Egy felejthetetlen kaland

36.)

   A rövid kis történelem óra közben megérkeztem. Itt is csak az ösztön vezetett. Autópályák, külső és belső gyűrűk, csomópontok, lehajtók erdejében csak ösztönösen lehet kiszúrni azt a pillanatot, és azt az irányt, amikor, és amerre érdemes kiszállni a száguldó autófolyamból. Most is sikerült. Egy kis táblán nyilazott feliratot láttam, FIFA. Ebből baj nem lehet. Követtem a táblákat, kertvárosi mellékutakat is megjárva egyszer csak ott álltam az 50 ezres befogadó képességű, a VB-re felújított stadion előtt. Rend, tisztaság, még a több hektáros sport és szabadidő park fűszálai is katonás rendben, vigyázban álltak.

   Az edzőpályák mellett, 100 m-re a stadiontól egy parkolásra kiválóan alkalmas helyet fedeztem fel. 1-2 kocsi állt csak, de ellentétben a környékkel, itt semmi nem tiltotta a behajtást, a várakozást, sőt a parkolást sem. Nekem találták ki! Betelepedtem, és a szokásos biciklis városnézésre indultam. Az igazi centrumtól kb. 5-6 km-re voltam. Köln a II. világháborúban szinte teljesen megsemmisült. Mai arcát a háború utáni újjáépítés során nyerte el, így igazából műemlék épülete már alig látható. Van viszont rengeteg park, erdő, liget, zöldterület, és jó levegő. Na meg a belvárosba érve hatalmas tömeg.

   Meglepő, de ez a város is szét van szedve, Biztos hogy fejlődni csak úgy lehet, ha folyamatosan építkezünk, csak furcsa volt pl. itt, hogy a belvárost szinte teljesen lezárták és feltúrták az épülő új, Rajnával párhuzamos metróvonal építése miatt. És épp most! A turisták tízezrei bizony gödröket kerülgettek, hatalmas terheket emelő daruk gémjei alatt sétáltak, bár igaz, másként fogadták, mint mi itthon viselkednénk hasonló helyzetben. Jó kedvük volt.

   A várost hatalmas vizi sztrádaként a Rajna szeli ketté, hátán nyüzsgő forgalmat bonyolítva. Sétahajók, nagy távolságú menetrendszerinti járatok, uszályok százai kerülgetik egymást a vízen. Fontos vasúti csomópont is Köln. A pályaudvarra a Hohenzoller-híd hat vágányán futnak be a vonatok, a forgalmat elnézve, és a menetrend alapján percenként 5-6. Furcsa volt, hogy a főpályaudvar 50 m-re van a híres Dómtól. Elképzeltem az építkezést, az aluljárók, közlekedőfolyosók tervezését kivitelezését. Némelyik szerintem belelóg a templom alapjába. Az biztos, hogy a vonatból kiszálló napi több tíz- (száz?) ezer utast fenségesebb kép aligha fogadhatná.   A Dóm 157 m-es magasságával a világ harmadik legmagasabb temploma, sőt 1880-1887 között ez volt a világ legmagasabb épülete. Az építkezést nem kapkodták el. 1248 aug. 15.-én végezték az első kapavágást, és 1880 okt. 15-én avatták fel. Ez pedig 632 év, és 2 hónap. Jó munkához idő kell, de ennyi? A motorizáció megviselte a gótikus csodát. Hiába való, folyamatos harc zajlik a fehér mészkövet befeketítő füst és korom ellen, kevés sikerrel. Maga az épület valóban fenséges.

37.)

   Az út folyamán, nem számoltam, de szerintem száznál több templomot néztem meg, a kicsi falusi ékszerdobozoktól a hatalmas katedrálisokig. Nagyon szeretem a templomokat. A szépségüket, a bennük rejlő kincseket, a díszítésüket szolgáló csodás művészi alkotásokat, és a hangulatot, az érzést, amit az ember egy templom hűvös csendjében ülve átél.  Most, a főbejárat előtti térről felnézve a szűrkés-fekete tornyokra, rajtam borzongás futott végig. Annyi komorságot, ridegséget sugároztak, ami, lehet hogy rossz ez a szó, de már fenyegető volt. A dóm belsejében ugyan ez az érzésem volt, a borzongó, zaklatott csodálat, ami nagyon messze volt a kikapcsoló megnyugvástól.

   Jó volt kijönni. A főbejárat előtti téren a szokásos zsúfoltság, mutatványosok, és rengeteg fényképezőgépes japán. Itt láttam egy nagyon elterjedt, szép, és praktikus, de főleg környezetbarát városnéző járművet, a kerékpáros riksákat, illetve ezek XXI. Sz.-i reinkarnációit. Szakmai szemmel rögtön azon gondolkodtam, hogy milyen fárasztó lehet ezt egész nap tekerni két utassal, de fiatal lányok is sofőrködtek, úgyhogy biztos nem lehet túl nehéz. A szomszédos téren a VB aréna sátrai, hatalmas kivetítőkkel, komoly és folyamatos forgalmat bonyolító sörkimérdékkel, bazárral.

      A legbelső sétáló negyed tömve. A világ összes nyelvét fel lehet ismerni, köztük nagy számban magyar szó is elhangzik. Aztán mikor ez egy egybefüggő, fejfájdító zsongássá áll össze, akkor ideje „hazamenni”. Én is így tettem, visszakarikáztam a támaszpontra.

   Apropó, bicikliutak. Hát igen, lassan kezdtem azt érezni, hogy el vagyok kényeztetve, és félve gondoltam arra, milyen nehéz is lesz megszokni hazaérve majd az itthoni rendet. Mert ott olyan érdekes szokásokat vettek fel pl. az autósok, hogy mindenütt, és mindenkor megadják az elsőbbséget a biciklisnek. Aztán, a gyalogosok a járdán sétálnak, és nem a kerékpársávban. Persze az is tény, hogy ehhez meg van teremtve az infrastruktúra.

   A környéken sétára indultam. A stadion oldalában még egy fanklubra bukkantam, ahol több náció közt, egy magyar szurkoló csapat is kortyolgatta sörét a másfél literes korsókból. Megismerkedtünk, én is beszálltam, és a nap további részét már jótékony homály fedi.

   Reggel az ablaktörlőm alatt egy szórólap várt, hogy szíveskedjek szombat reggelig továbbállni, mivel szombat este lesz az első itteni meccs. Hát igen, időközben többen is felfedezték a helyet, és komoly autós kemping volt kibontakozóban. Sebaj, addig még van idő.

38.)

A következő két nap csavargással, pihenéssel, videó- és képrendezéssel, naplóírással telt. A városból újat már nem nagyon tudtam látni, le-leültem a tömeg közepén egy-két órára, és nézelődtem. Csodáltam az emberi faj sokszínűségét, a viselkedésekből próbáltam kitalálni ki honnan jött, és elnéztem, hogy egy ilyen nagy fiesta mennyire fel tud szabadítani embereket a konvencionálisan élt hétköznapok megszokásainak igája alól. Nagyon sokan kivetkőztek önmagukból, és kíváncsi lettem volna, hogy hazatérve, és visszazökkenve az otthoni valóságba hányan mesélik büszkén és jó emlékként, őszintén el hogy mekkora buliban vettek részt, és hányan szeretnék egy életre elfelejteni az itt történteket.

   Péntek reggel kopogás ébresztett, és egy nem sok ellenvéleményt elfogadó egyenruhás közölte, hogy nem szombatra kell elmenni a jó helyről, hanem MOST! Hát, nem volt mit tenni, indulás. Ismeretlen utcák, de kb. 2 km után egy kellemes, külvárosi parkoló, tiltás nélkül, 10m-re egy szupermarkettől, és 15-re egy templomtól. Közel mind a testi, mind a lelki szükségletek kielégítésének forrásaihoz, beparkoltam. Becserkésztem ezt a környéket is, nem sok minden látnivaló volt. Egy nagy biciklikirándulást tettem a környező erdőkbe, ahol aszfaltozott, több tíz km-es úthálózat elégíti ki a kerekesek mozgásigényét.

  A szombat a focié volt, kora délután bementem a stadionhoz, sikerült helyet kapni a fanklub óriáskivetítőjénél, és kellemes sörözgetés közben végigszurkoltuk a kölni nyitómeccset. Csehország-Ghana 0-2. Néztem, de nem fenyegetett infarktus.

   Vasárnap reggel szívem szerint már indultam volna tovább, de az előző esti nehéz német sörök utóhatása azt diktálta, hogy majd másnap. Vezetni itt csak teljesen tiszta fejjel érdemes.

Így az előző nap felfedezett strand felé vettem az irányt. Hosszú sorbaállás után, a 3.60 €u-s, nagyon kedvező árú belépővel sikerült bejutnom. Zsúfoltság, szép idő, tiszta és nagyon hideg víz, csendes nyugodt napom volt. Egyedüli rossz élményt az okozott, mikor egy nagy szaladgálás, és két rohammentő érkezésének okát keresve láttam, hogy egy fiatal srácot, valószínűleg egy elhibázott trambulinos ugrás után nyakcsigolyatöréssel, elég rossz állapotban vittek el.

39.)

   A hétfő korai kelés után, borús időben vágtam neki a Hollandiába vezető sztrádának. Előző este is már volt egy nagy zápor, az aznapi felhők sem ígértek semmi jót. Eseménytelen út után, délben léptem át a határt. Illetve attól 1 km-re valami elképesztő trópusi felhőszakadás zúdult le, az ablaktörlő nem bírt az özönvízzel, így először csak lépében bírtam haladni, majd követve a többi közlekedő, az összes kamionos példáját, a túl oldalon már le kellett állni az útszegélyre. Lehetetlen volt vezetni. Később, valószínű a tenger közelsége miatt ez többször megismétlődött, igaz, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen vége is lett, a következő percben már sütött a nap. Welkom Nederland!

   A Benelux autópályák sem lopták a szívembe magukat. Általában 2x6-8 pályán, egy eszeveszett tempóban rohanó összefüggő folyam, ahol minden második jármű kamion, és ahol az apró betűs, hollandnyelvű tájékoztató táblák kaotikus tömege vajmi kevés segítséget nyújt az idegen pilótának. Hihetetlen összpontosítást követel a vezetés. Két eltévedéssel, este fél hatra voltam Amszterdam kapujában. A táj látványából nem sokat élveztem. A város előtt a forgalom, ha lehet, még jobban besűrűsödött, és dugóvá vált. A tábla szerint 17 km volt még hátra, nem sok reményt láttam az aznapi bejutásra, és a csatornavárosban sem sok esélyét a nekem megfelelő parkoló megtalálásának, így egy lejárónál szépen kikanyarodtam, és beálltam egy parkolóba.

   Kint volt a prérin, egy, a szárazföldbe mélyen benyúló tengeröböl mellett. A partján elegáns üdülő negyed feküdt, kikötőkkel, hajójavítókkal, szép kis házakkal. Alig volt a parkolóban autó, tábla nem tiltotta a várakozást, így kicsit zokon vettem mikor egy sárgaangyalos fickó odajött és közölte, hogy ez nem kemping. Szerintem csak fontoskodni akart, de mivel nem akartam kiprovokálni, hogy nyakamra küldje a rendőröket, nyeltem kettőt, nem küldtem el sehova, hanem udvariasan elmagyaráztam, hogy nagyon fáradt vagyok, pihenek egy kicsit, azután indulok tovább. Nem jött vissza, még két éjszaka ott „pihentem”. Nem voltak jók az első benyomások.

   A mai Hollandia (Németalföld) germán törzsek által lakott területe az I. századtól a Római birodalom része lett, majd a 8. században a frankok hódították meg. A 9. században Lotaringiához, illetve a Nyugati Frank birodalomhoz, a 10. századtól pedig a Német-római Császársághoz tartozott. A részben önálló területek legtöbbje a középkorban kulturális és gazdasági központ volt (Flandria, Brabant stb.). A XIV-XV. században az egész holland térség nagy része a Burgund Hercegséghez tartozott, majd 1477-ben házasságok révén a Habsburgok szerezték meg. 1579-ben a 7 északi (kálvinista) tartomány létrehozta az Utrechti Uniót, amelyhez a déli tartományok nem csatlakoztak, ez a rész ma Belgium. 1581-ben egyesültek a németalföldi tartományok, első helytartójuk Orániai Vilmos lett.

40.)

A mai Hollandia 1609-ben alakult meg, de független államként csak 1648-ban, a vesztfáliai békében ismerték el. A mai Belgiumot alkotó déli tartományok 1830-ban váltak ki. Az ország az I. világháború idején semleges volt, ennek ellenére 1940-ben a németek megszállták, ázsiai gyarmatai pedig a japánok kezére kerültek. Hollandia 1949-ben függetlenséget adott Holland Kelet-Indiának (Indonézia).

   Ma, a hazánknál két és félszer kisebb országban majd’ 17 millióan élnek. A főváros, Amszterdam „bevételére” készültem másnap reggel. A távolság, a 17 km nem volt sok, és azt láttam már, hogy jól kiépített kerékpárút vezet a városba. Amit nem sokkal indulás után tapasztaltam, arra azért nem számítottam. Aszfaltozott, 2 m széles út volt, közvetlen a sztráda mellett, annál sokkal érthetőbb útjelző táblákkal. Az egyik szerint pl. ha ezen az úton tekerek 187 km-t, már Utrecht-ben is vagyok. Ez már kicsit furcsa volt. Aztán egy kereszteződéshez értem. Két bicikliút kereszteződéséhez, ahol egy szabványos közlekedési lámpa pirosa állított meg. Elnéztem a holland mélyföldet átszelő úton először balra, majd jobbra. 1-1 km-re semmi. Vártam. Fél perc múlva, ahogy az kell, zöldre váltott, és én mehettem. Kicsit megzavarodva, de mentem.

   Több időm volt nézelődni mint autóból. Kicsit más szemmel láttam már az országot. Smaragdzöld mezők közt, mintagazdaságok, csodálatos kis tanyák közt haladtam el. A dús legelőket az éltető vizet hozó csatornák hálózzák be. Ameddig a szem ellát mindenütt legelésző állatok. Lovak, kövér tehenek, gyapjas birkák. Nem véletlen a holland sajt, a tejtermékek világhírneve. A farmokon, a házakon, a maguknak teremtett környezeten látszik, hogy hihetetlen harmóniában tudnak élni a természettel. A termőföldet, amiből nagyságrenddel kevesebb van, mint az átlag európai országokban, a magasabban fekvő tengertől vették el, és meg is becsülik. Minden négyzetmétert kihasználnak, a lehető legtöbbet hozzák ki belőle, de látszik, hogy adnak is bele, gondozzák, művelik, értékelik és szeretik.

A legelők, mezőgazdasági területek között, a prérin elszórtan árválkodó, nálunk tanyának minősülő házak bármelyike kitűnt volna szépségével, gondozottságával a legmenőbb itthoni lakóparkokban is. Egy jellemző apróság a precizitásra. A bicikli, és bekötő utakról bejáró vezet a házakhoz. Majd’ minden leágazásnál egy szabvány KRESZ tábla áll, kör alakú, piros szegélyes fehér tábla, benne egy kutya sziluettjével. Jelentése: Kutyának behajtani tilos! És szabványos kis alumínium oszlopon, a földtől 20-30 cm-re. A kutyának szemmagasságba. Végül is neki szól.

41.)

   Elértem a külvárost. Mint más világvárosban, itt is a hipermarketek, irodaházak, üzletközpontok futurisztikus külsejű negyede terül el. Az utcák fölötti légteret a metró pókhálószerű vonalai szövik át. Itt, a tenger szint alatti fekvés miatt nincs, nem lehet földalatti építkezés. Az állomások a XXII. századba mutatnak. Még egy pár utcányi sáv a pénzintézeteké, a bankoké, a biztosítóké. Itt vannak az égbeszökő üveg-acél paloták, tetejükön a világon mindenütt ismert cég- és márkanevekkel. Itt az úttest az autók alatt, a járda, a virágtartók, szóval minden márványból van. És ez nem vicc! De hogy nem is Amszterdam, az biztos.

   De arra sem kellett sokat várni, hirtelen egy csatorna partjára értem, rajta zsilip kapuk, lakóhajók, ez már az igazi város. Hollandia 745 ezer lakosú fővárosának (de nem székváros, mivel a királynő, és a parlament Hágában székel) 207 négyzetkilométeres területének ötödrészét az öböl, a kikötőmedencék, a csatornák, és a folyók vízfelületei foglalják el. A város körútjait, sugárútjait, a csatornák (grachtok) alkotják, melyeknek hosszúsága 44 km. A város így kb. 100 szigetre tagolódik, melyeket a grachtok fölött átívelő hidak kapcsolnak össze egymással. Méltán nevezhetik a vizek városának, és Észak Velencéjének is.

   A 13.században jelentéktelen kis falu. Nevét először 1275-ben említik. 1300-ban városi jogot kap, és a gyorsan fejlődő gabonakereskedelem révén virágzásnak indul. A 15. században épült városfalak egy része napjainkig fennmaradt. Ebből a századból származnak a mai város legrégibb favázas lakóépületei, a Begina-házak, valamint a Dam téren emelkedő gót stílusú Újtemplom (Nieuwe Kerk). A 16. században már jelentős kereskedelmi város volt. 1578-ban csatlakozott a reformációhoz, és a spanyol Habsburgok ellen vívott függetlenségi harcban a holland polgárság győzelmet aratott. Ekkor kezdődött a fénykora, a holland tengerészek Amerikától Kelet-Indiáig és Ausztráliáig járták a tengereket, gyarmatokat alapítanak, s a várost egy időre a legrangosabb kereskedelmi és pénzügyi központtá tették. A polgárság erejének, és büszkeségének jelképeként Jacob van Campen irányításával elkészült a Dam téren a városháza, (1648–1657), amely 1808 óta a királyi palota.

A város lakossága 1700-ra elérte a 210 000 főt. A 18. században a világtengerért vívott küzdelemben Hollandia alulmaradt vetélytársaival szemben, veszélybe kerül a kikötői forgalom is. Amszterdam második világkora az 1870-es években köszöntött be. Megépültek a vasútvonalak, 1878-ra elkészült az Észak-tengeri csatorna, 1839-ben a Merwede-csatorna, majd 1952-ben az Amszterdam-Rajna csatorna. 1917-ben megépült a Schiphol repülőtér, kontinensünk legrégibb repülőtere. A kikötő újjáéledése lendületet adott a város iparosodásának, és a 2. világháború után gyorsan növekedett a lakosság. Megépültek a városközponttól délre a lakótelepek. Amszterdamban több, mint 7000 műemléképület található, melyek megőrizték a város hangulatát.

42.)

   Egy hangulatot ugye nagyon nehéz úgy leírni, hogy annak olvasásakor az olvasó ugyan azt érezze, mint az, aki leírta. Ezt látni kell, benne lenni, és átélni. Elmesélni csak képeket, benyomásokat, élményeket tudok. Sok városban jártam, de kevés olyanban, amelyikre ennyi mindent rá lehet akasztani jelzőként. Itt van mindjárt a „lakóhajók városa”. A vízen uszályokból átalakított otthonok százai ringanak, az ablakokban muskátli, a fedélzeten műfüves kis kertsarok napernyős asztalokkal, némelyiken mini golf pálya. Ilyenkor indul be az ember fantáziája… Útjaim során már túl sok helyre gondoltam, és mondtam is ki, hogy itt, és így bizony el tudnék éldegélni, úgyhogy ez már számomra is elcsépelt. De itt is el tudnám képzelni!

   Aztán a „csatornák városa” adja azt is, hogy a „hidak városának” is tekinthessük. A grachtokon zajló rendkívül élénk hajóforgalmat mérnöki bravúrokkal megépített felvonó hidak eresztik át. A több száz hídon állandó a gyalogos, biciklis és gépkocsi forgalom. A vízen viszont a hajóké az elsőbbség, így a hidakat átlag percenként húzzák föl, majd eresztik vissza a néha száz évnél öregebb, már ipari műemléknek tekinthető szerkezetek. És a várakozók soha nem morgolódnak!

   Ide tartozik egy másik megfigyelés is. Amszterdamot sokszor aposztrofálják úgy, hogy a szabadság, pontosabban a szabadosság városa. Több szempontból ez valóban így van, de meglepődve figyeltem, hogy a közlekedésben mennyire fegyelmezettek, és erre a fegyelmezettségre milyen drákói szigorral vannak rákényszerítve. Az egyik utca csatorna (?) építés miatt talán, de le volt zárva a forgalom elől. Csak gyalogosok használhatták. És épp előttem egy férfi kanyarodott be biciklivel a tábla mellett az utcába, de már lendítette át a  lábát a vázon hogy leszálljon. Abban a pillanatban mellette termett a városban feltűnően nagy számban egyedül (!) járőröző rendőrök egyike, és rövid kioktatás után, ha jól láttam, 20€u-t kasszírozott be a szabálytalankodótól. Egy árva szó ellenvetés nem hangzott el, látszott hogy jogosnak tartja a büntetést. Arra gondoltam, otthon ez hogy is lenne?

„A biciklik városa”. Nem vállalkoznék rá, hogy megszámoljam hány bicikli is szaladgál az utakon. Nagyon elterjedt a hosszított vázú típus, ahol a kormány, és az előre tolt első kerék között a legkülönbözőbb praktikus felépítményeket helyeznek el. Általában csak sima zárt csomagtartó, de láttam erősített vázú, komoly súlyú, megrakott zöldséges, és halas ládákat az ölükben cipelő teherbicikliket, és nagyon elterjedt a mama szeme előtt, a kényelmesen berendezett, kipárnázott ládikában játszó kisgyermekek látványa is. A felhasználhatóság határa a csillagos ég.

43.)

     Biztos sokaknak a „gyémántcsiszolók városaként” ugrik be a holland főváros neve. És nekik is igazuk van. A gyémántcsiszolást 1664-ben kezdték el Amszterdamban. A csiszolókoronghoz szükséges köveket mindig is ide szállították, hogy legyen csiszolás, hiszen a technológia itt már évszázadok óta ismert. Három fázisa van a folyamatnak, a vágás, a formázás és a fényezés. Ugyan a legmodernebb gyémántcsiszoló koronggal dolgoznak, amely akár hétezer fordulatot tesz meg percenként, de még ez a hatalmas sebesség és az éles csiszoló eszköz sem tudja önmagában vágni a gyémántot, mert alapszabály, hogy csak a gyémánt tudja vágni a gyémántot. Így tehát a csiszolás során keletkezett gyémántport is nagy becsben tartják, hiszem ez az egyik vágóeszköz.
   S mivel nem egyformák a nyers gyémántok,- különböző a formájuk, keménységük, valamelyikkel elég, ha fél napot foglalkoznak, mást akár hét napig is vágni kell - a formázást sem tudják megoldani csupán gépekkel, ehhez emberi szem kell. S hogy mi határozza meg az ékszer árát? A karát, a tisztaság, a szín és a forma.

   Az évszázadok alatt nagy hagyományú, világhírű cégek, családok szakosodtak erre a mesterségre, és gazdagodtak meg belőle, amit az utcákon fel-felbukkanó csiszolóműhelyek kis ékszerdoboz szerű palotácskái tanúsítanak legjobban.

   És ugyancsak a főleg csatornaparti fák hűvösében megbúvó „kávé- és teaházak városában” járunk. A korábban említett szabadosság bélyege főleg az ország új drogpolitikája miatt került a városra. A holland drogpolitika egy olyan jogfilozófiai szemléleten alapul, mely alapvetően tér el a világ legtöbb országában alkalmazott ideológiáktól. Ezt a szemléletet lehet "pragmatista" vagy "nonmoralista" szemléletként aposztrofálni, s lényege az a megfigyelés, hogy a politikai álláspontoktól, hatósági tiltástól, avagy engedélyezéstől függetlenül a drogok a társadalmi élet szerves részét alkották és fogják alkotni: a drogmentes világ amerikai eszméje illúzió. Drogfogyasztók mindig is voltak és mindig is lesznek. Ennek szellemében a teasütemény és a kávé mellé bátran lehet könnyűdrogot, főleg marihuánát rendelni az ún. (hash) coffee shopokban, melyek sajátos szubkultúrát hoztak létre Hollandiában az évtizedek során és rengeteg turistát vonzanak évről évre. (A koffiehuis intézménye Hollandiában valójában sokkal régebbi időkre nyúlik vissza, mint a marihuána és hasis általános fogyasztásának története: a kettő csak a 60-as évek végén találkozott egymással. A hollandok már évszázadok óta alkoholmentes kávéházakba jártak, hogy találkozzanak barátaikkal, ismerőseikkel.)

44.)

   De vannak ide illő ínyencségek is, füves sütemény, aminek elnassolása után picit lebegünk, aztán hasonló hatású üdítőitalok, teák. Sokan bírálják ezt a gyakorlatot, és liberalizmust, de bevált. A városban több helyt találkoztam drogcentrummal, az itthon megszokottnál kicsit más tevékenységi körrel. Itt nem gyógyítottak, hanem felvilágosítottak, és segítettek. Szakemberek, orvosok ismertették a szenvedéllyé fokozódó kábítószer fogyasztás veszélyeit. Tájékoztattak a könnyűdrogok káros utóhatás nélküli fogyasztásának módjairól. Ugyanakkor térképet adtak a városban található, ezt árusító kávéházakról, valamint teljes körű szakmai képzést nyújtottak a Cannabis házilagos termesztésének feltételeiről, módszeréről. A központokban meg lehet kapni mindent, ami ehhez szükséges, a magoktól, az öntöző és világítóberendezéseken keresztül a mini üvegházakig.

   Természetesen a fogyasztó szerszámok teljes skálája is kapható, a pipáktól az egyéb cigarettasodró szerkezetekig, valamint 24 órás ingyenes tűcsere ügyelet is van. Hát, így is lehet…. Mindenesetre egy napos csavargásom alatt nem találkoztam egyetlen belőve kóválygó fiatallal, és részeg emberrel sem. Valószínű, amit szabad az nem olyan érdekes. Még mielőtt valaki, aki arra vetemedik, hogy ezt a fércművet elolvassa, felteszi a teljesen kézenfekvő kérdést, hogy éltem-e a lehetőséggel, közlöm, hogy nem. Becsszó!!

Az örömlányok városa cím is méltán illeti meg a fővárost. Jól megkülönböztethető határvonal után, a bevásárló és éttermi negyedből lép át a kalandvágyó turista a világ legősibb foglalkozását űző hölgyek munkaterületére. Szűk kis utcácskák, egy autónyi széles sikátorok hálózatába jutunk. Az egész utca egy kirakat. 3-4 méter széles kis „üzlethelyiségek”. A portálon  egy bejárati ajtó, a többi üveg. És az üveg mögött kínálja önmagát a „portéka”. A szabályt mindig erősítő egy-két kivételtől eltekintve meglehetősen ramaty minőségben. Az emberi ízlés szerencsére a pofonokkal együtt különböző, de az enyémtől speciel a legtöbb hölgy nagyon messze esett.

   Minden bőr- és hajszín, minden alkat, és minden típus megtalálható. Van a szelíd, a domina, a vamp, a háziasszony, az iskolás, a punk, a titkárnő, az értelmiségi, az elérhetetlennek tűnő úrinő, az inkább musculoid, férfias kinézetű, szóval aki itt keres, az talál. És hogy ne zsákbamacskát áruljanak, általában kendőzetlenül mutatják azon alkatrészeiket amiket a betérő férfiember vélhetően használni fog. Meglepően nagy az átlagsúly. Hétköznapian fogalmazva rettentő sok a kimondottan kövér, hájas, elfolyó Rubensi alkat. Na most egy 110 kilós, arcberendezésében komoly esztétikai kihívásokkal küszködő, félvér hölgy, bármilyen sok mindent mutat meg anatómiájából, és bármilyen csábos mosolyt küld felém vérvörös ajkaival, én nem tudnék beindulni. Viszont hosszabb távra lelankadni igen. És a világon hol nem, természetesen itt is elég sok magyar lány van. Egyik, saját bevallása szerint egy Győr melletti kis faluból érkező, amúgy értelmesnek tűnő lánnyal váltottunk is egy pár szót. Sokat nem, mivel előre szóltam, hogy nem vagyok potenciális kuncsaft, és hát az üzlet, az neki is üzlet. Annyit még büszkén állapítottam meg, hogy aki ott minőséget (az én ízlésem szerintit) produkált, az Közép-Európai, de főleg magyar volt. Ezeken az utcákon, érthető módon nem készült fénykép, sőt, még a gépet és a filmfelvevőt is jobbnak láttam a hátizsákba betenni.

45.)

   Nem nevezhetőek prűdnek a vallás közel 50%-át képviselő protestáns egyház vezetői sem. A negyed szélén egy templomuk utcára néző helyiségeit bérbe adták. Belül volt a templomi rész, kívül üzletek. Volt itt kegyszerbolt, könyvesbolt, dohányáruda, és hát bizony két kirakat mögött itt is a lányok fogadták az ügyfeleket. Bár lehet, hogy ez egy speciális felekezeti szolgáltatás. A léleknek ami a léleké, a testnek ami a testé. Praktikuma is van, nem kell messzire menni ha az ember meg akarja gyónni amit az előbb tett.

   Az egyik ilyen szolgáltató ajtaja előtt az utca macskakövébe illesztve találtam ezt az érdekes bronz műalkotást. Elég hosszú ideig kellett néznem mire rájöttem a funkciójára. Kitalálná valaki hogy ez egy bicikli lezáró alkalmatosság? A lánc és a lakat vezetett rá…Ja igen, ez egy női torzó, kézben tartott mellel.

   Mivel Hollandia részese volt a németországi VB döntőnek, természetesen az őrület ide is elért.  A nyolcad döntőben ugyan 1-0-ra kikaptak a későbbi negyedik Portugáloktól, de akkor még meneteltek. A száz számra található pubok, kocsmák díszítése semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy itt és most ezen műintézmény fő attrakciója a kivetítőn 24 órában vetített foci. Általában teltházas volt a műsor.

   Kisétáltam az elmaradhatatlan vasútállomásra is. A viszonylag kicsi országnak fejlett vasúthálózata van. 2776 km-en száguldanak a modern lokomotívok, s így a Nederlandse Spoorwegen „elnyerte” Európa legsűrűbb és legzsúfoltabb vasúthálózata címét. Az aránylag keskeny állomás vágányhálózatát mindkét oldalról a tenger és a csatornák veszik körül. Ide fut be szinte minden busz és villamos vonal, és közvetlen a pályaudvar elől indulnak a városnéző vízibuszok. Több társaság üzemeltet ilyet, és tényleg percenként kanyarodnak ki a mólók mellől a buborékszerű üveghajók. Vízibuszt szerintem sokkal nehezebb vezetni, mint egy közúton, kerekeken futót, hosszú percekig figyeltem kellő áhítattal az egymástól alig 10-20 centire manőverező hajókat.

   Sokan közelítik meg természetesen a vasutat kerékpárral is. A környékre járó ingázók vagy vonaton, vagy a 100 m-re levő kompkikötő percenként induló hajóival mennek munkahelyeikre. A bicikliket pedig egy több szintes tárolóban hagyják az állomás mellett. Megsaccolni sem mertem hány ezer kétkerekű van itt lezárva, mindenesetre le a kalappal az előtt, aki itt este 10 percen belül megtalálja a saját járművét. Én az enyémet az utca túloldalán, egy KRESZ-tábla oszlopához zártam.

46.)

   Mindketten kezdtünk fáradni, a Nap is, meg én is. Ő lebukni készült, én meg lassan „haza”, a prérin hagyott kis guruló otthonomhoz. Előttem volt még bő 25 km letekerése, élég messze elkóvályogtam a bevezető bicikliúttól. Ilyenkor mindig vizsgázik a memória és a tájékozódási készség, hogy térkép, és egyéb segédeszköz nélkül vajon hazatalálok-e?

   Útközben a hívők 3.6%-át kitevő buddhisták egy kedves kis templomára bukkantam, a Fo Guang Shan He Hua templomra. Már a neve megragadó! Igazi keleti hangulat kívül-belül. Főleg a belső díszítés, a színek orgiája, a gyönyörű faragott istenszobrok ragadtak meg. Bősz fényképezésbe és filmezésbe kezdtem, kb. egy percig. Akkor észrevették, hogy mit művelek, és több oldalról rám rontottak, heves gesztikulálás közben, pergő kínai nyelven magyarázva valószínűleg azt, hogy a szentélyben fényképezni nem szabad. Nagyon szerették volna elérni, hogy vegyem ki a filmet a gépből és adjam oda, de ezt azért nem! A lelkiismeretem tiszta volt, mikor bementem, mint az ilyen fotózás szempontjából rizikós helyeken mindig, precízen körbenéztem, hogy tiltja-e valamilyen felirat, vagy piktogram a fotózást. Mikor körbemutattam, és kértem, hogy mutassák meg miből kellett volna tudnom, hogy itt ilyesmit nem szabad, kicsit lenyugodtak, és csak kértek, hogy menjek el. Elmentem.

   A visszautat hosszabbnak éreztem mint a reggelit. Szerencsésen megtaláltam, az autó is ott állt ahol hagytam, jó napom volt. Vacsora májgombóc leves, zúzapörkölt, és egy kis kínai utánérzésnek főtt rizs. Sűrű fekete felhők alatt tekertem hazáig, és ahogy az ajtót kinyitottam, leszakadt az ég, igazi trópusi monszuneső zúdult le. Szerencsém volt. Az ágyban tervezgettem a másnapot, és dolgoztam fel az élményeket.

   A szélmalmok országa (tényleg láttam egy pár képeslapra valót belőlük, csak vezetés közben, a vidéki tájakon) felemás benyomást keltett bennem. Az első élmény nem ragadott meg, egy felpörgött, rohanó világba léptem be. Azután a vidék, a táj belűről, a természetbe való tökéletes integrálódásával, már szimpatikus volt. A főváros külső futurisztikus negyedei megint idegenek voltak, a csatornák városa a maga sokszínűségével viszont gyorsan feledtette ezt.

  Talán legjobb, ha most bemásolom azt, amit az útinaplómba akkor, a friss élmény hatására írtam: „Szóval érdekes hely. Szívesen élnék itt, ha itt születtem volna, és ebben nőttem volna fel, ez lenne a megszokott. Mert szimpatikus, egészséges, és praktikus életforma. De egy idegennek nagyon nehéz. Aki a lezserebb dolgokat szokta, a rend, és a fegyelem, a kötöttség nem a vérében van, annak megszokhatatlan. Az emberi viselkedésük, ahogy ilyen rövid idő alatt meg tudom ítélni, nem túl szimpatikus. Zárkózottak, merevek, kicsit gőgösnek tűnnek, de barátságossággal semmiféleképp nem lehet vádolni őket. Sokkal merevebbek például, mint a „porosz” németek. Itt nem mosolyognak rád, sőt még rád sem néznek az utcán. Még véletlenül sem.” Hát így…

47.)

   Reggel még kavarogtak a felhők mikor elindultam Hága felé. Itt megint a naplómra hagyatkozom: „…be az amszterdami kettős gyűrűbe. Meg tudják bolondítani az embert a rengeteg ki és bejárattal, elágazással, és amikor már egy órája mégy, és rég elhagytad a környéket is, (azt hiszed), ki van írva előtted, hogy Amszterdam. Visszajöttél. És a sok holland nyelvű magyarázat, amiről csak egy idő után tanulod meg, hogy az nem egy település neve. A települések meg olyanok vannak kiírva, ami a te térképeden garantáltan nincs, viszont amit te keresel úti célként, az még véletlenül sem, sehol sem szerepel”. Egy idő után, nem tudom hogy, de mégis irányba, (Denhaag) azaz Hága irányába álltam, viszont addigra a keményen zuhogó eső összeállt egy olyan vízfüggönnyé, hogy az ablaktörlő nem bírt vele, és komolyan halálfélelmem volt 100-110-nél. Lekanyarodtam egy pihenőbe, magamra csuktam az ajtót, és azt mondtam, na, ide se jövök többet, aztán aludtam. Fél 4-kor ébredtem, borús volt, de nem esett. Később útközben megint elkezdte. Elindultam, a délutáni csúcs gyönyöreivel. Vagy 15 km hosszú, négy sávos álló dugó, főleg a városok lejárójánál, vagy belendült az egész, de akkor kihozták belőled is a 130-at, mert előtted, mögötted, és melletted is 20-20 centi a másik autó. Hát láttam a hágai lejáratot, úgy döntöttem ez most kimarad, aztán így járt Rotterdam, és Antwerpen is. Keresztülmentünk rajtuk, hatalmas városok, főleg Rotterdam ijesztő az Europortjával, amit a tenger fölött magasan átívelő 16 sávos autópálya hídjáról láttam. Az alattunk lévő hatalmas be és kijövő óceánjárók olyan kicsik voltak, megsaccolni sem tudtam milyen magasan vagyunk. Jó lett volna filmezni, de nem tudom mit szóltak volna, ha megállok, és filmezni kezdek. Menet közben meg most, nem mertem.

   Ámokfutottam tovább a csordában, izzadó két marokra szorítva a kormányt. Nem nagy ország, gyorsan elértem a belga határt. Annyi változás volt, hogy az elképesztő kamion forgalmat itt már csak 2x2 sáv vezeti le. A személyautó forgalom viszont szinte megszűnt. Antwerpen ugyanúgy járt, mint Rotterdam, keresztülmentem rajta, de nem álltam ki a sorból.

Jó volt, hogy itt már vissza tudtam venni a tempóból, kényelmesen, 80-90-el autózhattam, és nézelődhettem. A tájékoztató táblák sokkal egyértelműbbek, olyan német stílusban csak a végcél neve nagy betűkkel, kisebbekkel esetleg az addig útba ejtett nagyobb települések. Semmi fölösleges szöveg.

48.)

  Megérkeztem Brüsszelbe. A körgyűrűk csapdáival megint meg kellett küzdeni, ismét vakon vetettem be magam egy világváros ismeretlen útvesztőjébe. Elporoltam a NATO központ mellett, azután különböző Uniós negyedeken mentem keresztül, végül egy csöndes külvárosi negyed utcácskáin lassíthattam. A ritkás szabad utcai parkolók egyikében megálltam, kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat, és becserkésztem a környéket. Elsőre nem az igazi volt, az oldalajtóm másfél méterre volt egy üzlet bejáratától, és nem szerettem ha mindenki benéz mikor nyitott ajtónál pl. főzök. Aztán találtam pár plakátot is, ami másnapi dátummal valami népünnepélyt hirdetett. Amikor pedig egy rendőrségi teherautóról elkezdték kirakni az utcasarkokra a megállást tiltó táblákat a másnapi dátummal, jobbnak láttam továbbállni.

   Pár utcával odébb egy lakótelepen már szimpatikusabb helyet találtam, alig volt más autó, és az ajtóm egy-két méter magas sövény jótékony álcája elé került. Ideális! Igaz, a sövény túloldalán hat sávos úton hömpölygött a forgalom, de valamit valamiért.

   Egy forró rántott leves, a változatosság jegyében a zúzapörkölt-konzerv másik fele, igaz most főtt krumplival, és fürdés. Pihentetőnek, és altatónak még megnéztem a Kaptár című horror-thriller-vérfagyasztmányt, aztán álomba merültem. Június 21.-e volt. Három hete voltam úton.

   Éjjel valószínűleg meglátogattak a Szent-Iván éji manók (az volt) mert eszmélés nélkül fél 11-kor ébredtem először. De akkor hirtelen nagyon. Hát átalszom Belgiumot!!

Az önmaga is gyarmatosító országnak történelme során sok „gazdája” volt. Az első nyomokat hagyó lakosok a kelták voltak. A rómaiak meghódították a területet a lakosság ellenállása ellenére (Ambiorixot leverik). Nagy Károly Lüttich közelében született 742-ben. A Nagy Károlyi birodalom megszűnte után Hollandiával szövetséges hercegségek jelentik az államot területen.

Belgium története a 17. századtól különíthető el Németalföldétől. A 80 éves háború (1568–1648), Dél-Hollandiára és Egyesült Tartományokra osztotta a Tizenhét Provinciát. A Habsburgok beházasodásai kapcsán spanyol uralom alá került a terület. Az 1648-as Vesztfáliai béke, mely a 30 éves háborút zárta le, Belgiumot spanyol uralom alatt hagyta. 1713-ban az utrechti békében Hollandia déli tartományait (a mai Belgiumot) Ausztria kapta meg. A függetlenségig Dél-Hollandia számos francia hódítást élt meg és a legtöbb spanyol–francia és francia–osztrák háború színteréül szolgált. Az 1794-es francia forradalom harcait követően Németalföld, beleértve az azidáig soha Habsburg uralom alatt nem lévő területeket, mint a Liege-i püspökség- francia megszállás alá került, lezárva ezzel a terület spanyol–osztrák uralmát.

49.)

   Németalföld újraegyesítése, mint Hollandia Egyesült Királysága az 1815-ös Francia Birodalom végén következett be. A napóleoni háborúk során Hollandiával egyesült Batáviai köztársaság néven. 1815-ben a belgiumi Waterloo helységnél verik meg I. Napóleont. 1815-ben a bécsi kongresszus Hollandiával egyesítette, és Malmedyt és Eupent Poroszországhoz csatolja. Belgium 1830-ban vívta ki függetlenségét a párizsi 1830-as forradalmak hatására kitört forradalom során az egyesült Hollandiától. Az 1830-as belga szabadságharc egy független, semleges, katolikus Belgium megalapításához vezetett ideiglenes kormány és nemzeti kongresszus vezetésével. I. Leopold 1831-es beiktatása után Belgiumban alkotmányos monarchia és parlamenti demokrácia lett.

    A függetlenségi háború és a II. világháború után az oligarchiából demokratikus rendszer bontakozott ki két meghatározó párttal, a katolikusokkal és a liberálisokkal – általános választójogú rendszerré vált, mely egy harmadik pártot is magába foglalt, a kereskedelmi egyesületek erős befolyása alatt működő Munkáspártot. 1945 után Belgium virágzó ország és Európa egyik legfejlettebb állama lett. Csatlakozott a NATO-hoz, az EU egyik alapítója. A Magyarország területének egyharmadán fekvő országnak 10 és fél millió lakosa van.

   A villámgyors történelemóra után reggelit kellett intéznem. Az utca túloldalán egy Carrefour nevű hipermarket hívogatott. Volt minden mi szem-szájnak ingere, és „magyar” árakon. A legjobban az ártáblák tetszettek. Kicsit bonyolultnak tűntek elsőre, de kibogarásztam mit is tartalmaznak. Először is az árú neve a két leggyakoribb hivatalos nyelven, a vallonok által használt francia, és a flamandok beszélte holland nyelven. Aztán rajta van az ár a hivatalos €u-ban, és a régi belga frankban. És ott van még a kötelezően kiírandó, kilogrammra, vagy más egységre kivetített ár. Hát, nem egyszerű, de meg lehet szokni.

   Hivatalos nyelv még a német, de a hétköznapi dolgokban csak az előző kettő használatos, igaz az mindig együtt. Ugyanígy van a beszédben is, egy francia kérdésre gyakran kapsz holland választ. Ja, és eléggé utálják egymást, de csak úgy békésen, kulturáltan mosolyogva.

50.)

   Reggeli, bicikli, városnézés. De merre is induljak? A busztérkép módszer volt elérhető, és tudtam, hogy a Királyi palotát, az óvárost keresem. De az egyik térképen sem volt. A vészmegoldás maradt, arra mentem amerre a legtöbben tartottam. Sok érdekes helyre eljutottam, felismerhető volt a jól elkülönülő arab, majd afrikai, aztán kínai, és a jellegzetes török negyed. Átkerekeztem egy kelet-európai, főleg lengyel részen, de amiket kerestem, sehol. A térképek mindig egy más nevű település nevét viselték. De aki keres, az talál, egyszer csak ott ált a bűvös név, Bruxelles. Hát az történt, hogy a közel kétmilliós, ezen a néven emlegetett főváros 19, talán nem is igazán kerületből, hanem önálló kis agglomerációs településekből áll.  A Brüsszel, a középen fekvő, királyi és kormányzati negyedet magában foglaló, legrégebbi, és legelegánsabb mag, a maga 133 ezer lakosával. II. Albert, a jelenlegi uralkodó 1993 óta irányítja palotájából az országot.

   A kerületet övező körúton sziréna fogadott. Érdekes látvány volt amint a forgalomba, és bizony a zebrán átkelő gyalogosok közé is berobbant egy konvoj. Elöl négy, a nyeregben álló rendőrmotoros, szó szerint dúrt le mindent és mindenkit az útról, az autók tetejére csapva, a gyalogosokat ellökve az útból. Aztán két rendőrautó foglalta el az utat mindkét sávban, majd középen a lefüggönyözött, királyi zászlós limuzin száguldott el, olyan 80-90 km-es sebességgel. Kicsit ijesztő volt.

   Az elegáns épületek közül, egy szépen gondozott parkon keresztül az óváros panorámája bontakozott ki. A lépcsőkön leérve egy másik világba lépünk. A XVII-XVIII. század vesz körül. A belső negyedből kitiltották a gépkocsiforgalmat, így semmi nem zavar az időutazásban. Minden ház, minden portál egy műalkotás, egy ma is élő történelem. Él, mert laknak benne, közintézmények, bankok fogadják itt ügyfeleiket, a földszintek utcára nyíló üzletei, vendéglői, kávézói hangulatukban is a múltat idézik.

Rengeteg turista, japánok az elmaradhatatlan fényképező gépeikkel, a világ összes színű, nyelvű, és népviseletű nációja képviselteti magát.

51.)

A főtér, a Grote Markt olyan, mint több mint 300 éve volt. 1698-ban egyszerre, és így egy gyönyörűen sikerült egységes és egyedi flamand stílusban épültek a teret körülvevő házak, köztük a Városháza épülete is.

A napsugarakban megcsillanó aranyozott díszítések, rozetták, a homlokzatok csipkeszerű cizellálása, a rendkívül aprólékos kidolgozás az egész teret (elcsépelt már a hasonlat) tényleg egy kis ékszerdoboz érzetével ruházza fel. A tér is állandóan zsúfolt, és az épp akkor épülő színpad, és a később felfedezett program-plakát tanúsága szerint fesztiváloknak, nívós zenei rendezvényeknek, koncerteknek ad otthont. Az utazó leül egy kőpadra, és sorba veszi az őt körülvevő palotákat. Minden épületen órákat időzhetne a tekintet, minden négyzetméteren ezer kis meglepetést, kézműves, vagy inkább kézművészeti bravúrt fedezhet fel, ha figyelmesen nézi, rájön, hogy nincs két egyforma szobor, a hatalmas felületű ablakokon a nap járása percenkén új csodákat tár fel. Én is ezt tettem, és egy órára tényleg belefeledkeztem a látványba.

   De sok látnivaló ígérkezett még, indulni kellett tovább. Ha az ember a város nevét hallja, még minimum két dolog biztos beugrik. Az egyik a brüsszeli csipke. A z elmúlt századokban mindig komoly vetélkedés folyt a halasi, az velencei, és a brüsszeli csipke között. A világon az első három helyet mindig a három csipkeváros manufaktúráinak művei foglalták el. Az itteni az alenconi hagyományt követve, a XVIII. századig vert csipke volt, majd ekkor áttértek a ma is legkeresettebb varrott csipke készítésére. A legfinomabb brabanti lenfonálból varázslatos mintákat applikálnak a finom tüllre. Az egymást érő boltocskák előtt korhű ruhába öltöztetett bábúk mutatják be a gyártás több évszázada változatlan technikáját. Fáradhatatlanul, hisz villanymotor hajtja a hölgyet. 

Pár lépés, és egy olyan világba csöppentem, amely félreérthetetlen nyálkiválasztással figyelmeztetett, hogy már a délutánban járunk, ideje lenni ebédelni. Négyutcányi kulináris Kánaán! A szűk utcácskákat szinte teljesen befedő nap, és esővédő ponyvák alatt egymást túllicitáló kínálattal csábítják a megéhezett városnézőket a teraszok szépen megterített asztalai. Az éttermek nem igazán konkurensei egymásnak, hiszen mindnek meg van a saját specialitása, van csak marha ételeket, csak baromfit, aztán a legkülönfélébb tengeri herkentyűket kínáló konyha, de aki nemzetek étkei között akar válogatni, az is biztos jól tud lakni. Megnéztem a kínálatot, majd az árlapokat, kicsit gondolkodtam, aztán sétáltam tovább. Hisz annyi látnivaló van még!

52.)

   Aztán egy óvatlan pillanatban rossz sarkon fordultam be, és mellbevágott a jelen. Csak egy sarok, és megtörik a varázslat. Rád ront a zaj, a rohanás, a lökdösődés, füledbe hasít az autók dudája, az agresszív motorbőgés, lerohan a XXI század. Egy gondolat erejéig belém villan, hogy vajon mi lehettem, mikor élhettem előző életemet, ha volt, mert nem először érzem azt, hogy én itt és ma valahogy idegen vagyok. Ha a múlt évezred közepének, utolsó harmadának a hangulata, emlékei, világa vesz körül, otthon vagyok, és az oda valóság megnyugvását érzem.( De ezt majd inkább a pszichiáteremnek fejtem ki bővebben.)

   Vissza a múltba. A korábban említett két emblematika közül a második Maneken Pis, a hibátlan veseműködéséről több mint 600 éves folyamatos pisiléssel tanúbizonyságot tevő kisfiú szobra. A fényképről, filmekről jól ismert kissrác keresésére indultam. Nem részletezem a háromnegyed órás bolyongást, lényeg az, hogy egy teljesen hétköznapi, szűk kis kereszteződés egyik házának sarkát díszíti az alig 60 centis jelentéktelen kis szökőkút. A szobor Brüsszel egyik jelképe, és sokak szerint nagyszerűen fejezi ki a város fesztelen szellemiségét. Az eredeti Maneken Pist először 1347-ben említik, ám azt sajnos ellopták, s számos későbbi másolatra is ez a sors várt. A ma látható kisfiú tehát immár a sokadik "kópia". A szobrot 1747-ben például francia katonák tulajdonították el, de később XV. Lajo visszaadta a városnak, sőt kártérítésként aranyhímzéses ruhába öltöztette. Ma is bevett szokás, hogy az idelátogató államférfiak, politikusok és egyéb hírességek az országukra jellemző öltözékkel ajándékozzák meg a gyereket, amit az pár napig visel, majd a ruha a Főtéren levő, erre szakosodott múzeum gazdag anyagát gyarapítja.

   A szobrocskát körülvevő, és arra fényképezőgépeiket számolatlanul kattintgató japán turisták közt tört utat magának egy múltat idéző sörszállító lovas kocsi. A frissen dauerolt, és copfba font sörényű gyönyörű fekete lovak a méltán híres, és tanúsíthatom, hogy nagyon finom Kwak sörrel teli hordókat húztak a kocsin. Persze ma már csak reklám célból. Nekem jobban tetszett, mint a kis szobor.

   Esteledett. Úgy éreztem mindent láttam, amit egy ilyen villámlátogatáson meg lehet és kell nézni, visszaindultam a negyed bejáratához ahol a biciklimet délelőtt hagytam. Reméltem, hogy odatalálok, na és persze azt hogy a bicikli is ott lesz. Aztán még hátra volt persze a busz megkeresése a nagy ismeretlenben. Ha hirtelen meg kellett volna mondanom, hogy hol hagytam hát bajban lettem volna. Vissza útban persze még a ”kötelező” vasútállomás, és összefutottam Erzsébet királynővel is. Kicsit merev volt velem őfelsége, de mit vár az ember egy szobortól. Biztos tisztelik a belgák a Ladyt, más külföldi államférfi, ill. államnő szobrával nem találkoztam.

53.)

Megtaláltam viszont a biciklimet. Titkon azért bíztam benne egész úton, hogy bárhol, és bármennyi időre is hagyom ott akár lezáratlanul is, nem fogják elvinni. Nagyon elkeseredett és megszorult embernek kellett ahhoz lenni, hogy azt a drótszamarat valaki megkívánja. Az ösztön és a „memóriakártya” most is jól működött a fejemben, minden útba eső utcasarok beugrott, és egy menetben tökéletes biztonsággal találtam vissza a kocsihoz.

   Mivel az élelmiszer meglepően olcsó volt, megejtettem még egy biztonsági bevásárlást az útra, vacsoráztam, és mert még csak 9 óra volt, és szikrázott fenn a nap, a környéken egy búcsú kirándulásra indultam. Bekarikáztam a takaros sorházakból álló egyszerű, szerény kis negyedet. Külvárosként egy önálló életet élő település volt, komplett, saját infrastruktúrával, és 90%-ban színes bőrű lakossággal. Rendezett volt, tiszta, de nem könnyen fogadnám el lakóhelyemül. 10-kor, még világosban egy diétás vacsora, és egy kis filmnézés után lefeküdtem, és a további kalandokat tervezve álomba szenderültem.

    Szép, és jó reggelre ébredtem. Azt megfigyeltem, hogy ha szépeket álmodok, (reggel mindig emlékszem az álmaimra) és ez az éjszakák 90%-ban így van, akkor jól indul, és legtöbbször jól is telik a napom. Ez most így indult. Tankolnom kellett, és indulás után 2 km-re egy discont Shell kútnál találtam rendkívül olcsó gázolajat. Az autópályán kifelé haladva, a Heysel parkban hirtelen előttem volt a következő brüsszeli unikum, az Atomium. A park neve szomorúan ismerős! 1985. május 29-én, a brüsszeli Heysel stadionban rendezett BEK-döntőn egymásnak esnek a fináléba jutott Juventus és Liverpool szurkolói. A katasztrófában 39 ember életét veszti, többségében olasz drukkerek. A mérkőzést többórás késéssel rendezik meg, s azt a Juventus nyeri.

54.)

    A kilenc gömbből álló építmény acélból készült és a vas tércentrált köbös kristályrácsát jeleníti meg 165 milliárdszoros nagyításban. (Csak érzékeltetésképpen, ez nagyjából akkora lépték, mintha egy 0,1 mm-es porszemcsét Föld méretűre növelnénk.) Ez a látványos épület az 1958-as brüsszeli világkiállításra készült el és annak egyik fő attrakciója volt. 1956 márciusában André Waterkeyn tervei alapján kezdték meg az építését, és eredetileg csak a kiállítás fél éves időtartamára szánták. Az expo ideje alatt azonban akkora népszerűségre tett szert, hogy a város vezetése a véglegesítése mellett döntött.

   A szerkezet teljes magassága 102 méter, tömege pedig 2400 tonna. A kilenc, egyenként 18 méter átmérőjű gömböt tizenhat cső köti össze, melyekből a kocka éleit alkotók 3 méter átmérőjűek és 29 méter hosszúak. Az átlóban lévő csövek átmérője 3,3 méter és hosszuk 23 méter. A csúcsára állított kocka három alsó gömbjét egyenként egy 35 méter magas állvány támasztja alá, viszont van a szerkezetnek még további három olyan gömbje, amelyeknek nincsen függőleges alátámasztása. Így ezek biztonsági okokból zárva vannak a látogatók előtt.

   A közelebbi ismerkedésünk elmaradt, indultam tovább Oostende felé. Az autópályán maradtam, ingyenes volt, és emberi. Felvettem a saját, 80-as tempómat, lehúztam az ablakot, kikönyököltem, sütött a nap, és én vigyorogtam. Ezeket az érzéseket megérteni legalább olyan nehéz, mint elmondani.

   És akkor egyszer csak egy hatalmas víztükör képe tárult elém. Lehetne arról filozofálni, hogy az Élet, és ezzel az Ember a tengerből származik, és ezért a megmagyarázhatatlan vonzalmam a tenger iránt, de tudom, hogy rengetegen utálják a nagy vizeket, így nem erre hivatkozom. Szeretem, és kész. Kiértem a doveri-szoros mellett az Északi-tenger partjára. Történelem? Most nincs. Egy eseményt találtam, 1601 és 1604 között e városnál zajlott a németalföldi szabadságharc egyik fontos hadművelete. Ami viszont most van, elegancia, nyugalom, rendezettség. Ja, és nagyon hideg víz. Szóval leparkoltam, a strandcuccal biciklire pattantam, és bejártam a nyilvánvalóan nem középosztálynak létrejött üdülőhelyet. Néztem, láttam, azután az ide nem illők nyugalmával kifeküdtem napozni.  Mikor a nap meglepően égető sugarai már azt az illúziót keltették bennem, hogy meleg van, felálltam, (-10 fok) majd belegázoltam a vízbe, (-20 fok). Mikor már 3-4 centi hideg volt, kijöttem, és tovább napoztam. Nem volt még igazán szezon, bár gondolom, (a környezetet látva talán nem is indokolatlanul), hogy az itt tartózkodók többsége nem a görög és spanyol tengerpartok főszezoni időbeosztásához igazodok. Az itt található apartman hoteleket általában pihenni, (és nem csak fürdeni!) vágyó, inkább az idősebb, felső osztályból kikerülő emberek bérlik, akik tényleg kipihenni jönnek ide eddigi, esetleg hajtós életüket. És igazuk van, azt itt megtalálják. Az útra nézve „történelmi esemény”–re is sor került, itt vettem fel az út egyetlen stopposát. Egy angol fiatalembert, aki a környező kempingek egyikében lakott a családjával, és rendkívül elcsodálkozott az utamon. És meghívott magukhoz, amit kihagytam. Az út azon az észak-atlanti parton vezetett, amit az első és második nagy háborúban is a nem különösebb hőstetteket végrehajtó, de hétköznapi hősként viselkedő katonák védtek, és elismeretlenül is döntő szerepük volt a háborúk kimenetelében. Kilométereken át húzódik a védelmi vonal a több mint 60 éve égre meredő ágyúkkal. Két okból is le van zárva ez a sáv.

55.)

Egyik hogy az itt lévő emlékek ne ébresszenek az ereklyegyűjtögető turistákban felesleges, és veszélyes gondolatokat (mégis csak fegyverek) a másik pedig hogy természetvédelmi terület a tenger parti dűnék világa, őshonos növényekkel. A drótkerítés egyhangúságát néha kapuk szakítják meg, és kordonnal kísért sétáló utak vezetnek a homok dombok közé.

 A léptékek is okoztak meglepetést. Végig a strand mellett futott egy kétvágányos egyszerű villamos vonal, nem is túl modern kocsikkal. Az egyiken leolvastam az úti célt, La Penne. Ez a térkép szerint egy onnan 35 km-re levő város, közvetlen a francia határ mellett. Gondoltam, hogy Oostende-nek van egy hasonló nevű kerülete, de tévedtem, mert a villamos végállomása a határ mellett volt onnan 35 km-re.  Nem néztem utána, de félő hogy a másik végállomás meg a holland határnál feküdt. Városias sűrűségű megállókon át, terítette véges-végig az itt üdülő, pihenő embereket a hosszú kilométereken keresztül húzódó, szinte egybe épült elegáns nyaralók közt. Megállni, nézelődni nem igazán lehetett, mert bár a sebesség határ 30km/h volt, amit szigorúan be is tartottak, de olyan sűrű volt a forgalom a keskeny kis utcákon, hogy csak nagyon odafigyelve lehetett centinként haladni. A parkolás meg főleg lehetetlen volt.

   Így kocogtam majdnem egy tempóban az egyik villamossal, mikor egyszer csak váratlanul Franciaországban találtam magam. Ezt a rendszámok változásán kívül abból vettem észre, hogy elhaladtam a Dunqerque-i katonai temető mellett, ahol a partraszállás öldöklésének sok ezer áldozata nyugszik. Az út minősége is észrevehetően romlott, a tájékoztatás pedig gyakorlatilag elfogyott. Egy pici tábla becsalogatott a városba, ott pedig úgy belegabalyodtam a szűk és zsúfolt, kanyargós kis utcák hálózatába, mint macska abba a bizonyos fonalba. Rémisztő élmény volt a délutáni csúcsban bejutni a kis Főutcára, nem hiányzott nekem sem, de szerintem a helyieknek sem én. Pedig én csak Calais felé szerettem volna városkából kijutni.

   A nagy léptékű térképem szerint vezetett oda egy 1-es számú főút, ami nem autópálya, és amit a Strassbourgi fizetésem óta kerültem, de azt nem találtam. Itt minden út (na nem Rómába) az A1-es autópályára vezetett. Egy nagy körforgalomban megtett nyolcadik köröm után azt mondtam, kerül amibe kerül, megyek az autópályán. És 20 perc múlva Calaisban voltam, ingyen, mert kiderült, hogy nem minden A-s út fizető, de hogy melyik, és milyen szakaszon, azt csak mindig a legfrissebb, és részletes Michelin térkép mutatja. A legelső benzinkútnál vettem 4 €u-ért, aminek később a sokszorosát megspórolta nekem.

56.)

   Keresztülhajtottam a városon, a zsúfoltságán kívül mással nem tett rám különösebb benyomást. A díszes városháza előtt felfedeztem egy művészettörténeti tankönyvekből jól ismert szobrot. Rodin: Calais-i polgárok. 1885-ben a város kérte fel Rodint hogy egy szoborcsoporttal állítson emléket a város dicső elődeinek. Az impresszionista zseni műve valóban drámaivá sikeredett, de talán megelőzte korát, mindenesetre a városvezetők tíz évig szégyellték felállítani az emlékművet. Ma azonban már a városháza panorámája elképzelhetetlen nélküle.

   Tervbe volt véve egy kis angliai kiruccanás is. Ehhez a legkézenfekvőbb eszköz a Csatornán közlekedő komp volt. A legrövidebb,(és így legolcsóbbnak vélt) átkelő Calais és Dover között van. Tehát a kompkikötőbe indultam. Hatalmas területen fekszenek a dokkok. Kb. fél óránként indul a 6-7 társaság valamelyik hajója a túlpartra. A parkolóban több ezer gépkocsi várakozik gyalogosan átkelő utasa visszatérésére, de természetesen rengetegen viszik magukkal járművüket is. A kamionokról nem is beszélek…

   Két alternatívám volt. Az igazi a buszos átkelés lett volna, és így mindenestől, kényelmesen eltölthettem volna pár napot odaát. Viszont az oda-vissza jegy árát látva ezt elvetettem. Maradt volna a mezítlábas átkelés szintén két variánssal, egyik szerint gyalog, és valamilyen járművel be Londonba. Ennek szintén ára lett volna, és 1-2 napot elvitt volna, amikor is a szállás a probléma. Ha viszem a biciklit, és azzal, meg sátor-hálózsákkal barangolok, az olcsó, de minimum egy hét. Annyira azért féltem volna a parkolóban hagyni a kocsit, ami a terület nagysága miatt őrizetlen volt, és elég sok kisbuszban ott lakó kelet-európait láttam. Aztán átmehettem volna csak úgy, egy napra Doverba, de azt meg minek? Tehát jöttem, láttam, aztán tovább mentem.

   Kicsit csavarogtam a városkában, semmi különös, az iparosodás, és a hatalmas hajóforgalom miatt még fürdőhellyé sem válhatott. Indulás után, most már tudatosan az ingyenes autópálya szakaszon mentem. Egyszer csak egy lehajtó tájékoztatója villantott belém új reményt: Channel Tunnel. A híres csalagút! Na, nézzük, hátha mégis lesz London.

57.)

Itt, a közeli Coquelles nevű kisváros mellett bújik a föld alá a kontinenst a szigettel összekötő alagút.

Az 51.7 km-es, műszaki csodának többször nekifutottak. Műszaki nehézségek, pénzhiány, sőt panama gyanús ügyek miatt az építés többször leállt, végül 1994-ben csak átgördült az első vonat. Azóta rendületlenül hordja a három féle szerelvény a személyautókat utasaikkal, a buszokat, és a kamionokat.

   Magát a személyforgalmat felvevő állomást sem volt egyszerű megtalálni, három terminál veszi fel berakodásra a különböző típusú járműveket. Végül rátaláltam a személy-pályaudvarra. Napi 3 Eurostar vonat megy át, jegyet 4-5 napra előre lehetett csak kapni, retour kb. 45 ezer Ft-nyi €u-ért. Na hagyjuk…! Érdekes a beszállítás is. Legalább olyan szigorúbb biztonsági előírások vannak, mint egy repülőtéren. Itt is egy órával előtte be kell csekkolni, poggyászátvilágítás, stb. Érkezés Londonba leghamarabb 10.-kor, visszaindulás legkésőbb 17-kor. Hát ezért nem éri meg. Otthonról fapadossal harmadából kijön illetékekkel. Mindegy, ezt is láttam

   Este volt, gyorsan behúzódtam egy pihenőbe, és egy nem túl jó, hasfájásos éjszaka után kicsi rosszulléttel, harmatgyengén vágtam neki a következő napnak. Valami nem tetszett a gyomromnak, vagy csak fáradság? Az útinaplómba aznap reggel azt írtam: hiányzik az otthon….

   Végül összeszedtem magam, és indultam tovább. Mikor kanyarodtam vissza az autópályára, a kerítés megtört egy látszólag a semmibe vezető kis kijárónál, egy biciklisek által használt földútnál. Hirtelen ötlettel lekanyarodtam, bár már a kanyarba is alig fért be az autó. Lejjebb a szemből hirtelen felbukkanó biciklisták tették próbára a reflexeimet, nem tudom melyikünk ijedt meg jobban a másiktól. Visszaút persze már nem volt.

És az ilyen ötletek néha jól sülnek el. Mint most. A meredek kis kaptató egy keskeny kis helyi útra vezetett, azon indultam el, úgy találomra, ill. azt tudtam, hogy milyen irányban van a tenger. És így csöppentem bele a francia vidékbe. Párházas kis falvakon mentem keresztül, 20-25-el, épp hogy elfért néha a kocsi az úton, mindenki köszönt, és valami szenzációs élmény volt azokat a házakat, kis templomokat, a kertjükben levő kis temetőkkel, azokat a régies gazdaságokat, az udvaraikat látni. Mint a filmekben. Nem nagyon fényképeztem meg filmeztem, nem biztos, hogy örültek volna. Egy helyt volt túl csábító a templom, ott megálltam, kiszálltam filmezni. Persze rögtön mindenki, aki jött köszönt, mosolyogtak, jól megnéztek. Az egyik ilyen kis párházas falucskánál egy pici út vezetett a tenger felé, plage, campingezni tilos, na, akkor ezt megnézzük.

58.)

   Egy nagyon hangulatos, aránylag eldugott kis hely volt, lejárattal a partra, ahol már állt 4-5 lakókocsi. Azért nem írom, hogy strand, mert az egész part az, csak lejutni nehéz, mivel a dűnék természetileg védettek, bekerítettek, átjárni pedig tilos. Na most a partra a dűnéken keresztül vezet az út, csak pár helyen van lejárat. Itt volt. A tenger gyönyörű, puha homok, napsütés, mi kell még? Semmi, napozni indultam. Szinte senki nem volt a környéken, 100 méterenként egy ember. A dűnékről lefutó lejtők arany homokján fekve, a tenger rejtélyes suttogását hallgatva hamar elpilled az ember. Félálomban gondoltam végig az eddigi utamat, élmények villantak fel, és megpróbáltam elképzelni azt, ami még rám vár.

    A rövid kis merengésemet egy fülembe szimatoló kutyus szakította félbe, és ami rögtön feltűnt, az a nap állása volt. Bizony 3 órát aludtam. Van, aki végig tud punnyadni egy egész napot is, pláne ilyen helyen, de én nem. Az otthon megragasztott, de útközben „elszabadult” víztartályfedő már rég javításra szorult. Csak megfelelő hely, és idő kellett a művelethez. Hát itt most mindkettő megvolt, összepakoltam, és szerelni kezdtem. Hollandiában már megvettem a csavarokat, szerszám volt, jól is esett csinálni valamit, 4 óra alatt kész lettem. A további út vizsgáztatta, később már nem volt vele probléma.

    Kicsit még olvasgattam, majd késő délutánba fordult az idő mikor visszasétáltam a partra. Meglepő kép fogadott. Az apály, ahogy megbecsültem, kb. 6-7 méterrel csökkentette a víz szintjét, és ezáltal a tengert 5-600 méterrel beljebb „helyezte”. A szárazra került parton megjelentek a kagylógyűjtők, a homok-vitorlázás szerelmesei, a kincskeresők. Ez persze csak jelképes kincseket jelent, de ahogy elnéztem, egy szép formájú kavics, egy egzotikusnak tűnő kagylóhéj vagy csigaház nem csak nekem jelent szép emléket. Szárazra került egy valódi hajóroncs is. A kb. 20 m hosszú, nagyrészt homokba süllyedt, és erősen korrodált hajótest a második világháborúból maradhatott itt. Felismerhetők voltak még a szerkezeti részek, kabinok, a híd maradványai. A zugokban maradt vízben hemzsegtek az apróhalak, és az étkezési kagylók ínyenc gyűjtői is megtalálták számításukat.

59.)

    Apropó kagyló. Ennek a csúszós csemegének a rajongói nem mindent bíznak a véletlenre. A vissza-húzódó víz egy több kilométer hosszan a vízben rejtőző feketekagyló tenyészetet tett közszemlére. Csodálatos látvány volt. Franciaország adja az Európai Unió kagylótermelésének a 90%-át!

    A tenyésztés folyamatát azzal kezdik, hogy tavasszal begyűjtik az apró kagylókat. A kagylóikrák fiatal kagylólárvák, amik természetes módon tapadnak rá az útjukba kerülő, víz alatt levő építményekre, így természetesen a tenyésztők által kifeszített kötelekre is. Ezeken a több tíz kilométer hosszú kötélhálózatokon lárvák milliói kelnek ki, és kezdenek el növekedni. Ekkor, a második fázisban, a beszedett köteleket, a víz alatt tízezrével a homokba vert keményfa cölöpökre tekerik, és hálóval rögzítik. Teszik ezt egyrészt azért, hogy a hullámok ne tudják lesodorni a kagylókat, de persze az is benne van, hogy az alkalmi gyűjtők ne erről a könnyen szüretelhető helyről szerezzék be a vacsorára valót. A parton végig tiltótáblák figyelmeztetnek az efféle orvkagylózás szigorú büntetésére.

A vízből, ami az idő legnagyobb részében ellepi ezeket e telepeket, a kagylók kiszűrik a lebegő planktonokat, és mivel meglehetősen keveset mozognak, minden energiájukat a fejlődésre fordítva, két év alatt konyha-késszé érnek.

    Közben még ezeket nézegettem, és filmeztem, a lapos mederben az eredeti part vonalától jó 5-600 m-re bementem. És egyszer csak megindult a dagály. Megnőttek az addig szelíd hullámok, a moraj harsogássá erősödött, és a  hatalmas tömegű víz hihetetlen gyorsasággal kezdte el visszafoglalni birodalmát, és kiűzni a helyére merészkedő hívatlan birtokháborítókat. Strandpapucs volt rajtam, de azt lekapva, bizony futva kellett menekülnöm a nyomomban rohanó hullámok elől. Nem a víztől féltem, hanem a kezemben levő technikát féltettem a sós víztől.

    Aztán partot érve, ahogy visszanéztem a hullámok közé merülő napra, már visszaállt a rend. Nyoma sem volt a hajóroncsnak, az oszlopok ezreinek, csak a lassan megnyugvó, dagályban tetőző tenger.

60.)

    A part kiürült, illetve, ahogy az átjáró mellett üldögéltem, még érkezett egy srác, kezében ágyneművel. Pár méterre a homokba terített egy plédet, rá egy fehér lepedőt, nagypárna, kispárna, habos paplan, és kész volt a környék legnagyobb hálószobája. Angolul jóéjszakát kívánt nekem, betakarózott, és aludt. Ja, és persze pizsamában volt.    Bármennyire szép volt a part, ennyire azért nem vagyok romantikus. Felmentem, és a kényelmes kis ágyamban tértem nyugovóra. Szép nap volt!

    A másnap reggel kevésbé. Úgy terveztem, hogy egy pár napot pihenek, lazítok ezen az idilli helyen, de nem jött össze. Motorzúgásra ébredtem, hallottam, ahogy a mellettem levő lakóautók sorra mennek el. Mire kinéztem, már csak ketten voltunk, én és a rossz idő. Esett. Az eget reménytelenül összefüggő vastag felhőtakaró borította, reggeli után én is tovább indultam. Nem volt úti cél, úgy gondoltam, hogy amíg esik, megyek. Hát egész nap esett.

    Nem sokkal indulás után egy hatalmas betonerődítmény került az utamba. A képen látható bunker a németek második világháború idején kiépített védvonalának, az Atlanti Falnak volt az egyik egysége. A Norvégiától a spanyol−francia határig húzódó, erődökből, lövegállásokból, bunkerekből álló rendszer célja a szövetségesek partraszállásának megakadályozása volt, egyes állomásaiból kiváló alkalom nyílt a Németország felé tartó bombázók mihamarabbi észlelésére is.

 A Cap Gris Nez−i bunker (a Batterie Todt) az Atlanti Fal legerősebb szakaszának, a Cherbourg−Calais közötti vonalnak volt kiemelt fontosságú része, egyike annak a hét bunkernek, ahol a németek 380 mm−es lövegeket tároltak. A ma Hadászati Múzeumként üzemelő épület fala 3 méter vastag. Nevét arról a Fritz Todt mérnökről kapta, aki korábban, a ’30−as években Hitler megbízásából megépítette Németország első autóútjait. A bunker 1942 januárjára lett kész, Todt egy hónappal később repülőbalesetben meghalt. Álcázás céljából a háború alatt az építmény köré gazdaságot létesítettek, a falára pedig fákat festettek. A bunker 1944 szeptemberében került a szövetségesek kezére: miután 2000 tonna bomba ledobása után is elpusztíthatatlannak tűnt, kanadai tankok jelentek meg a helyszínen és a lőréseken keresztül tüzelni kezdték az erősséget, melyet a németek végül feladni kényszerültek.

61.)

Itt található egy hadtörténeti csemege is, a „Karcsú Berta”.A második világháború harcászati szempontjából legnagyobb jelentőséggel bíró vasúti ágyú megalkotása, a 28 cm-s K5(E) Leopold tervezése 1934-ben vette kezdetét. A fegyver tervezése során az első világháborúban félelmetes hírnévre szert tett, 21 cm kaliberű "Kövér Berta" ágyúval szerzett tapasztalatok jelentették a kiindulási pontot. Egy-két érdekes adat:a hossza 31m, a súlya 218 tonna, a kilőtt lövedék 225 kg, lőtávolsága 62 km, tűzgyorsasága 8 lövedék óránként, és kiszolgálásához minimum 400 katona kellett. Hát nem semmi!

    Azután az esőben békésebb vidékek következtek. Keresztülmentem Pikárdia tartományon, Boulogne-on, a TGV északi végállomásán, ezen a nyüzsgő kikötővároson, és megérkeztem Normandiába. Erről a három és fél milliós észak-franciaországi tartományról leginkább a második világháború egyik legfontosabb csatája ugrik be a legtöbb embernek. Pedig Franciaország észak-nyugati csücske nem csak a híres partszakaszokról és katonai temetőkről szól. Hangulatos halászfalvak, ódon kastélyok és méregzöld színben pompázó természet. Ez mind Normandia. És az a Calvados, a Remarque regényekből ismert méregerős almapálinka, a Benedictin, a Benedek rendi szerzetesek híres alma-gyógylikőrje, az ezerféle sajt, a tenger gyümölcseinek hihetetlen, és néha számunkra bizony gyomorforgató választéka. Az „a’la normande”, a normand módon készült, tehát calvadossal és mustárral sült bárány, az omlós marha bélszín, és ekkor még csak a test örömeit vettem számba. A táj, az építészet remekei majd a haladás sorrendjében.

    Az eső változatlanul hol esett, hol szakadt. A tenger mellett haladtam végig, sehol nem távolodtam el 10-15 km-nél messzebb, és ez látszott a hihetetlen zöldben burjánzó természeten. Az isteni normand sajtok alapanyagát adó jellegzetes fekete-fehér tehenek kövér legelőkön tömték bendőjüket, odébb vattacukor-gombolyagnak látszó birkák pergették gyapjúbundájukról az esőt, és a kecskék sem faleveleket, és fakérget rágtak.

    Az út egy autópályába csatlakozott, és a kiírás szerint Le Havre 10 km-re volt. Itt, mint minden nagyváros előtt jobban megmarkoltam a kormányt. Nehéz megszokni a többszörös körgyűrűket, a mindenhol más elven tájékoztató útjelzők dzsungelét.

    Rotterdam után a második legnagyobb európai kikötő kapujába értem. A Szajna Atlanti-óceáni torkolatában fekvő városnak mindig is rendkívüli stratégiai jelentősége volt. Ennek „köszönheti” hogy a második nagy világégésben porig rombolták. Azt az előtte itt élők tudnák hitelesen megítélni, ha ma is élnének, hogy mennyire kell az idézőjel, ugyanis az újjáépítés után a mai emberek a kontinens legáttekinthetőbben megépítettnek ítélt városát kapták, ami 2005 óta a világörökség része. Az esztelen rombolást soha nem lehet megmagyarázni és elfogadni, de van, amikor jó „sül ki” belőle.

62.)

    Ez a frissen született modern szépség azonban nem volt elég csábító ahhoz, hogy meg is álljak, így csak átszáguldottam a városon. A távolban egy karcsú, toronyszerű építmény sejlett elő, a kikötőt átszelő hatalmas híd. A fizető autópályákat kikerültem, ez azonban már nem lehetett. Illetve lehetett volna, 110 km, és 2 óra plusz árán. Inkább az 5 Euro hídpénz mellett döntöttem. Ennek a hídnak is kettős feladata van, mint a rotterdaminak, átvezetni a gépkocsi forgalmat a kikötő kijárata felett úgy, hogy a legnagyobb óceánjárók is kényelmesen átférjenek alatta. Ennek megfelelően a híd púpja jó 100 m-re van az itt már komoly folyóvá terebélyesedett, és több ágra szakadt Szajna vízszintje fölött. A csúszós, vizes úton nem sok lehetőség volt a nézelődésre, bár jó lett volna filmezni egy keveset. Érdekes volt még, hogy a hídon-külön sávban persze-a gyalogos és kerékpáros forgalom is engedélyezve volt. Annyi azonban belefért, hogy a csekély forgalomra is figyelve meglassuljak, és egy kép készüljön a hatalmas kikötőről, jó 100 méter magasságból. Ködbe, és esőbe burkolódzó kisvárosokon, bájos normand falvacskákon haladtam keresztül, és furcsa, de rendkívül élveztem az utat. A kocsiban jó meleg volt, szólt a zene, és nézelődtem. Illetve láttam! Csodálatos tájat, apró kis házakat, festményre kívánkozó életképeket, egy kis kőhidat, egy templomot, egy romantikus patakot…. Lassan mentem, minden csak egy villanás volt, de soha el nem feledhető pillanatok álltak össze egy örökre emlékezetes varázslat-fűzérré.

    Majd újra egy nagyvárosi körgyűrű, Caen-be értem. Pontosabban megkerültem. Az útikönyvek nem csábítottak városnézésre. Fontos utak találkozásában fekvő település, hajózható csatornával a közeli La Manche csatornához. Egyetlen általam ismert történelmi vonatkozása az, hogy az itteni kolostorban nevelkedett Charlotte Corday, aki a forradalomban Marat meggyilkolásával vált hírhedté.

     Viszont itt két ajándék is várt rám. Kisütött a nap, igaz már lemenőben volt, és egy nem-fizetős autópálya, egész a napi tervezett célig, Mt. Saint Michel-ig. Egy pihenőben megálltam, szusszantam egyet, egész nap vezettem, és bár lassú tempóban, de majd’ 500 km volt már mögöttem.

    63.)

Feltöltöttem a víztartályt, főztem még egy kávét, és indultam tovább. Furcsa izgalom vett erőt rajtam. Már jártam itt. Nagy Zoli barátommal vágtunk neki Európának, és bő egy hónapos vonatos-stoppos kalandozásunk során ide is elvetődtünk. A nosztalgikus borzongást az okozta, hogy számításaim szerint az az út épp 30 éve volt, akkor amikor még nem volt egyszerű dolog egy ilyen kalandnak nekivágni, azt végigcsinálni. Emlékszem hogy mikor megpillantottuk Szent-Mihály hegyét, csak álltunk, néztünk, és a levegő annyira bent akadt, hogy a megszólaláshoz már nem jutott elég. Az azóta eltelt évtizedek annyi szépséget láttattak velem a világból, hogy féltem, az akkori érzés már nem jön elő.

    De a Csoda, még mindig csodás! A párás szürkületből egyszer csak előbukkant a jól ismert forma: La merveilleuse, a csoda! Leginkább csak így említik a franciák ezt a látomásszerű jelenséget, ami minél közelebb megyünk hozzá, annál valóságosabb, élőbb, és gyönyörűbb lesz.

    Mont-Saint-Michel szigete egy jellegzetes árapálysziget. Apálykor a sziget szárazlábbal megközelíthető, dagálykor azonban valódi szigetté válik. Ennek következtében Mont-Saint-Michel szigetén épült kolostor misztikus jelentőséggel bírt. 1879-ben épült fel a szigetet a szárazfölddel összekötő gát és ezzel megszűnt szigetnek lenni. 2006. június 15-én Dominique de Villepin francia miniszterelnök bejelentett egy 150 millió eurós projektet, amely projekt megvalósulását követően Mont-Saint-Michel ismét árapályszigetté válik.                                               

    A legendák szerint 708-ban megjelent Avranches püspökének Szent Aubert-nek Szent Mihály arkangyal és megparancsolta, hogy a tengerből kiemelkedő sziklán kolostort építsen. Miután St. Aubert püspök először nem tett eleget az utasításnak az arkangyal lyukat égetett ujjával a püspök kalapján. A Mont-Saint-Michel szigetén a kolostor első templomának felszentelésére 708. október 16-án került sor. Mont-Saint-Michel szigete 933-től, amikor a normannok elfoglalták a Cotentin félszigetet, stratégiai jelentőséget kapott, és az ezt követő évszázadokban a kolostor építését a normann építészet stílusjegyei határozzák meg. A Nagy francia forradalom idején a bencés kolostort bezárták, és börtönné alakították át. A kolostor épületében a börtön (elsősorban politikai elítéltek börtöne) 1863-ig működött. De a francia kulturális élet vezető egyéniségei közöttük például Victor Hugo már 1836-ban kampányt indítottak a sziget és a kolostor műemlékké nyilvánításáért. A mozgalom 1874-ben érte el célját ekkor a szigetet Franciaország történelmi műemlékévé nyilvánították. A UNESCO Világörökség listájára az elsők között vették fel 1979-ben.

  64.)

A látvány hatása alatt állva nyúltam a telefonomért, meg akartam osztani (eldicsekedni?) az élményt Zoli barátommal. A beszélgetés a következőképpen zajlott:

    Hosszú kicsöngés.

    -Tessék Nagyzé!

    -Bödelaci vagyok, szia Zoli!

    -Szia, mondd!

    -Találd ki hol vagyok?

    -Nem tudom, de gyorsan mondd, mert Portugáliában vagyok, épp Liszabonban várost nézünk.

    -Én meg a Mont-Saint Michel lábánál!

    -Oké, majd otthon hívj fel, és elmeséled, mert innen nagyon drága a telefon.

    Katt. Kell nekem nagyzolni….

    Légvonalban kb. egy kilométerre, egy sütemény-diszkont áruház (!) parkolójában leparkoltam. (Esküszöm véletlen a helyválasztás….) Megvacsoráztam, a nyitott ajtón gyönyörűen ráláttam a mind inkább homályba burkolódzó, de már kivilágított szigetre. A bőséges vasárnapi pacalvacsora közben elhatároztam, hogy az esőszünetet kihasználva kerékpáron becserkészem a környéket.

        Megbeszéltem magammal hogy a hegy majd holnap. Hát persze hogy arra keveredtem. Na csak közelebbről megnézem! Aztán már a lábánál állok. Este 10 óra van, na csak kívülről nézem 1 percet! 2 perc múlva bent vagyok a falon belül. Vonz. A bent meg lélegzetelállító. Erről mesélni hiába is próbálnék oldalakon keresztül, leírni meg abszolút felesleges. Még a kép, a film is kevés lesz, ebben benne kell állni. Bent álltam és csak néztem a köveket, a gerendákat, az ablakokat, aztán a következő kis házat, na még a sarokig elmegyek, jaj még ott is mi van, na csak még addig…. Őrület! Közben elered az eső, de ki a csodát érdekli! Fel sétáltam pár utcácskán, félig révületben simítottam végig a házak falát, és szívtam magamba a kis éttermek, cukrászdák nyálcsorgató illatát.         

 65.)

  Külön hangulatot adott a késői időpont, ugyanis a pislákoló fényekkel megvilágított kis utcácskákban a turistahad levonultával szinte egyedül voltam. 11 órakor kaptam észbe, és indultam vissza ideiglenes otthonomhoz. A közben magát záporrá kinövő eső most már zavart. Tíz perc alatt bőrig áztam. De megérte.

    Másnap reggeli után, ragyogó napsütésben indultam vissza. Az esti csendnek, a fények  játékának, a meghitt hangulatnak, és az időutazás érzésének nyoma sem maradt. A házak ugyanazok, de az a hihetetlen embertömeg… Na jó, tudom én, hogy mindenkinek joga van a szépet látni, sőt, valahol önmagával szembeni kötelessége is hogy ameddig ezen a világon van, minél többet megismerjen belőle, de nekem előző este jobban tetszett. Ennyit az önzésről.

    Céltalanul sétáltam a sok évszázados falak közt. Itt nem érdemes térképet nézve, útiterv szerint kipipálni a látnivalókat. Itt bele kell veszni az időtlenségbe, naptárat, órát elfeledni, és minden létező érzékszervünkkel érezni kell, érteni, és szívni magunkba a falakból kiáradó definiálhatatlan valamit. És ha ez sikerül, akkor érjük el azt, hogy most, másfél év távlatából, mikor ezeket a sorokat írom, a szoba eltűnik körülöttem, és újra ott vagyok, ugyanazt látom és érzem mint akkor.

    Hosszú idő után magyar szóra kaptam föl a fejem. Egy Pest környékén lakó család volt, párizsi barátaik hozták el ide őket, és meglepő volt hallani, hogy az idősödő vendéglátók is most jártak itt először.

    Nem tudom mekkora szerepe volt benne a nagy tömegnek, vagy a koncentráltan rám zúduló, rögzítendő élményeknek, de szép lassan előkúszott az úton még nem tapasztalt fejfájás, és fél óra múlva a hányinger-szintig erősödött. Nem volt mese, szédelegve kerekeztem vissza a kocsihoz, és álomba zuhantam.

    Az alvás bizony csodát is tehet, egy óra múlva frissen, kipihenten ébredtem. Úgy döntöttem, hogy a környék is megér egy kis érdeklődést, biciklire szálltam, és kirándulni indultam. A közelben egy kis tanya felöl izgató illatokot hozott a szél. Beóvakodtam, és egy kis szeszfőzdébe csöppentem. Itt készül, és árusítják a normandok férfias italát a Calvadost, és a cidrát.

    66.)

A calvados történetét, az alma történetével érdemes kezdeni. Az alma és az almából főzött ital már a görögök által is ismert volt. A lepárlás művészetét az arabok hozták be Európába a nyolcadik században. Eközben Normandiából is szépen lassan kezdett kiszorulni a szőlő termesztés és helyét egyre inkább az alma, és az almából készített párlat vette át, ami a középkor végére be is fejeződött. Az első írásos emlék az italról a cotentini lord Gouberville által került említésre. A calvados elnevezés egy romantikus történethez kötik, miszerint egy hajó, ami a spanyol király legyőzhetetlen seregének tagja volt, név szerint El Salvador, hajótörést szenvedett Normandia partjainál, ennek emlékére először El Calvador, majd "le Calvados" lett a terület neve, ami 1790-ben nyert hivatalos elismerést.

    A Calvados előállítása nem nevezhető gazdaságos eljárásnak, egyrészt, mivel egy liternyi negyven százalékos alkoholtartalmú ital készítéséhez ötven kilogramm almát használnak fel, másrészt a hordóban történő oxidatív eljárás miatt, hasonlóan a Cognachoz itt is tetemes mennyiség párolog el, vagyis lesz a „mohó angyaloké".

    A leszedett almát óriási darálókkal pürévé darálják és ezt kipréselve megkapják az almalevet. Az almalé hamar erjedni kezd, a természetes erjedés eredménye a "cider", máshol „cidra”, vagyis az almabor. Amint kifejlődött az almabor ízvilága, akkor kezdődik a lepárlás, ami a konyaki eljáráshoz hasonlóan kétszeres kisüsti eljárást jelent. A friss párlat színtelen és olykor agresszív illatú, ezt a hosszú tölgyfahordós érlelés tudja eltüntetni, helyette kellemes aromákkal és aranyló színnel gazdagítja az italt. Ennek érdekében előszeretettel alkalmaznak kisméretű hordókat. Ha az italt sherrys vagy portóis hordókban pihentetik, akkor az megszünteti az ital esetleges kesernyés ízeit és gazdagítja aromáit.

   Mivel itt Normandiában, ahol a Calvadost készítik hűvös, csapadékos az éghajlat, ezért a szőlő helyett az alma termelése bizonyult gazdaságosnak. A több évszázados tapasztalat alapján a calvadost akár ötvenféle almából is készíthetik. A helyiek szerint ugyanis meghatározó, hogy a friss almalé mekkora cukor- illetve savtartalommal bír (akár a szőlőnél). Szerintük a tökéletes ital elkészítéséhez, édes, keserédes, savanyú és keserű almákat kell felhasználni. A négy alaptípus kiegyensúlyozottsága alapfeltétel.

    67.)

Általában a 42%-os főzet a szabvány, de itt bizony árultak 80%-os töménységűt is, de ez már szerintem oldja a vasat. Nem volt látogató, és a kedves, fiatal háziasszony rám tudta szánni minden figyelmét, kínált mindennel, és jól elbeszélgettünk, mutogattunk. Terveim voltak még a napra, tehát az italokat valóban csak a nyelvem beleöltésével kóstolgattam, viszont a konyhából kihozott almássütemények….. hát az elmondhatatlan. Sokan mondták már hogy engem élvezet etetni, mert mindent jóízűen, és ugyancsak élvezettel eszek, és ezt a kis házi asszony is az alkotására büszkén tapasztalhatta. Elköszöntünk, és a ragyogó napsütésben a szomszéd kis falvak felé kerekeztem.

    Pici, 10-20 házas kis csendes települések voltak, a jellegzetes nyerskőből épült házakkal, saját templommal, temetővel, barátságos emberekkel, egy-egy kis mikrovilág. Bár csak pár kilométerre vannak az állandóan zsúfolt turista látványosságoktól, itt megnézik az idegent, és a csodálkozó rámköszönésekben benne volt a kérdés is: hát te hogy kerülsz ide idegen, talán eltévedtél? Egy dombon álló szélmalom, egy lóverseny pálya ahol épp futtattak, még egy calvados főző, útmenti fazekasműhely, és egy nagy kör után visszaértem Szent Mihály hegyéhez.

    Most egy másik bejáraton mentem be a falon, és egy gasztronómiai fogalommá vált név köszöntött egy ódon cégtáblán: La mere Poulard, Poulard mama vendéglője előtt álltam. Most kicsit plagizálok, de hadd próbáljak szó szerint felidézni egy  igaz mesét.

   68.)

„1872, Mont Saint-Michel. Édouard Corroyer, a nagynevű építész családostul ide költözik. Munkája hosszú lesz, mivel a kolostorerődítmény felújításával bízták meg. A szirtet ugyanis évtizedekkel korábban a francia forradalom gyermekei „felszabadították” a bencések uralma alól, elnevezték a Szabadság hegyének, s e jelben börtönnek rendezték be politikai foglyok részére. Idővel azonban Victor Hugóval az élen mozgalom indult a műemlék helyreállításáért, mígnem 1863-ban végre kiürítették, s nekiláttak a renoválásnak.
A Corroyer családdal szobalány is jön. A 21 éves Annette Boutiaut igen hamar beleszeret a helyi pék fiába, nevezett Victor Poulard-ba, s hozzá is megy feleségül. Az ifjú pár átveszi a hegy lábánál álló Aranyfej fogadót („Teste d’Or”), s ettől kezdve madame Poulard a három fogadós egyike, akik a fáradt csodavágyókat várják. A zarándokélet önmagában is nehéz, ráadásul ezen a környéken nyaldossa a partokat Európa legvadabb dagálya. A nyitvatartási idő tehát ismeretlen fogalom: a vendégnek enni kell adni, bármikor érkezik. Annette pofonegyszerű családi receptet vesz elő, az omlettét. Ettől kezdve szájról szájra adják a hírt, hogy Mme Poulard omlettje felér egy Szent Mihály-i jelenéssel: alja aranybarnára sül a habzó vajon, a közepe rezgősen lágy, az egész félbehajtva csusszan a tányérra. Madame Poulard rántottája legenda lesz, amelyről nagy szakácsok vitáznak. Egyesek úgy vélik, isigny-i édes tejföl kell bele, mások szerint egy nagy csurranás tejszín. Van, aki szerint alaposan fel kell verni a tojást, egy másik iskola viszont két villát fog össze a felveréshez, hogy minél kevesebb levegőt vigyen a tojásba.
Poulard asszony ügyesen ködösít a nyilatkozataival: „Annyi az egész, hogy tölgyfa tüze fölött sós vajat melegítek, míg fel nem habzik. Ráöntöm a szobahőmérsékleten tartott tojást, közepes lángon sütöm, felemelgetem a szélét, időnként lehúzom a tűzről, hogy meg tudjon emelkedni. Kettéhajtom, melegen tálalom.” Még a nagy Curnonsky is írt a Poulard-féle omlettjelenségről, s valószínűleg ő járt legközelebb az igazsághoz: szerinte külön kell felverni a sárgáját, külön a fehérjét, de nem teljesen keményre. További titkok: szabadban hizlalt házi tyúk friss tojása, isigny-i vaj és gurérande-i só, frissen tört bors, továbbá forró, vastag öntöttvas serpenyő és fatüzeléses tűzhely. Ennyi az egész.
   69.)

Az Aranyfej fogadóban felpezsdült az élet, s az omletten kívül sok mindent lehetett kapni, amit a vidék termett: az armori partokról érkező zöldséget, gyümölcsöt, tésztában sült báránytés szalonnába göngyölt borjút, kövér házi szárnyast, halat, rákot, kagylót. Poulard asszony idővel tágasabb épületbe költözött. A lazacot ott is maga füstölte, oly bőségesen, hogy a konyhai segédek egyszer sztrájkba léptek, s írásban kérték annak rögzítését, hogy a személyzeti koszt hetente legfeljebb kétszer tartalmazhat lazacot. Madame Poulard fogadója nagyvilági találkozóhely lett: özönlöttek a szegény, de tehetséges művészek és a gazdag befutottak. Jöttek politikusok, sőt királyok is. Erről tanúskodnak étterem falait körben borító fényképek százai , olyan múltbeli, és ma is élő nagyságok köszönő soraival, és aláírásaival, hogy felsorolni lehetetlen.” Eljátszottam a gondolattal, hogy milyen is lenne, ha egy időgép segítségével mindenkit egyszerre egy asztalhoz lehetne ültetni…. Borzongató gondolat! Olyan társaságban talán nem is sajnálnám a híres omlettért kifizetni a 35 eurót amennyibe ma kerül. Most azonban kihagytam.

Viszont beszemtelenkedtem a konyhába, ahol ma is a régi recept szerint, a 150 éves technológiával, és talán még az akkor készült réz edényekben készítik Poulard mama utódjai a mennyei étkeket. Természetesen engedélyt kértem a nézelődésre és a filmezésre, amit kedvesen megadtak, és mivel egy fiatal hölgy és egy férfi a réz üstben épp a következő adag omlett tojásait keverték ki, kedvemért egy rendkívül ritmusos, összehangszerelt, konyhai ütőhangszerekre improvizált kis zeneművet adtak elő. Az írott forma nem teszi lehetővé az élmény megosztását, de az erről készült pár percnyi film örök emlék marad.

    Még egy filmezéssel összekötött sétára indultam. Nem tudtam betelni a látottakkal, az érzéssel. Itt is rábukkantam a sziget kis temetőjére. A több évszázados nyerskő épületek közt, a kis templom árnyékában meghúzódó temető csak az itt elhunyt szigeti polgároknak nyújt végső nyughelyet. De őnekik nagyon régóta. Az első, több évszázados sírokban már nem csak a test, de a sírhalmot borító kő is elporladt. Valamelyik korábbi sírkerttel kapcsolatban már leírtam, hogy néha én is elcsodálkozom magamon, és átfut rajtam, hogy vajon egészséges dolog-e ez a vonzódás a temetők iránt, de nem tehetek róla. Nekem egy nyitott történelemkönyv, egy időutazás, egy képzelőerőt megtornáztató fantáziavilág kitárt bejárata, és a legkompetensebb találkozóhelye életnek, és halálnak. Fura dolog, de a halál fizikai megjelenésének közelében tud legjobban az ember elgondolkodni az életről. Legalábbis én a sajátomról.

   70.) Közben az ég kékjét hirtelen szürke felhők takarták el, megeredt az eső. A nézelődő tömeg fedezéket keresett, a kis utcák újra kiürültek, Szent Mihály hegye az általam annyira kedvelt képével búcsúzott. Egyedül, a kopogó esőben mentem vissza a bejárathoz, és a kapu melletti vaskarikához láncolt kétkerekűre pattanva, visszaindultam ideiglenes kis otthonomhoz.

    Az utam mindig egy kemping mellett vezetett el, ahol a kapuban tábla hirdette hogy 8 €u-ért a lakóautók vehetnek 200 l vizet. Hmmm! Sok. Mármint az ár. A vizem fogytán volt, cselekednem kellett. Ráérősen, a bennfentesek lazaságával körbekarikáztam a tábort, és aki keres, az talál! Én speciel egy ház falán egy csapot találtam, rajta feltekerve locsolótömlő. Kipróbáltam, hát nem Calvados, de víz az folyt belőle. Visszamentem az autóért, a kapuban mosolyogva intettem a portásnak, és odaálltam a tömlőhöz. Sötétedett már, nem sokan járkáltak, így zavartalanul feltankolhattam a víztartályt. Azután ahogy jöttem, udvariasan elköszönve elmentem. De lett egy pár napra elegendő fürdővizem, és megmaradt 8 €u-m. Nem ettől, de tényleg szép nap volt.

    Este még a szokásos kis szöszmötölések, kép-és filmmentések után megnéztem egy DVD-t, úgyhogy 2 után aludtam el. Reggelre korai indulást terveztem, 8-kor fel is ébredtem. Az ajtón kinézve a Hegy ragyogó napfényben tündökölt. Muszáj volt még egyszer visszamenni! Csak egy félórás séta volt a néptelen utcákon, semmi újat nem láttam már, de szükségem volt a búcsúra. Az egyik épp nyitó cukrászda kirakatából egy csodálatos sütemény „szólított meg”. Clafoutis. A klasszikus breton szilváslepény….Kemény vanília felfújt, aszalt szilva belesütve…. Mit tagadjam, bűnbe estem, és 2.50-ért magamévá tettem. Méltó elválás volt!

    A következő úti célom alig 60 km-re feküdt. 30 éve majd’ egy napba került még ezt az utat stoppal legyűrtük, most kényelmesen cammogva 1 óra alatt St Malóba értem. Ami szembetűnően megváltozott az úton, hogy a két kicsinek mondható települést –valószínűleg az élénk turista forgalomnak köszönhetően- a régi kopott aszfaltcsík helyett ma már 2x2 sávos autóút köti össze. Kicsit idegesen lestem az üzemanyag-szintjelzőt, ami már elég rég nullán állt, és pirosan világított: az utolsó tankolásom még Brüsszelben volt jó pár napja, és azóta már több mint 800 km-t mentem, kút pedig sehol! Aztán a város határában, szerintem az utolsó cseppekkel begurultam egy kis maszek kúthoz, és az előzőhöz képest literenként 20 centtel drágábban megtankoltam. Vive la France!

Menetből, térkép nélkül értem be a városba, ami persze ennyi év után teljesen idegenül fogadott. Nagyon nem akartam a centrumban parkolni, így az első szabad helyre bekanyarodtam. Ez egy középiskola hatalmas parkolója volt, szünidő lévén üresen, és mint kiderült, elég közel mindenhez. Biciklire pattantam, és felderítésre indultam. Az első objektum amibe belebotlottam a vasútállomás volt, és innettől -stílszerűen- már sínen voltam. Harminc éve gyakorló mozdonyvezetőként, és kicsit vasút függőként az első utunk mindig a vasútállomásra vezetett mozdonynézőbe. ( Ez duplán igaz volt mikor oda érkeztünk vonattal! ) Szóval a városok betájolása általában az állomásokhoz viszonyítva történt, így nem csoda, hogy rögtön a fejemben volt minden, mi hol és merre van, ahogy megálltam az épület előtt. Persze az idő, mint a legbiztosabb kezű városrendező, most is dolgozott. A teljesen új pályaudvar a régi építmény mögött épült fel, és az érkezésem előtt pár nappal adták át. Franciaországban mind több várost kapcsolnak be a nagysebességű TGV hálózatba. Ennek jegyében készült az új fejállomás is, a hozzávezető vasúti pálya teljes felújításával egy időben, ami lehetővé tette, hogy a 200 km/ó sebességgel közlekedő szuperexpressz naponta kétszer tegye meg az utat alig 2 óra alatt Párizsba és vissza. Az egyik szerelvény épp akkor érkezett. És valószínű „nyitási akció” volt, de egy út csak 24 €u, kb. 5000 Ft volt. Gondolkodtam…De aztán elvetettem az ötletet, és a másik irányba, az Óváros, a félszigetre épült Intra Muros  felé indultam.

                                                     Folyt. a III.részben