nem volt szabad eladni, viszont az új termés igen nagy volt, a helybeli gyógyszerész tanácsára ledesztillálták és ilyen koncentrált állapotban adták el. Az ital csakhamar igen kedvelt, lett, gyártása évről évre nőtt és tökéletesedett, de a bor termelése sem állt meg. A mai napig érvényes az a törvény, amelyben kijelölik azokat a falvakat, amelyekben a borpárlat készítésére szabad a bort felhasználni. A konyak borból készült minőségi párlat, kizárólag Charente vidékről származó fehérborból. Minden francia borpárlat, ami nem pontosan a Charente folyó által vízzel ellátott ún. Région Délimitée területről származik, az "eaude-vie de vin" nevet viseli, vagy francia Borpárlat,- Brandy néven kerül forgalomba. A konyak minőségét a talaj jellegén, a környék időjárásán és a szőlőfajtán kívül az ital érlelésére használt hordó és az érlelési idő, a pince hőmérséklete és páratartalma, valamint a végső keverés határozza meg.
86.)
Az italtörténelmi ismereteim felidézése közben elértem a Bordeaux-i körgyűrűt. Aránylag könnyű dolgom volt, mert itt csak 27 kapuból kellett kiválasztanom a nekem helyes irányt. Kezdtem megszokni a körgyűrűket, megtanulni az itt használt francia feliratok értelmét, a helyes besorolások már ritmusosan, menetből mentek.
A városnál kezdődik a Gironde völgye. Az igazi „Chateau”-k világába értem. Hatalmas terméskő kerítéssel bekerített szőlőbirtokok, a gyönyörűen művelt, katonás rendben álló sorok közt, pedig ott áll az elegáns birtok, a gazdasági épületek, a pince, és a nagy kastély. Mindegyiknek neve van, a Chateau de ….. Csodásak.
Este 10-re járt az idő, kezdett sötétedni, megálltam. Egy csöndes kisváros templomával szemben, egy Maison de vin, borház parkolójába kanyarodtam be éjszakázni. Bőséges ebéd-vacsora, majd lefekvés előtt egy kis ismerkedő sétára indultam. Barsac-ban voltam. A borok-borászok világában jól cseng ez a név. Az óceáni nedves klíma, a mediterrán meleg és a csapadékos ősz ugyanis kedvez az itt termesztett szőlő nemesrothadásának, korán eléri túlérett állapotát, és ebből készül az a nemesédes kategóriába sorolt híres bor, ami Európában talán egyedüli komoly konkurense a Tokaji aszúnak.
A városka már lepihent, az utcák esti csendbe burkolództak. A templom, a kicsi városháza tér, egy sötét iskola, pár üzlet, ennyi volt, de ember egy sem. Még kocsmát sem találtam. Jobb híján aludni tértem. Az éjszaka nem valami jól sikerült, előjött egy régi rossz szokásom (?). Már épp félálomban vagyok, mikor eszembe jut valami, azon elkezdek gondolkodni, az agyam ezerrel pörög, kiszállni nem tudok belőle, az álmosság elszáll, lőttek az éjszakának. Hát az éjjel elalvás helyett az épp eszembe jutó Caminót tervezgettem.
Így reggel mikor a kinti élet első neszeit meghallottam, nem is erőltettem tovább a dolgot, felkeltem, megreggeliztem, és indultam tovább.
Még egy fényképet készítettem, és egy csorgó nyálú pillantást vetettem a borház kirakatában magukat ledéren kellető nedűkre, de ez nem az én világom volt. A Chateau-k égetett címeres faládáiba csomagolt borok árából nekem 2 hetes költségvetésem kijött. A parkolóból kikanyarodva épp akkor ért oda az üzlet tulajdonosnője, és gesztikulálva, pergő francia méltatlankodással adott helyt azon sejtésének, hogy én ott éjszakáztam. Mit tagadjam, igaza volt, de azt a táblát, hogy ott csak az üzlet vásárlói állhatnak meg, tényleg csak reggel vettem észre. Meg hát éjszaka nem is igazán sok vásárló volt.
87.)
Jó kedvűen indultam tovább, a következő cél Pau volt. Az út egy hatalmas természetvédelmi területen, az akvitániai nemzeti parkon vezetett keresztül. A több ezer négyzetkilométeres területen alig van település. Főként fenyő és tölgyerdők között visz az út, aljnövényzetként pedig végig két méter magas, sűrű páfrány kísér. Az utat valószínűleg úgy tervezték, hogy a kezdő és a végpontot összekötötték egy vonallal, mert 160 km-en keresztül szinte egyetlen kanyar, sőt törés sincs az aszfaltcsíkban. Szépnek szép, csak ez idő után nyomasztó, vezetés szempontjából pedig veszélyesen andalító. Paun, ezen a 100 ezres kisvároson csak átszáguldottam, és Lourdes felé vettem az irányt.
Véleményem szerint ma kevés ember van a világon, aki még soha nem hallott erről a dél-francia kisvárosról. 1858-ig viszont azok lehettek nagyon kevesen, akik ismerték e nevet.
Egy kis falu volt a Gave folyó mellett, a Pireneusok lábánál, lakói főleg szegény pásztorok voltak. A falu melletti dombon ősidők óta vár áll, ami ekkortájt börtön, később laktanya lett.
A faluban élt François Soubirous molnár feleségével, és 6 gyermekével. A legidősebb lány Bernadett Soubiorus volt. 1858. február 11.-én a lány egyik testvérével és egy barátnőjükkel rőzsét gyűjteni indult. A folyóhoz érve édesanyja intésének engedelmeskedve megállt és levetette a zokniját, nehogy a sekély vízen átlábolva a zokni elázzon, s ő megbetegedjen a ködös, hideg időben. Emiatt lemaradt két társától. A közeli barlangban meglátott egy különlegesen
szép, fehér ruhás hölgyet: kék övet viselt, lábain egy-egy sárga rózsa, a kezében rózsafüzér volt. Bernadett nem tudta, kit lát, társai semmit sem észleltek. A szép ismeretlen három nap múlva újra megjelent, és ettől kezdve július 16-ig bezárólag még további 16 alkalommal. Február 18-án, a harmadik találkozás alkalmával már meg is szólította a lányt, és február 25-én megmutatta a gyermeknek a barlang lábánál lévő rejtett forrást. Március 26-án a Szűzanya megnyilatkozott előtte. Többször is felszólította, hogy menjen a falu papjához, és mondja meg neki, hogy építtessen templomot a forrás mellé, és tegye zarándokhellyé.
88.)
Bernadette elbeszélését hitetlenség fogadta, de a lány a legszigorúbb kihallgatások alatt is ragaszkodott kijelentései igazságához. Ezután pedig a forrás mellett valóban csodálatos gyógyulások szemtanúja volt a falu népe. A csodák világhírűvé tették a helyet. Ma Lourdes a világ legnagyobb Mária-búcsújáró helye, a reménység forrása, ahol még ma is sok ember meggyógyul az itt fakadó víztől, a tudomány pedig nem talál erre magyarázatot. Laurence tarbes-i püspök., aki már a jelenések idején is járt a helyszínen, 1858. VII. 28.-án vizsgálóbizottságot állított fel, melynek megállapításai (Bernadett teljes józansága, szerénysége, kétségtelen őszintesége), valamint a csodás gyógyulások alapján 1862. I. 18-án hivatalosan elismerte a jelenések valódiságát és megadta az egyház hozzájárulást a Lourdes-i Boldogasszony kultuszához. Ekkor a barlang körüli terület már egy éve a tarbes-i püspökség tulajdonában volt. Bernadett leírása alapján Joseph Fabisch elkészítette a „fehér hölgy” szobrát, melyet 1864-ban állítottak föl a jelenések barlangjában. Ekkor kezdték építeni a Szeplőtelen Fogantatás neogót templomot is, melyben 1871-ben mondták az első misét. 1876-ban basilica minor rangot kapott, s a pápa franciaországi nunciusa megkoronázta a kegyszobrot. A zarándokok egyre növekvő száma miatt a bazilikától kissé lejjebb 1889-ben Rózsafüzér néven szenteltek templomot 15 kápolnával. XIII. Leó pápa a vatikáni kertekben Lourdes-i barlangot építtetett. Itt, az eredeti barlangnál mindig hatalmas a tömeg. A forrást még 1858-ban higiéniai okok miatt befalazták, de a vizét (hozama ma is napi 150 ezer liter) csöveken vezetik a merülő medencékhez, az ivókutakhoz. Sokan tartják váratlan gyógyulásuk okának a víz csodatevő hatását. A templom, illetve a barlang mellett több korház is működik, ahol a csodában reménykedő gyógyulni vágyókat fogadják, és az egyetlen terápia ma is a víz, és az ima. 2001-es statisztika szerint 130 országból 5 millió látogatója volt a kegyhelynek, ebből 70 ezer a beteg. Torokszorító érzés látni amint az apáca-nővérek a kék kis kocsikon egész nap, szünet nélkül hordják a lehető legszörnyűbb betegségekben szenvedő embereket a kutakhoz inni, a medencében merülni, vagy csak egyszerűen imádkozni.
Lopva belenéztem ezeknek az embereknek az arcába, a szemébe. Sokféle tudati fokot láttam, mindenféle érzelmet, de mindegyikben ott volt a remény és a hit, és mindből hiányzott a belenyugvás, a feladás. És talán ez a csoda igazi motorja.
89.)
A természetes kétkedésre válaszul komoly tudósokból, hívő és nem hívő orvosokból álló bizottság vizsgál ki minden egyes csodának tartott gyógyulást. Ugyancsak 2001-ig 66 esetben nem találtak semmiféle tudományos magyarázatot a hirtelen bekövetkezett gyógyulásokra.
Visszatérve Bernadettre: életét gyökeresen megváltoztatta látomása, ezért elhatározta, hogy apácának áll. 1866-ban, 22 évesen belépett a szomszédos város, Nevers Saint-Gilgard nevű kolostorába. Itt sem volt egyszerű az élete, mert a novíciamesternő sok szenvedést okozott neki.
Mindössze 35 éves volt, mikor 1879. április 16-án csonttuberkulózisban meghalt. Három nappal később a kolostorkert kis kápolnájában temették el. És talán még egy kis elgondolkodtató adalék a Boldoggá, majd Szentté avatott lány történetének megítéléséhez.
Bernadette több mint 30 évig nyugodott a neversi kolostor temetőjében. Amikor 1909-ben boldoggá avatásának előkészületeit végezték, az egyházi hatóságok két orvos jelenlétében kinyitották a sírt. Az eléjük táruló látványtól a jelenlévőknek a lélegzete is elállt. Bernadette úgy feküdt párnáin, mintha mi sem történt volna. „Az oszlás legcsekélyebb jele sem volt tapasztalható, az idő nem hagyott rajta nyomot, úgy látszott, mintha aludna” – számolt be erről egy szemtanú. A hivatalos vizsgálat befejezése után a holtat új ruhába öltöztették, és a vizsgálati jegyzőkönyvvel együtt cinkkoporsóba zárták.
Ki-ki döntse el ezután önmagában, hogy hisz-e vagy nem, hogy csoda-e vagy csak mese. Mindenesetre, ha az, akkor is egy csodálatos mese. De hogy a földre és a mába vissza-térjünk, van Lourdesnek egy másik arca is, ami nekem egyáltalán nem volt szimpatikus. A városka utcáin több száz souvenir-árus, butik, étterem, szálloda lovagolta meg a hitet, csinált egy rendkívül jól menő külön üzletágat az ízléstelen műanyag kegytárgyak, palackozott szenteltvíz, és zenélő, forgó Bernadette-szobrok árusításával. Még jó hogy ide csak a kegyhely meglátogatása után mentem, mindenesetre gyorsan továbbálltam.
Alig 200 km-re innen az én nagy vállalkozásomnak majdani kiinduló pontja, a Camino de Frances kezdete, St Jean-Pied de Port várt rám! Visszaútban újból áthaladtam Paun, majd az út lassan elkezdett felkapaszkodni a Pireneusok északi lejtőjére. A szél fújta felhők a magas hegy előtt megtorpantak, összetömörödtek, beborult az addig napsütötte ég, a fekete felhők esőt ígértek. Mire este 7-kor beálltam a kisváros üzletközpontjának parkolójába, az ígéret beteljesedett, és egész éjjel esett is. Kicsit pihentem, megvacsoráztam, és belenéztem a Caminó tájékoztató-füzetébe. Az Európa különböző sarkaiból Santiagóba tartó négy zarándokút egyesül itt, ebben a dél-francia kis faluban, és egy fajta „fő-csapásként, Francia-útként halad tovább. Az országhatároktól független Baszk-földön is vagyunk egyben. A szuverenitásáért vitatott eszközökkel is harcoló népcsoport által lakott vidék három francia területre eső megyéjéből az egyik, baszk nyelven Bennafarroa székhelye a kis falu. Persze van saját nyelvű neve is: Donibane Garazi.
90.)
1417 lakosa volt az utam időpontjában a hangulatos kis településnek. A városkát körülölelő domb tetején kaszárnya-szerű épület magasodik, a 19. századig tényleg vár, illetve kaszárnya volt, ma líceum, vagyis középiskola van a zord falak közt. Zárt terület, csak körbejárni lehet, bemenni nem. A dombra felvezető meredek utcácska, mellesleg a városfallal körülvett Óváros gyakorlatilag egyetlen utcája, maga a csoda.
Lehet hogy elcsépelt már a hasonlat, de az érzésem mindig ugyanaz hasonló helyen, mintha egy időgép hirtelen századokat röpített volna vissza. A megkopott macskaköveken meredeken felfelé gyalogolva csak tátom a számat. A gyönyörű állapotban fenntartott épületeken megőriztek minden korabeli, még épen maradt részt, csak a legszükségesebbeket pótolták mai anyagokkal, de azt is korabeli technikával építették be. A vajszínű falakat téglavörös spaletták, és ugyanilyen színre festett keresztgerendák díszítik. A közvetlen az utcáról nyíló bejárati ajtók hasonló színűek, ezeket a régről megmaradt, rózsaszín faragott kövekből készült kapufélfák keretezik. Az ajtó fölötti keresztköveken legtöbb helyt az építés évszáma mellett az építtető, és az építőmester neve van megörökítve, esetleg baszk nyelvű háziáldás. Borzongató, és elgondolkodtató dolog volt olvasni az évszámokat, amik általában 1600 körülre datálódtak, de volt kapu 1516-ból, a templomkapu 1200, a kis folyó hídja, és a városfal kapui 1200-1300 körüliek. Mi mindent láttak ezek a kövek, ki mindenki sétált már a falak közt, talán még a legélénkebb fantázia is kevés ezek végiggondolására.
A kis házacskák kapui mögött a legtöbb helyen apró kis zarándokszállás húzódik meg, de az újabb városrész szállodái, vendéglátóhelyei, turista-felszerelést árusító sportszer boltjai is erre az üzletágra szakosodtak. Mert sajnos, mint oly sok minden, ez is az lett.Megtaláltam a zarándokokat segítő irodát is, ahol az útra szóló menlevéllel, leírással, domborzati térképpel, és nem utolsó sorban jó tanácsokkal látják el az elhívatott útrakelőket.
Még csak tájékozódtam, „szimatoltam” az én indulásomig még egy jó nagy kerülőt kell tennem. A lassan körvonalazódó terv az volt, hogy a lakóautót, egy észak-spanyol tengerparton végigmenő útvonalon előre viszem Santiagóba a végállomásra, onnan egy legszükségesebb felszerelést tartalmazó csomaggal vonaton, buszon visszajövök ide St.Jean-Pied-be, és innen vágok neki gyalog a tényleges Caminonak. Kicsit őrült terv a sok ide-oda utazással, de mindent figyelembe véve csak így lehetett praktikusan megszervezni az utat a leggazdaságosabban. Közben felértem a kis dombra, megcsodáltam a kilátást, illetve amennyit a szinte földig rogyó, esővel teli súlyos fekete felhők engedtek. Így, a percenként eleredő-elálló esőben is csodálatos séta volt. A templom messzezengő harangja a kilenc órás misére hívott, a líceum kollégiumának ablakain kiszűrődő, nagyon is mai zajok rombolták le a történelmi csendet, ideje volt visszaindulni.
91.)
Sokan érkeztek még ilyen későn este is az utolsó buszokkal, vonattal az összetéveszthetetlen külsejű, hátizsákos, esőkabátos leendő zarándokok. A számtalan, olcsó albergben, hostelben készültek fel testiekben, és főleg lélekben a másnap kezdődő nagy kalandra, sokuk életének legnagyobb, és legmeghatározóbb útjára. Gondolatban ettől kezdve már én is egy voltam velük, közéjük tartoztam, egy volt az utunk és a célunk, csak nekem még előtte volt egy kis dolgom.
Olyannyira benne éltem már, hogy az éjszakai pihenésem rettentő fárasztóra sikerült. A tetőt egész éjjel verte az eső, és nekem az elalvás előtti utolsó pillanatban beugrott valami az úttal kapcsolatban, amin elkezdtem gondolkodni. És onnattól kezdve egy féléber-félálom állapotban végigmentem szinte az egész túrán, kerestem benne a buktatókat, a lehetséges előforduló nehézségeket, azok megoldásait, és akárhogy akartam aludni, és szabadulni a gondolkodástól, nem sikerült. Reggel mikor zsongó fejjel, hullafáradtan felkeltem, az álom minden pillanatára emlékeztem. Csak egy lórúgás erősségű, forró kávé térített észhez egy kicsit. Még egy sétára indultam a kihalt falak közt. Itt is, mint utam során sokfelé szeretnek az emberek aludni. (és tudnak) Üres, kihalt utcákon sétáltam. Egyedül a pékségben volt élet, és áradt ki a friss bagett illata. A Nive folyó megbékélten csillog, már csak a fölötte lebegő párapamacsok emlékeztetnek a tegnapi szeles-esős időre.
Kilenckor elindultam, és nekivágtam a Pireneust megmászó kemény emelkedőnek. A zarándokok már korábban kelnek, előttem a ködbe burkolózó úton mind többen birkóznak az első méterekkel, kilométerekkel. Kanyargós szerpentin visz egyre magasabbra, figyelem a várható határt, de csak a ritkán szembejövő autók rendszámtáblája tudatosítja velem, hogy Spanyolhonba értem.
A hazánknál kb. öt és félszer nagyobb területen fekvő, 45 milliós országról könyvek tucatjait írták már, és érdemes is elolvasni. Nem célom ezekkel konkurálni, csak egy pár összefoglaló mondat erejéig. Hivatalos neve Spanyol Királyság, fővárosa Madrid. Rendkívül színes és kalandos történelmét az őskorig követhetjük vissza, lásd altamírai barlangfestmények. Fekvése miatt, (Afrika és Európa határa) az ókortól kezdve a különböző kalandozó törzsek, civilizációk hódításainak célpontja volt. Számtalan nép megfordult itt, kezdve az őslakosnak számító, vitatott eredetű ibérekkel, a keltákon, rómaiakon, vizigótokon keresztül a mórokig. A középkorban több mint 500 évig az iszlám uralkodott az országban, ezután lett a „legkeresztényebbnek” tartott hely a világon.
Ezek a körülmények hatalmas befolyással voltak az évszázadok alatt a kultúrára, a művészetekre, az építészetre, és ezek tették olyan fantasztikusan sokszínűvé, érdekessé ezt a varázslatos félszigetet. Változatos földrajza, természeti kincseinek gazdagsága, a szó szerint sokaknak az életet jelentő tengerei lehetővé tették hogy a ma, meglehetősen elegáns spanyol embere, egy gazdag és szép, őt mindennel magas színvonalon ellátó, jóléti európai államban éljen.
92.)
A rövid történelem óra átgondolása közben a tájat figyeltem. Két okból is: egy kényelmes, fűtött vezetőfülkéből a látványban gyönyörködtem, és persze a másik ok az volt, hogy ezt az utat pár nap múlva újra meg fogom tenni, de most már gyalog. Picit azért beleborzongtam!
A felhőbe burkolózó Pireneus túloldalán az első nagyobb település Roncesvalles volt. A középkori híres lovagi eposzoknak nevet, és témát adó Roland gróf halálának a helye volt egy, a VIII. században itt zajló csata. Ma a Camino első spanyol állomása, illetve az itteni szakasz kiindulópontja. Általában aki meg akarja „spórolni” a hegyen való, elég keménynek ígérkező
átkelést, az kicsit „csal” és csak innen indul. Csábító volt a gondolattal eljátszadozni, de mivel ezt az utat magamnak csinálom majd, tartozom magamnak annyival, hogy a kezdettől a végéig becsülettel végigjárjam. Egy pár perces pihenőre megálltam, megcsodáltam a XIII. században épült Szent Jakab templomot, a hozzátartozó kolostort, annak hangulatos kerengőjét, ittam a friss forrásvízből, ami a templom melletti zarándokkútból folyik, majd indultam tovább.
A szerpentin kezdett megszelídülni, a táj elsimulni. Kőbányák szabdalták a tájat, megjelentek a Pamplonát övező ipartelepek. Még egy-két kisebb városka, és az utakon mind nagyobb számban megjelenő, fésűskagylós zarándok került utamba, és megérkeztem Pamplónába.
A bikafuttatásairól híres baszk város Navarra tartomány fővárosa. Egyetemi város, nyüzsgő, fiatalos élettel, bohémsággal, 365 napig tartó Fiestával. Az első utamba kerülő benzinkúthoz kanyarodtam, próbáltam itt is valami tájékoztató pontot, útbaigazítást találni egy újabb ismeretlen városhoz. Nem igazán sikerült. A kapható térkép 10 €u volt, ezt kihagytam, tömegközlekedés meg itt még nem volt, így ennek a térképére sem támaszkodhattam. Maradt a szokásos „fejesugrás”, rábíztam magam az érzékeimre. Mentem a hatsávos úton zajló áradattal, és percek múlva a belváros legközepén találtam magam egy iszonyatos dugóban, a hat és fél méteres buszommal centizve az egyfolytában dudáló helyi úrvezetőket. Persze nem (csak) rám dudáltak, hanem úgy általában. Egy ódon városfal, majd egy kis folyó mellett húztam el, és hopp, egy lepusztult raktárépület előtt az út szélén egy nagy, poros szabad terület várt rám, kitéve a P betű, és már ott állt egy másik lakókocsi is, ezt a helyet nekem találták ki!
Beparkoltam egy kis szusszanás, mosakodás, pár falat kaja, egyéb testi szükségletek elvégzése, és indultam szétnézni. A közelben itt is volt benzinkút, szétnéztem, és sokkal szolidabb áron vettem egy országtérképet. A városi tájékozódás a buszmegállói térképekre maradt.
93.)
Egy kis kapaszkodóval átmentem a régi városkapun, megkerültem a Citadellát, és máris a pici dombon fekvő, nyüzsgő belvárosban találtam magam. Hatalmas zöld parkok övezik a legbelső, sűrű épületegyüttest. Rögtön feltűnt a rengeteg fiatal. Sok hátizsákos, kimerültnek látszó turistát is láttam, és nem kellett sokat nézelődnöm, hogy felfedezzem a házak falán a sárga nyilat és fésűskagylót, a zarándok út itt vezet keresztül a belvároson. A tényleges, pénzesebb világjárók a kávéházak, kiskocsmák teraszán múlatták az időt, ők más miatt voltak kimerültek. Közeledett a bika-futtatás hete, és az ide özönlő fanatikusok már a hajnalokba nyúló, nap mint nap ismétlődő kemény ivászatokkal tréningeznek a nagy bulira.
Pár perc múlva már természetesen fogalmam sem volt merre járhatok, de nem is érdekelt különösebben, szívtam magamba a hangulatot, ismerkedtem egy újabb város életével, szokásaival, ritmusával, a benne élő emberekkel. Jókedvűek voltak, mosolygósan vidámak, közvetlenek, de nem tolakodóak, szóval tetszett a hangulat.
Most így utólag csak képek villannak fel, a városháza, előtte a kövön lezserül heverésző, sörözgető fiatalokkal, Assziszi Szent Ferenc áldást osztó kutyás szobra, templomok, aztán az Aréna. Odébb a főposta épülete ahol megpróbáltam telefonkártyát venni, mivel a pénzbedobós már két €u-mat magáévá tett, de nem sikerült, mert furcsa módon csak mobilkártyát árultak. Egy nagy kör után megint a szellős parkba értem, itt meg már állnak a sátrak a Fiesztára .
Lehet itt kapni mindent, mint egy igazi vásárban, a sült kolbásztól kezdve, a vattacukron át, a bóvli-szuvenírokig. Elindultam megkeresni a buszpályaudvart, és a vasútállomást. visszaútban ugyanis vonattal jövök majd Santiagóból, és terveim szerint, ha találok megfelelő járatot, akkor busszal megyek vissza St-Jean-Pied-be.
Mint kiderült a vasútállomás kb. 800 m-re volt attól a helytől ahol leparkoltam, és a buszpályaudvar is a közelben volt, a várost átszelő Rio Agra partján. Gondolkodtam, hogy itt töltsem-e az éjszakát, de 6 óra volt, amit látni akartam már láttam, az éjszakai életbe nem volt szándékomban belekóstolni, úgy döntöttem tovább indulok. Könnyebben kiértem a városból mint bejutnom sikerült. Volt már térképem is, ami azért is hasznos volt, mert itt is, mint Franciaországban, vannak fizetős, és nem fizetős autópályák, amit előre csak a térképről tudsz betájolni. Az ország északi, óceáni partja felé vettem az irányt. Bilbaon keresztül, a túrizmus által nem annyira felkapott parti részt akartam megismerni.
94.)
Pamplonát elhagyva ismét a hegyek közé vetettem magam. A Pireneusok nyugati nyúlványai állták utamat, na meg a túloldalról, a Vizcayai-öböl felöl érkező kövér, fekete, esővel megrakott felhőkét is. A távolban cikázó villámok komoly esőt jósoltak. A forgalom nem volt nagy, de annál félelmetesebbek voltak a hatalmas, a terepet már jól ismerő sofőrök által vezetett kamionok. A sűrű, ködös párától nyálkássá váló szerpentinen életveszélyes előzésekkel, folyamatos kürtöléssel, 90-100 km-es sebességgel szlalomoztak ezek a rakott országúti masztodonok. Beláttam, nem vagyok versenyképes, én már fáradt vagyok ehhez, és jobb a békesség alapon a legelső kis pihenőben kiálltam. Ez olyan 1200 méter magasan volt, a ködös nyirkos hidegben igencsak magamra kellett teríteni mindent, hogy egy egyszerű kis vacsora után pihenni tudjak. Egész éjjel szakadt az eső, kopogott a tető, és valószínű nem csak az álom ringatását éreztem, mivel reggelre a szél felé eső oldal jócskán be volt hordva letört, odasodort ágakkal, és bizony az ágak közt, a most már tisztán felkelő nap sugaraiban meg-meg csillantak az éjjel leesett jég el nem olvadt darabjai.
A fogkocogtató reggeli mosdás igazán felfrissített, de sütött a nap, és bár a lehelet keményen látszott, mégis jókedvűen vágtam neki az újabb napnak. A fülke indulás után gyorsan bemelegedett, így már fütyörészve ereszkedtem Baszkföld fővárosa, Bilbao felé. A távolban már feltűntek az öböl partját övező észak-nyugati nyúlványok, amiket egy baszk történész nagyon szemléletesen „a bőrön át kidudorodó csontokhoz” hasonlított. És a partra érve ez az elnevezés tényleg nagyon találónak bizonyult. A baszkok, és titkok övezte őseik az utolsó jégkorszak óta élnek itt, az euszkera nyelv által Euskadi-nak nevezett ősi területen. Testfelépítésük alapján az antropológusok a Cro-magnoni ősemberek közvetlen leszármazottjainak tartják a népet, zavarba ejtő viszont az általuk beszélt nyelv, ami egyedüliként nem tartozik az indo-európai nyelvcsaládba. Többféle elmélet felmerült a tényleges származásukról, attól kezdve hogy Noé unokája telepítette ide népét a vízözön után, egészen addig a teóriáig ami a közelben levő altamirai barlang festményeit tulajdonítja az ősöknek, de abban megegyezik mindegyik, hogy ez a rendkívül nehéz nyelv a kőkorszakból származik, és azóta nem sokat változott.
A 350 ezres baszk főváros története a római korba nyúlik vissza, ekkor állt itt Bellum Vadum néven az első lakott település. A később Bilbo néven, vaskereskedéssel, és halászattal foglalkozó kis falu 1310. július 15.-én lett várossá, hála Don de Haro-nak, Viscaya grófjának aki a címet, és immár a mai nevet adományozta a településnek. A szmogba burkolódzó iparváros sokemeletes modern lakóházai közé nem volt kedvem bemenni. A fölötte húzódó út pihenőjében megállva ráláttam a városra. Láttam a hatalmas kikötőt, ami Spanyolország legnagyobbja, a vízparton megcsillant a fény a Guggenheim-múzeum rozsdamentes acélból készült futurisztikus építményén, felismertem a város patinás klubjának, az Athletic Bilbaonak ovális pályáját, és azt hiszem láttam is Bilbaót. Lehet hogy ez felületességnek tűnik, lehet hogy egyszer még végigsétálok az utcákon, de az eddig látottak olyan magasra helyezték a szép mércéjét, amit ez a hely első látásra nem ütött meg. Ennyi! Indultam tovább.
95.)
Egy eligazító nyilat elvétettem, későn vettem észre a leágazást Gernica felé, azt pedig szívesen megnéztem volna. A Guernica néven „elhíresült” Picassó festmény témáját ez a kis baszk falu tragédiája szolgálta. Dúlt a spanyol polgárháború, amikor 1937. április 26.-án bekövetkezett a tragédia. Hétfő volt, piacos nap, a falusiak és a háború menekültjeinek ezrei lepték el az utcákat. És akkor a német harci repülők 50 tonna bombát dobtak le a falura, majd a kisszámú túlélőt mélyrepülésben golyószóró tűzzel árasztották el. A falu megsemmisült, szomorú kezdeteként egy sorozatnak, amiben Lidice, Oradour, My Lai következett, és amit még ki tudja hány mementóvá váló név követ majd az esztelen tömegpusztításnak nevezett emberi őrületben.
Szerencsére most béke volt, és szemet gyönyörködtető táj. Kantábria és Asztúria vadregényes tengerpartján haladtam tovább. A nyugat felé húzódó Cordillera Cantábrica félelmetes szirtjei torpannak mg itt több száz kilométer hosszban a Vizcayai-öböl vízébe simulva. Magasan a szirteken háborogva megtörő víz fölé emelkedő szürke gránitsziklák, és aranyszínű homokstandok váltották egymást, és ezt a ritmust folyótorkolatok törték meg. Csak a kantabriai tengerszakaszon 72 strandot tartanak nyílván. Mi magyarok még nem igazán fedeztük fel ezt a tájat, talán az óceán nehezen melegedő, mindig 20 fok alatt maradó, számunkra kellemetlenül hideg vize miatt, vagy talán a meg-közelítés bonyolultsága az ok. Mindenesetre csodaszép, de ismeretlen nevű üdülőhelyeken haladtam keresztül. Laredo, Suances, Comillas, Ribadesel-la, ugye ismeretlenül hangzanak. De az hogy Lloret del Mar, Tossa, Malgrat, a Costa Brava gyöngyszemei, már biztos sokakban személyes emlékeket élesztenek.
Egy nagyobb város, Gijon felé mutatott az autópálya terelő nyila. Az indulás előtt egy-két hónappal a szállodában ahol dolgozom, volt egy pár éjszakás kedves vendégünk, akiről először annyit tudtam hogy spanyol. Azután egy késő esti beszélgetéskor kiderült, hogy Kiskunfélegyházán született, 5 éve él Spanyolországban, és épp Gijonban. A párjával egy autóalkatrész kereskedést vezettek, és akkor csak egy sajnálatos családi ok miatt volt itthon. Meséltem neki utazási terveimről, Ő Gijonról, és kellőképpen kedvet csinált ahhoz, hogy pár héttel később én kirakjam az indexet, és lekanyarodjak a városba.
Délelőtt volt, a nap ragyogóan sütött mikor a kikötőhöz közel, egy modern lakótelep toronyházai közé beparkoltam. A reggeli hideghez igazodó, télies ruháimat rövidnadrágra és pólótrikóra cseréltem, és nekivágtam az első ránézésre is szimpatikus kis (?) városnak. Azért kérdőjelezem meg a jelzőt, mert bár aránylag nagy területen fekszik, ipari kikötő, 270 ezer körüli lakosa van, mégis egész ott tartózkodásom alatt egy kisváros bája lengett körül.
Azon kívül, hogy korábban egész Asztúria fővárosa volt, sok mindent nem sikerült előre megtudnom a város történelméről. Az autópálya a város fölött húzódott, fentről már „betájoltam” magam, így fejben a térképpel, elindultam a magam, befolyásolás mentes képét kialakítani.
96.)
Jól elkülönülően két részre oszlik a település. Az öbölbe nyúló kis félszigeten helyezkedik el az Óváros, a Városháza előtt elterülő főtér, a Plaza Mayor köré épülve. A szűk, zegzugos kis utcácskák több száz éves, kasztíliai stílusban, sárgás nyers- kőből épült, fagerendás, erkélyes kis házak közt kanyarogtak. Bármerre indultam, száz méteren belül a partra értem. Itt szinte lehetetlen eltévedni. A parton kiskocsmák, apró éttermek sorakoztak, igaz a korai időpont miatt alig lézengtek bennük vendégek.
Az óváros fölé apró dombocska emelkedett, ahol egy régi erőd romjai, és az előtte álló rozsdamarta, öreg ágyúk utaltak arra, hogy azért volt itt mozgalmasabb is az élet. A kis félsziget túloldalán egy, a vadregényes szirtek közé hófehér márványból mesterien beillesztett épületegyüttes húzódott, a magas kerítést megbontó kapun a felirattal: privát club. Az egységes, múltat idéző, hangulatos negyedben egy oda nem illő tályog volt ez a hivalkodó luxusbuborék. Erről a partról tárulkozott ki a nagyváros, a modern negyed, lakótelepekkel, és csábító, több kilométer hosszú aranyhomokú stranddal.
Visszakanyarodtam a kikötő felé. A pálmafákkal keretezett tágas tereken az amúgy elegáns márvány ontotta a hőséget. A magas házak feltartották a tenger felől fújó enyhülést hozó szelet is, irtózatos volt a hőség. Az utcákon alig lézengtek, mindenki a hűvös, kondicionált lakásokba, munkahelyekre, jobb esetben a kiskocsmákba húzódott.
Apropó, kiskocsmák. Szilvi- így hívták az itt letelepedett magyar lányt- mikor az utazásomat beszéltük, mesélte, hogy itt bevett szokás az, hogy alkonyatkor, mikor enyhül az idő, családok, baráti társaságok, munkatársak kiülnek egy-egy ilyen kiskocsma, sidrázó teraszára, és ott iszogatnak késő éjszakáig. (a sidráról majd később) Mondta hogy ha erre járok, este biztos találkozunk valamelyik ilyen műintézményben, mivel a barátnőivel minden estét ott töltenek. Utólag irigylem az optimizmusát, a több száz apró ivoldát látva vajmi kevés esélyt adtam akkor egy ilyen összefutásnak. Persze az is reménytelenné tette az esetleges találkozást, hogy nem volt szándékomban itt megvárni az estét.
Az üres utcákat járva megint a kikötőbe jutottam. A vízen hófehér yachtok ringatóztak. A parton két nagy hangárszerű épületben bőséges választékban kínálták a megvásárolható, és fizetés után vízrebocsátva azonnal használatba is vehető hajókat, a kis halászladikoktól, a több száz lóerős motorokkal felszerelt luxus lakóhajóig. Gondolkoztam a vételen, de mikor átfutottam anyagi lehetőségeimen, és kiszámoltam hogy hány száz évig kellene dolgoznom még egy ilyet megvehetnék, továbbálltam. Búcsúzóul még beültem a Mercante bár sötét hűvösébe, elszopogattam egy hideg Colát, majd visszaindultam a buszhoz. Útközben pazar zöldség-gyümölcs kirakatok győzködtek róla, hogy nekem itt mindenféleképp vennem kell egy mézédes sárgadinnyét. A negyedik ilyen vizális erőszak után engedtem a csábításnak, és este megtapasztaltam milyen is az igazi dinnye!
97.)
A busz a helyén volt ahol hagytam, annyi változással, hogy én árnyékba raktam, koradélutánra viszont már ezerrel tűzött rá a nap. Mikor kinyitottam az ajtókat, egy kemence hője csapott mellbe. Hőmérő nem volt, de az út folyamán többször megtapasztalt jeleket már ismertem: a számítógépet nem lehetett bekapcsolni, mert túlmelegedést jelzett, a telefonok és egyéb kütyük LCD kijelzői befeketedtek, na és persze nem lehetett levegőt venni. Fél óra kereszthuzat, szellőztetés, és minden a helyére került, mehettem tovább.
Ez a tovább célnélküli volt. Kényelmes lassúsággal fogyasztottam a kilométereket, a víz fölötti hegyoldalban futó útról gyönyörködtem a kilátásban, és az volt eltervezve, hogy sötétedés előtt egy kellemesnek ígérkező helyre beparkolok éjszakázni. Átgurultam Avilés hegyek közt megbúvó patinás városán, ahol az ódon falak mögötti meglepően nagyszámú bár és étterem már az esti összejövetelekre készült. Aztán Cudillero, egy igazi asztúriai kis halászfalu házai bontakoztak ki a lemenő nap fényében. A kikötő zsúfolva halászhajókkal, a mesterek pedig már az éjjeli és hajnali halászatra hajtogatták hálóikat.
Fél kilenc volt mikor egy útbaigazító nyílnál hirtelen vaktában lekanyarodtam. Ez eddig mindig bejött. Luarca felé terelt a jel, és egy rövid bekötőút végén ott volt egy tündéri hangulatú kis halászfalu. Gondolom nem kell magyarázkodnom hogy miért maradtam.
A legelső hely ahol megálltam egy kis domb tetején volt a falu felett. Ahogy lenéztem a házakra és a kikötőre, tudtam hogy innen egy métert sem megyek tovább. A dombocska egy tengerbe nyúló keskeny kis félsziget volt, egyik oldalán a védett kikötő, másikon a végtelen víz. A magasból vadregényes sziklák szakadtak a tengerbe. A kis félsziget végén, a legmagasabb ponton a világítótorony feszült az állandó szélnek, mellette egy apró templom a halászok védőszentjének, Szent Péternek az oltalmát kérte a mesterség gyakorlói számára.
Itt, a magasban feküdt a falucska temetője is. Érkezéskor, mikor nem láttam mi van a magas falak mögött, pont a kerítés mellett, a síroktól pár méterre parkoltam le. Annyit mozdultam az autóval hogy kegyeletből átálltam az út túlodalára, fél méterre a vízbe zuhanó zord sziklák szélétől. Másnap megnéztem a temetőt is, ez irányú, furcsának tűnő vonzódásomról már írtam, így nem meglepő talán hogy ez a hely is megragadott. A víz fölé magasodó sírkert gondozott zöldje, a hófehér márványból készült nyughelyek szolid eleganciája, a tenger állandó gyászmoraja mind a halál időtlenségét, és a megnyugvás szépségét közvetítették. Legalábbis nekem. (Talán morbid, de az első gondolatom mikor a bejárattól lenéztem a temetőre az volt, hogy milyen öröm lehet itt megpihenni.)
98.)
A kilátás borzongatóan csodálatos volt, a nap a tenger vizében tért nyugovóra a messzi távolban. Az ágyon ülve már nem látszott a sziklaperem széle, olyan érzés volt, mintha száz méterre a magasban lebegve csodálnám a tájat. A nyitott ajtó előtt 10-20 méterre sirályok vitorláztak, mozdulatlan szárnyakkal percekig egyensúlyozva a szeleken, és kíváncsian lestek be, hogy ki az aki őket lesi meg. Varázslatos, időtlen este volt, olyan, amiből csak pár alkalom volt az egész úton. Nem csináltam semmit, gyakorlatilag nem történt semmi sem, de ebben a semmiben benne volt minden, amiért érdemes élni.
Mikor a nyitott ajtó mellet elaludtam, az utolsó gondolatom az volt, hogy igyekezzek észben tartani hol állok, nehogy éjszaka félálomban kilépjek valami sürgőset elintézni. De nem volt
gond. Reggel az első amit láttam a mélykék víz volt, fehér tejszínhab tarajokkal, fölötte a türkizben ragyogó ég, a sziklák vakító fehérségét a burjánzó növényzet haragos zöldje törte meg, a nyitott ajtón a sirályok kívántak jó reggelt, szóval így érdemes ébredni.
Reggeli után közelebbről is megnéztem az 1695-ben épült kis templomot, ami máig, számomra nagyon szimpatikusan, megőrizte jó értelemben vett rusztikus primitívségét, nem a katolicizmus hivalkodását hirdette, hanem az egyszerű halászok védőszentjüknek szóló, oltalomért könyörgő tiszteletét.
Délelőtt a faluval ismerkedtem. A 3600 lakosú település történetét a kis dombon levő kolostor oldalán mozaik örökíti meg képekben. Eszerint már 842-ben ádáz csatát vívtak a Normanok és a vikingek a stratégiailag nagyon kedvező fekvésű kikötő birtoklásáért. 1530-ban a halászoknak megjelent Szűz Mária, a jelenés helyén épült a mostani kis templom. És a századok történelmi viharaitól megkímélve kialakult a mai, csendes, nyugodt halászfalu.
Ilyenkor a kikötő üres, a hajók még a tengeren gyűjtik a zsákmányt. A vízre néző házak aljában levő kocsmák, éttermek ajtaja nagyrészt zárva, majd késő délután indul csak az élet. A butikosok, élelmiszer boltok viszont már kínálják portékáikat az ébredező turistáknak. Sokan tartanak a csendes, védett jachtkikötő mellett levő strandra is, aminek homokos partja valóban csábító, viszont a két lépés után nyakig érő jéghideg víz csak óvatos fürdésre alkalmas.
Dél volt, a nap ragyogóan sütött, és készültem is rá, tehát a délutánt a strandon töltöttem, napoztam, és néha megmártóztam a fogvacogtatóan frissítő sós vízben. Megfigyeltem már másutt is, hogy a gyerekek nem fáznak. A 2-3 éves kis lurkók órákat töltenek, igaz kéklő szájjal, a ki-ki csapó vízben pancsolva. Természetesen megnéztem az anyukájukat is, és elkeserítő volt látni hogy fiatal nők mennyire el tudják hagyni magukat egy-két gyerek szülése után. Ennyi 20-as évei elején járó, sajnos ki kell mondanom, otrombán kövér fiatal nőt egy kupacban rég nem láttam. Nem tudom ez mennyire helyi sajátosság, a sztereotip beskatulyázással ellentétben, én a spanyol nőket eddig kifejezetten elegánsnak, csinosnak, ápoltnak találtam. Meglepően sok köztük a szőke, világos bőrű, és kevés bennük az az igazi, temperamentumos mediterrán jelleg. Bár lehet hogy azért nagy a különbség a falu és a nagyváros közt.
99.)
Közben a hajók elkezdtek visszaszállingózni a kikötőbe, ki gazdagabb, ki szerényebb zsákmánnyal megrakodva. A bejövő hajókon útközben általában rögtön meg is tisztítják a halakat, így ha egy kis hajó közeleg, azt még a távolból nem is lehet látni, de a százával körülötte röpködő, a tengerbe dobott belsőségre vadászó sirályok elárulják hollétét.
Kirakodáskor az osztályzott, gyönyörűen felpucolt, és katonás rendben beládázott ezerféle, számomra ismeretlen tengeri szörnyet már a kereskedők, és az éttermek tulajdonosai várják, hogy egymást túllicitálva, az esti menühöz a legszebb darabokra szert tegyenek. Az árverés még ott a parton, a tűző napon, kellő hangzavarral le is zajlik, az elégedett séfek viszik az ínyencségeket, a fáradt halászok pedig munkájuk bérét. Megpróbáltam egy kisebbfajta lepényhalra én is alkudni, de az elnéző mosollyal körített elutasító válaszból csak annyit sikerült kihámoznom hogy az egy darab az számára nem tétel, a kereskedők egyben viszik a maradékot, vegyek én is a piacon. Pedig jó lett volna vacsorára. Az ár, gondolom a kereskedőnél háromszorosára, az étteremben pedig annak köbére emelkedik, így az esti vacsorám paprikás krumplira redukálódott.
Közben partra kerültek érdekes ketrecek százai is, amiben gyorsan felismertem a rák csapdát. A dobozban csalihal van, a vadászó rák bemászik érte a kis műanyag csövön, és visszajönni már nem tud, a vadászból zsákmány, mi több, vacsora lesz.
Aztán vissza a strandra, amiből a nézelődés másfél órája alatt a dagály miatt a tenger komoly területet hódított el, ahol korábban feküdtem, most hullámok táncoltak. Még jó hogy a plédemet is magammal vittem! Hat óráig pörköltem magam, néha elszundítottam, közben figyeltem az embereket, a kikötő és útnak induló hajókat, terveztem a további utat, szóval lazítottam.
Akkor összepakoltam és visszaindultam a kocsihoz. Útközben végre ráleltem egy pénzbedobós telefonra, és sikerült felhívnom a két lányt, Katust és Edinát, akik a mobilom ellopása óta nem igazán tudtak rólam semmit, és jólesett hogy már aggódtak értem. Az este ezt írtam a naplómba:…. „sikerült a lányoknak telefonálni. Már várták, aggódtak értem. Olyan jó volt hallani a hangjukat, kicsit meg is könnyeztem. Jó így csavarogni, élni a független kis életem, de ha beugrik azoknak az arca akiket szeretek, akkor nagyon tudnak hiányozni. Most Katusék hiányoznak, de rettentően. És milyen messze vannak! Fél 12, és világos van. Röhej! Na most fekszem, reggel indulás tovább.”
100.)
Persze addig még…! Szóval a telefon után vissza a buszhoz, lezuhanyoztam a sót magamról, átöltöz-tem, és visszaindultam a kikötőbe. A nappal még ilyen csendes sétányon, és a parti kiskocsmák teraszán most zajlott az élet. Ilyet nem lehet kihagyni, leültem az egyik teraszra, és természete-sen sidrát rendeltem. Mint mindenki. Namost a sidra (szerintem) egy nagyon rossz, szénsavas almabor. Talán az olcsósága, talán a szervírozás körül kialakult hagyomány teszi szinte kultikus itallá baszkföldön, minden esetre muszáj megkóstolni. Egy „használati útmutató” a szervírozásról :
„Az almabort a következőképpen kell kitölteni: 1. az először még gyanútlan vendég mellett kell villámgyorsan teremni. 2/a jobb kézzel hirtelen felkapni, majd egyenesen a fejfölé kinyújtott kézzel balra megdönteni a sidrás üveget. 2/b Közben bal kézzel megragadni a 3 dcl.-es üveg poharat, térd magasságba leengedni, enyhén jobb felé döntve. 3. Nem túl vastag sugárban önteni kell a jobb kézben tartott üvegből a bal kézben tartott pohárba az almabort, kb. 1-1,5 dl. mennyiségben. 4. Lehetőség szerint közben a vendégekkel, kollegákkal kell beszélgetni, véletlenül sem szabad a pohárra, vagy az üvegre nézni, hiszen a gyakorlott kéz az üveg tartalmából a kívánt mennyiség legalább 80%-t úgy is a pohárba tölti, a maradék 20% meg oda fröccsen ahová akar (padozat, vendég ruhája, szomszéd asztal stb.), úgysem érdekel ez senkit, - pár üveg elfogyasztása után. 5/a Lecsapni az asztalra az üveget. 5/b A vendég kezébe nyomni a habzó almabort és annak gyors elfogyasztására biztatni.
Ennek az eljárásnak az a célja, hogy növelje a borozó forgalmát, valamint az almaborban az így képződő buborékok azt még zamatosabbá tegyék.:-))) „
Ennek az eljárásnak az a célja, hogy növelje a borozó forgalmát, valamint az almaborban az így képződő buborékok azt még zamatosabbá tegyék.:-))) „
Hát, ezt nem én írtam, de az biztos hogy 100%-ig így kaptam én is. Talán annyi volt az eltérés, hogy szerintem nálam a pohárba és az egyéb felsorolt helyekre kerülő ital aránya 50-50 % volt, de ez talán betudható a felszolgáló erősen „befolyásolt” állapotának. Mindenesetre a második kidöntést már nem kértem, magamra vállaltam.
Lehet az asztalra kérni külön adagoló szerkezetet is. Ez egy fából kifaragott baszk öltözetű férfi. A kinyitott üveget gyors mozdulattal, szájjal lefelé a kezében kiképzett tartóba kell fordítani. A poharat a férfi elé kell rakni, és egy kar megnyomásával a férfi a sidrát –hát mit szépítsük-, a pohárba pisilja. Olvastam valahol ennek a hagyománynak az eredetét is, a történetben egy megtréfált lányról van szó, akinek a férfiak sidra gyanánt olyan poharat adtak a kezébe inni, amiben a felhabzott sárga folyadék valamikor talán almabor volt, de akkor már a vese által feldolgozott állapotban. Hát csúnya vicc, csak reménykedtem hogy az enyém még eredeti állapotban volt. Mikor most írom ezeket a sorokat, az emlékbe elhozott, Trabanco márkájú üveg itt áll előttem, de valahogy nem fut össze a nyál a számban az íze emlékétől.
101.)
Mindenesetre mint élményt, kár lett volna kihagyni. 11-ig nézelődtem, élveztem a körülöttem mind magasabbra hágó hangulatot, aztán még világosban „haza” sétáltam. Naplóírás, majd egy kis hazai zene hallgatása közben ültem csak az ágyon, és bámultam a tengert. Aztán aludtam.
Reggelre a szép idő továbbállt, borúra, erős szélre ébredtem. Az úgyis tervbe volt véve hogy tovább indulok, ezt most már könnyű szívvel tettem. Elég korán elindultam, volt remény hogy estig meglátom Compostellát. Egy darabig még a tengerparthoz simuló úton haladtam, majd Ribadeonál egy víz menti pihenőbe kanyarodva megálltam, pár hétre búcsúztam a tengertől. Egy más tájra, egy más tartományba, az ezernyi folyó, a hegyek-völgyek, és az óceán által csipkézettre csiszolt partok zöldellő országába, Galíciába értem.
Mikor indulás előtt az elérhető irodalomból a gallegók földjével ismerkedtem, a „ráakasztott” sokféle jelző keltette föl leginkább az érdeklő-désemet. A „nyugalmat árasztó zöld”, a „lelket felkorbácsoló kék”, a sűrű erdők, a régi romok, a tájat megülő köd, a legendák, a varázslatok világa,” csak hogy a leggyakoribb jelzőket idézzem. És ahogy mind beljebb haladtam, és mind jobban megismertem ezt a vidéket, nem tartottam túlzónak a jelzők áradatát. Sőt..! A nyelvet, kultúrát, szokásokat és az egész tartomány jellegét alapvetően meghatározó kelták az i.e. 900 körül telepedtek itt le.
A rómaiak „vendégeskedtek” itt közel 300 éven keresztül, de nem sok nyomot hagytak maguk után, mint ahogy az országra amúgy erősen jellemző mór befolyás is elkerülte ezt a vidéket. Megmaradtak viszont a dombtetőkre épült, megerősített ősi kelta települések a castró-k, a jellegzetes kúp alakú kőházak, amiket még néha ma is nádtetővel fednek be, és megmaradt a hit a varázslókban, a boszorkányokban, az ősi babonákban, a druidákban. Érdekes világ ez!
Bevetettem magam a zord hegyek közé. Kanyargó szerpentineken kapaszkodott az út, vadul szaladó patakokat, erőtől duzzadó, sziklákat romboló folyókat kereszteztem. Az út mellett, több helyen a sziklák közt megbúvó kis templomok, kápolnák szolgálták ki az utazót, ha sürgős szüksége volt hitének megerősítésére. Az északi zarándokút, a Camino Norte vezet erre Santiago irányába. Kevésbé „felkapott” mint a Camino Frances, de azért itt is láttam hátizsákos, fésűskagylós vándort.
Az autó lassan falta a kilométereket, volt ugyan egy fizetős autópálya a közelben, de én a kacskaringósabb, ám mindenképpen többet mutató utat választottam. Menet közben feltűnt a táj, és a környezet –nem tudok rá jobb szót – gondozottsága. A galíciai családok egy harmada ma is a földből, annak javaiból él, ez arányaiban a legmagasabb mutató Európában. De rengeteg apró jelből látszik, hogy ez nem azt jelenti, hogy kizsigerelik a természetet, hanem szimbiózisban, szoros egymásrautaltságban élnek vele, és benne.
Használják, de nem kihasználják. Élnek belőle, de nem élnek vissza vele. Amit elvesznek belőle, azt valamilyen formában vissza is adják, és amit kényszerből megváltoztatnak, talán elrontanak benne, azt a lehetőségek szerinti legjobb formában és leggyorsabban ki is javítják.
Folytatás a IV. részben
Hozzászólások
Hozzászólások megtekintése
XMAS CREDIT AGORA
Preço baixo 1% Momento urgente para iniciar seu negócio antes do Natal Você precisa de um crédito de Natal? Nós damos tudo a uma empresa e indivíduos, então, se você precisar de um empréstimo de emergência de 12 horas, podemos aprová-lo sem demora. Regularmente, o crédito de Natal está atualmente com uma baixa taxa de juros de 1%: entre em contato conosco diretamente em
[REMY.CREDIT1111@gmail.com]
Nome da Empresa: REMY.FINK CREDIT
Endereço de E-mail da Empresa: [REMY.CREDIT1111@gmail.com]
Empresa NMLS ID: 517219
muito bem sucedida
REMY.FINK ...
Whatsapp +1 (267) 527-9284
XMAS CREDIT AGORA
Preço baixo 1% Momento urgente para iniciar seu negócio antes do Natal Você precisa de um crédito de Natal? Nós damos tudo a uma empresa e indivíduos, então, se você precisar de um empréstimo de emergência de 12 horas, podemos aprová-lo sem demora. Regularmente, o crédito de Natal está atualmente com uma baixa taxa de juros de 1%: entre em contato conosco diretamente em
[REMY.CREDIT1111@gmail.com]
Nome da Empresa: REMY.FINK CREDIT
Endereço de E-mail da Empresa: [REMY.CREDIT1111@gmail.com]
Empresa NMLS ID: 517219
muito bem sucedida
REMY.FINK ...
Whatsapp +1 (267) 527-9284
XMAS CREDIT AGORA
Preço baixo 1% Momento urgente para iniciar seu negócio antes do Natal Você precisa de um crédito de Natal? Nós damos tudo a uma empresa e indivíduos, então, se você precisar de um empréstimo de emergência de 12 horas, podemos aprová-lo sem demora. Regularmente, o crédito de Natal está atualmente com uma baixa taxa de juros de 1%: entre em contato conosco diretamente em
[REMY.CREDIT1111@gmail.com]
Nome da Empresa: REMY.FINK CREDIT
Endereço de E-mail da Empresa: [REMY.CREDIT1111@gmail.com]
Empresa NMLS ID: 517219
muito bem sucedida
REMY.FINK ...
Whatsapp +1 (267) 527-9284
XMAS CREDIT AGORA
Preço baixo 1% Momento urgente para iniciar seu negócio antes do Natal Você precisa de um crédito de Natal? Nós damos tudo a uma empresa e indivíduos, então, se você precisar de um empréstimo de emergência de 12 horas, podemos aprová-lo sem demora. Regularmente, o crédito de Natal está atualmente com uma baixa taxa de juros de 1%: entre em contato conosco diretamente em
[REMY.CREDIT1111@gmail.com]
Nome da Empresa: REMY.FINK CREDIT
Endereço de E-mail da Empresa: [REMY.CREDIT1111@gmail.com]
Empresa NMLS ID: 517219
muito bem sucedida
REMY.FINK ...
Whatsapp +1 (267) 527-9284
XMAS CREDIT AGORA
Preço baixo 1% Momento urgente para iniciar seu negócio antes do Natal Você precisa de um crédito de Natal? Nós damos tudo a uma empresa e indivíduos, então, se você precisar de um empréstimo de emergência de 12 horas, podemos aprová-lo sem demora. Regularmente, o crédito de Natal está atualmente com uma baixa taxa de juros de 1%: entre em contato conosco diretamente em
[REMY.CREDIT1111@gmail.com]
Nome da Empresa: REMY.FINK CREDIT
Endereço de E-mail da Empresa: [REMY.CREDIT1111@gmail.com]
Empresa NMLS ID: 517219
muito bem sucedida
REMY.FINK ...
Whatsapp +1 (267) 527-9284
REMY.CREDIT1111@GMAI.COM
(REMY CREDIT, 2017.11.04 07:18)
XMAS CREDIT AGORA
Preço baixo 1% Momento urgente para iniciar seu negócio antes do Natal Você precisa de um crédito de Natal? Nós damos tudo a uma empresa e indivíduos, então, se você precisar de um empréstimo de emergência de 12 horas, podemos aprová-lo sem demora. Regularmente, o crédito de Natal está atualmente com uma baixa taxa de juros de 1%: entre em contato conosco diretamente em
[REMY.CREDIT1111@gmail.com]
Nome da Empresa: REMY.FINK CREDIT
Endereço de E-mail da Empresa: [REMY.CREDIT1111@gmail.com]
Empresa NMLS ID: 517219
muito bem sucedida
REMY.FINK ...
Whatsapp +1 (267) 527-9284
REMY.CREDIT1111@GMAI.COM
(REMY CREDIT, 2017.11.04 07:20)