Egy felejthetetlen kaland

Az út

 1.)

     Ez az út akkor kezdődött mikor megszülettem. És azért mert megszülettem. Mert arra születtem, hogy csavarogjak. Hogy lássak, hogy megismerjem az addig ismeretlent, hogy rácsodálkozzak új országokra, más kultúrákra, idegen emberek idegen szokásaira, alkotásokra, tájakra, a természetre, a szépre, a világra.

     Ez így talán túl patetikus, de tény hogy mikor tizenhat évesen először kanyarintottam vállamra az ütött-kopott hátizsákot, és tűntem el egy hónapra Lengyelországban, az meghatározta a továbbiakat. Így-úgy többször bejártam Európát, ismerem a legtöbb fővárost, megnéztem a legszebb múzeumokat, nem tévedek el a felkapott turista központokban, de otthon érzem magam a legkisebb halászfaluban is.

    Egy-egy út hatalmas töltést ad, jó ideig létezem belőle, aztán egyszer csak elkezd lemerülni az elem, jön a nyugtalanság, a viszketés: menni kéne. Az eddigi utakból egy nagy álom maradt ki: Portugália. Voltam már a határától kőhajításnyira, de valahogy mindig meg is maradt ez a távolság. Kezdte a gondolataimban egy bizonyos misztikus aura körülvenni Lusitaniát. A másik idea az utazás módjáról szólt: ha én egyszer egy lakóautóval, időtől nem kötve, szabadon becsavaroghatnám a kontinenst….. Hmm! Ez úgy mindig ott volt a hátsó részben, néha elővettem, elábrándoztam rajta, tervezgettem, de nagyon messze volt.

    És egy rosszul sikerült házasságot követő felszabadító válás meghozta a megoldást. A váláskor rajtam maradt tetemes adóság szabta kényszerpályán mozogva, eladtam kicsi bordányi házikómat, rendeztem adóságaimat, és a maradék summa, amennyi még sosem volt egyben a kezemben, azt súgta a fülembe: na, most mehetsz. Most vagy soha! És én a most-ot választottam. És amikor eldöntöttem, a sokévi mellékes tervezgetések, az ábrándozások egy pillanat alatt kész tervvé, kivitelezési- és útitervvé álltak össze. Nem volt kérdéses, hogy, hova, mivel, minden a helyén volt.

2.)

     Az első lépés egy megfelelő autó. Többféle előre kigondolt feltételnek kellett hogy megfeleljen. Elég nagy legyen, magasabb a belmagassága, mint én. Elég tágas legyen, végül is konyha, zuhanyozó, lakótér és raktár kell, hogy elférjen benne. Ismerve azt az európai alapelvet, hogy a lakókocsinak, lakóautónak éjszakára kempingben a helye, elég „álcázottnak” is kellett lenni, tehát teljesen zártnak, hogy egyszerűen ne lehessen belelátni sehonnan sem, hogy mi van belül. Ezen felül diesel legyen, megbízható, nem túl öreg, hogy az út után értékesíthető maradjon, de az árának is egy bizonyos határ volt szabva. Egy hónap keresgélés, Internet és hirdetésböngészés, és megvolt a „kicsi”. KDH 703, hófehér Mercedes 308, a leghosszabb, legmagasabb kiadású háromüléses teljesen zárt furgon. Jó állapot, kedvező, 1 950 000 Ft-os ár, megérte. Az évjárat, ami később okozott egy kis gondot, a mai napig rejtély, az eladási kínáló lapon 1998-as volt, az összes többi hivatalos papíron, behozatali, vám papírokon, eredetiség vizsgálati lapon 2001. Sosem fog kiderülni melyik igaz, de ma már nem is fontos. Friss műszaki és friss zöldkártya volt rajta, és ez volt a lényeg.

     Mikor először bementem a raktérbe, szétnéztem, és minden a helyén volt. Igazság szerint az átalakításhoz, a beépítéshez tervrajz sem készült, minden megvolt fejben. Aránylag enyhe tél volt, és nyugodt, kimért tempóban kb. 2 hónap alatt elkészültem. A szélesség 1.75, a magasság 1.90, a hasznos belső hosszúság 4.75 volt. Burkolás, válaszfalazás, és megszületett egy zuhanyozó, amit a 250 literes víztartályból egy 12 voltos szivattyú látott el vízzel. Mellette lett volna kialakítva a  biológiai WC, ami szerencsére elmaradt, a helyiségre, mint raktárra égető szükség volt.  A lakótérben kapott helyet egy nagyon kényelmes, eredetileg emeletesnek szánt ágy, az emelet, a tervezett útitárssal együtt itthon maradt. Erről majd később. Volt ruhásszekrény, étkező-asztal paddal, konyharész spájzszekrénnyel, és 11 kg-os gázpalack fűtötte rezsóval. Inverter-ről 220 volt állt rendelkezésemre, amit egy plusz 100 Ah-s akkumulátor erősített. Ez táplálta a beépített számítógépet, monitort, és a különböző akkutöltőket. Belső világítás, az ágy fejénél olvasólámpa, az ajtóban sötétítő függöny.

3.)

    A technika: a számítógép, ezzel mentettem az útközben készült fényképeket, digitalizáltam rögtön az analóg készült filmfelvételeket, ezen írtam az útinaplót, esténként filmeket néztem DVD-ről, szóval aranyat ért. Volt természetesen egy digitális fényképezőgép, egy analóg (elég gyenge minőségű ) filmfelvevő, kézi diktafon, és az ezeket kiszolgáló ezer apró kütyü. Szerettem volna egy műholdas TV-vevőt is beépíteni, hogy tudjam útközben követni az itthoni eseményeket, és tudjam nézni a hazai TV-t egész úton, de nem jött össze. A Digi Tv-től rendeltem meg a csomagot és a beszerelést, de olyan sok megrendelésük volt, hogy az indulás előtt egy héttel jelentkeztek, hogy időpontot egyeztessünk. Akkor már le is mondtam róla, és a rászánt pénznek is meg volt a helye. A szerelő mikor elmondtam neki, hogy milyen célra kellene beszerelni, intenzíven lebeszélt róla, mondván, hogy elátkozom a pillanatot mikor az ötlet felmerült, mert mire mindig más helyen a műholdra esténként „belövöm” a parabolát, addigra vége az adásnak. Igaza lehetett! És utólag rájöttem, hogy egy pillanatig nem hiányzott a „színvonalas” magyar műsor, hisz a rám zúduló élmények megörökítése, és technikai feldolgozása bizony nem engedett éjfél előtt ágyba sohasem.

A felkészüléshez tartozott még egy hirtelen jött „elvetemült” ötlet: szponzorok! Háááát…

Egy kicsit én is mosolyogtam magamon, de próbáljuk meg! Egy csomó e-mail körbe, leírtam az útitervem, és vártam a válaszokat. Cserébe természetesen reklámfelületet kínáltam a kocsi oldalán, ahol a kb. 25 négyzetméteren bőven fért volna a cégek matricáiból, és a megtett út, a bejárt országok elég széles reklám teret biztosított volna, de érdekes módon, még a támogatást adó cégek sem tartottak rá igényt.

Válasz kaptam. Ilyet is, olyat is. Érdekes volt, hogy a legnagyobb, legismertebb, főleg élelmiszeripari cégek vagy válaszra sem méltattak, vagy elutasítóak voltak. Üdítő kivétel a Knorr volt, ahol a nagyon kedves marketinges hölgy rögtön visszahívott, egy nagy tartós élelmiszer csomagot felajánlott, és nem kérve érte semmit cserébe, jó utat kívánt. Ugyanígy fogadta a kérésemet a Szegedi Paprika Rt. is, egy nagy halom konzervvel járultak hozzá az út költségvetéséhez. Egy autószerelővel is sikerült felvennem a kapcsolatot, Ő ragaszkodott a reklámmatricához, cserébe egy út előtti komplett átvizsgálást, és javítást ígért. Ez meg is történt, igaz, „rendkívül jutányosan” utólag kért érte 40 ezer ft-ot. Biztos alapos munkát végeztek, de az út 2. napján már nem lehetett a kocsit slusszkulccsal leállítani, csak lefullasztani. A hazaérkezés után pedig, az eladáskor jöttek elő olyan hibák, ami a Mercedes szakszervizben újabb 160 ezerbe került, és az út előtt „kicserélt” porlasztó csúcsokról itt derült ki, hogy használt ócskaságok voltak. Ilyen is van, talán érthető hogy ennek a „szponzornak” a nevét nem írom le. Ja, és a matrica az indulásig szerencsére nem készült el!

4.)

Az eredetileg WC-nek szánt raktár lassan megtelt. Egy zsák krumpli, mosó, mosogató tálak, szerszámos láda, sütő olaj, hagyma, mosó- és mosogatószerek stb. Felkészülve egy esetleges hosszabb állás miatt lemerülő akkumulátorra, beszereztem az útra egy benzinmotoros, 220 V-os aggregátort is. Rendkívül jó ötlet volt!! Többször facsartam ki az akkukat a számítógéppel, és egyéb elektromos cuccal, és akkor jött a gép, feltöltötte újra az akkukat, és adta a 220 voltot. Sok parkolóban megnézték.

Tele lett a ruhásszekrény is. Az indulás előtti utolsó napokon kiürült a benti szekrény, a pólók, rövid nadrágok, pulóverek, cipők papucsok és egyebek 3 hónapra kiköltöztek az ideiglenes lakcímemre. Nyárra készültem, főleg mediterránra, és mivel az indulás május 31.-én volt, nem igazán raktam meleg ruhát. A nővérem tanácsára az utolsó pillanatban a raktárba mégis bekerült a télikabátom (!!), és láss csodát, 3 nap múlva még Magyarországon, de a későbbiek folyamán út közben is többször használtam, és nagyon jó szolgálatot tett.

   És el ne feledkezzem a legnagyobb, és leghasznosabb ötletről! Természetesen vittem magammal a biciklimet is. A Bordányban eltöltött évek alatt kaptam rá igazából a biciklizésre. A lottózók 2x2 méterében lehúzott 12 órás műszakok kikövetelték a mozgást. Reggel mikor 6-kor elindultam a tanyáról, és 7-re letekertem a 15 km-t a napfelkelte hűvösében, felébredtem. Este, mikor 12 óra emberekkel való „viselkedés” mosolygás, számolás, topon levés után kiürülve felültem a nyeregbe, és a csöndben, a jó levegőben hazatekertem, újjáéledtem. Kellett, az életem részévé vált, azóta is. Szóval jött a bringa is.

   B kategóriás jogosítványom van 35 éve. Elég sokat levezettem már különböző kocsikkal, úgy típusra, mint kivitelre, de ez a busznyi méret szokatlan volt. Az út előtti egy-két hónapban próbáltam szokni, városban forgolódni vele, a parkolást gyakorolni. Tettem egy 3 napos kirándulást is, Pécs, Csokonyavisontára, kellemest a hasznossal összekötve. Gyakoroltam a hosszabb távú vezetést, „belaktam” a kocsit, és az ágyat, konyhát, zuhanyt, valamint a rendkívül jó gyógyhatású fürdőhelyen készítettem fel a derekamat a 3 hónapos vezetésre. Szükség volt rá, mivel a rossz időszak általában tavasz végén köszönt a gerincemre, és valószínűleg a szerelés okozta sok emelés, mozgás most még „rátett”, mindenesetre május elején még nem igazán volt menetkész. Régi-régi nagyon kedves ismerősöm, Mártika bukkant fel a legjobbkor a feledésből. Az aggregátért utaztam Kecskemétre busszal mikor összefutottunk. Elmesélte, hogy Ő közben elvégezte a természetgyógyász főiskolát, Indiában levizsgázott gyógy masszőrnek, és most Szegeden praktizál. Annyit kértem csak Tőle, hogy három hét alatt tegyen „útiképessé”. Kb. 5-6-szor voltam a keze alatt, kicsit mindig szétcincált, de a következő 3 hónapban az sem jutott eszembe hogy nekem derekam, vagy gerincem van.

5.)

    Az útiterv nagyra törő volt! Lengyelország felé indulva a balti államokon keresztül Finnország, egy teljes, majd’ 10 ezer km-es Skandináv körút után vissza Dánia, Németország, és aztán Európa többi része. Ez üzemanyagköltségben is nagy falat volt. Az eredeti terv szerint velem tartott volna Simon Feri barátom is, aki gyakorlatilag munkanélküli lévén korlátlan szabadidővel, de korlátozott anyagiakkal rendelkezett. Friss válása után viszont telve volt szabadság és csavargási vággyal, és ígéretes tárgyalásokat folytatott az osztozkodás apropójából a háza eladásáról, ami fedezte volna az útiköltsége részét erre a nagy volumenű útitervre. A ház maradt (több mint egy év késéssel, 2007 nyár végén kelt el) Feri maradt, egyedül indultam, és a fél anyagi lehetőségek csak rövidebb utat tettek lehetővé, Skandinávia kimaradt.

    Útitársként felmerült még Kata lányom is, szabadidőben Ő is nagymenő volt, de igazából szerintem egyikünk sem gondolta komolyan, hogy ezt Neki találták ki. Aztán én szívesen fogadtam volna 3 hónapra magam mellé mostani szerelmemet, Edinát is, bár akkor még csak bimbózott a kapcsolatunk. Ő azonban még más irányba elkötelezett volt, meg talán munkahelyi problémák is lettek volna egy 3 hónapos szabadságolásból, mindenesetre Ő is maradt. Azt most már bátran lemerem írni, hogy az út közben, az útba eső templomokban többször rebegtem hálát azért, hogy egyedül vágtam neki az útnak. Szerintem elég kevés ember lett volna, aki bírta volna, követte volna a programot, és akivel konfliktus nélkül zajlott volna le az út. De az biztos, hogy nem nőnemű lett volna.

   Az én szabadságom kicsit csalafintán lett megoldva. Gábor barátomnak elmeséltem az út lényegét, az útvonalat, csak épp a tervezett időbeosztásba nem avattam be. „Nagyvonalúan” csak annyit mondtam a hazaérkezésem időpontját firtató kérdésére, hogy durván egy hónap, de biztos csak akkor lesz, mikor már hazafelé tartok, és majd akkor jelentkezem. Én persze tudtam, hogy ez majd kb. 3 hónap múlva lesz, de nem akartam Gábort nagyon sokkolni.

6.)

   A felkészüléshez tartozott még persze sokórányi Internet és könyvtárbújás. Nem csináltam percre beosztott tervet, de listába voltak véve a vágyak, hogy mit is szeretnék feltétlenül látni. Tudtam, hogy ez is csak terv, és elég sok vágy marad, de azért felkészültem belőlük. Kerültek térképek, pár útikönyv, kinyomtatott leírások, stb. A felkészülés egész ideje alatt kokettáltam egy nagyon merész gondolattal, egy gyönyörű kalanddal, megcsinálni a híres spanyol zarándokutat, a Caminót. Körbe olvastam, tájékozódtam, de magam sem igazán mertem komolyan venni, az általam elképzelt teljesítés módja technikailag nehezen fért bele az út egyéb adottságaiba, és követelményeibe. Az indulás napján is még ott motoszkált bennem, mikor egy utolsó kis „hazai” bevásárlásra beugrottam a szegedi Tescóba, és egy hirtelen ötlettel vettem egy sátrat, és egy hálózsákot. Hátha… Hát, előre csak annyit, hogy végigcsinálták velem az Utat!!

   Fogytak a napok, lélekben már úton voltam, és egyszer csak arra ébredtem, hogy május 31, indulás. Búcsú a családtól, még ellátogattam Feri barátomhoz, aki meglepett egy csomag CD-vel, kb. 30 film, legyen mit néznem esténként. Aztán elköszöntem Katustól, Edinától, beugrottam a Tescós lányokhoz elköszönni, és egy utolsó bevásárlásra. Különbözőek voltak a búcsúk, sok minden volt bennük. Volt aggódás, féltés, volt irigység, voltak tanácsok, és volt szkepticizmus. Legutoljára Anyuéktól köszöntem el a temetőben. Szegény, talán jobb is hogy ezt nem élte meg… Betegre aggódta volna magát.

    Délelőtt 11-volt ahogy az 55-ös úton elhagytam Szegedet, és mikor tényleg nekivágtam, érdekesen összeszorult a gyomrom. Régóta tervezem, szinte minden a fejemben van, minden lépését, és minden célját olyan természetesnek találtam… Előtte. De most hogy belevágtam, azért kicsit fejbevágott, hogy Te Úristen, mi vár rám! Nem félelem ez, bevallanám, csak egy olyan kis borzongás az ismeretlentől, és a kaland, az út igazi súlyának a felismerése. Mindenesetre az az érzés is megvolt, amit már jól ismerek, az, hogy előttem az út, elindultam, enyém a világ, a végtelen szabadság érzése!

7.)

    Nem sok kilométer után, az első „technikai” megállónál jött az első apró gond. Az víztartályok előző napi feltöltése gyorsan, és nagy nyomással történt, a ragasztott fedelek nem bírták a nyomást, pár helyen engedtek, és a zökkenőknél, kanyarban ki-kijött a víz. Hát igen, számítottam arra, hogy azért jönnek ki apró problémák! Felére csökkentettem a vízszintet, és mentem tovább.

    Egy óra körül értem az első megállóba, Bajára. Ismerem a várost, az általam legismertebb helyen, a vasútállomás előtti platánok hűvösében parkoltam le. Debütált a hűséges drótsza-már, irány a kerékpáros városnézés. Nagy ötlet volt! Még csak 100 km-re voltam otthontól, még bőven Magyarország útjait koptattam, 3 órája indultam, egy alföldi kisváros utcáin kerekeztem, de olyan határtalan, extatikus szabadság érzés borzongatott, hogy végig vigyorogtam a városnézést.

    Baja neve török eredetű, jelentése bika. Valószínűleg első birtokosáról, Bajáról nevezték el. Első hiteles említése 1323-ból maradt fenn. Mezővárosi rangját 1696 karácsonyán nyerte el, és Ádám-Éva napjával magyarázható Baja címere is, amely az első emberpárt ábrázolja a paradicsomban az almafa alatt. A vasút megjelenése előtt a Duna volt a kereskedelem fő útvonala a városban. Akkortájt hozzátartoztak a tájhoz a vízimalmok, a hajók, a kikötő. A halászatnak, a halkereskedésnek, a hálókötésnek, a bográcskészítésnek évszázados hagyománya van Baján. (Napjainkban a bajaiak Európa halevő rekorderei az évi 66 kilogrammos, egy főre jutó mennyiséggel.)  Baját természeti és épített értékei teszik egyedivé és varázslatossá: régi utcái mediterrán hangulatot árasztanak. Helyi gasztronómiai nevezetesség a bajai halászlé. A település a Duna-Majna-Rajna vízi út kikötője.

     Lementem a Holt-Dunához, a Petőfi szigethez, majd a Főtér következett. Sokat jártam már erre, a város a régi, egyedüli változás a Halászlé-főző fesztiválnak otthont adó tér felújítása volt, teljesen új, macskaöves burkolatot kapott. Visszakarikáztam a kocsihoz, megebédeltem, királyi módon, az otthonról hozott paprikás csirkét. Indulás után át a Duna hídon, majd a Gemenci erdő fái között vezető töltésen Szekszárd felé vettem az irányt. Az erdő még magán viseli a Dunán is elhúzódó áradás nyomait. A folyó árteréül is szolgáló hatalmas terület híres vadállománya nagyon megsínylette a 2006-os év szélsőséges vízállását. Sok állat elpusztult, a tavaszi szaporulat nagyon kis százalékának sikerült csak túlélni a vizet, és elkezdeni az Életet.

8.)

A lapályokban, a tisztásokon, a fák között mindenütt megcsillan a visszavonult folyó hátrahagyott vize, amit majd csak a természetes párolgás fog kiszikkasztani hetek múlva. Szomorú látvány volt. Némileg ellensúlyozta ezt, amikor az út mellett egy kertben, a szemem sarkából mintha struccokat láttam volna. Megfordultam, visszamentem, és tényleg: egy struccfarm, kiírva „strucctojás eladó”. A jószágok nem voltak igazán barátságosak, ahogy közelebb mentem menekültek.

      Szekszárd következett. Pontosabban Szegszárd. A város szélén felépült, de még át nem adott Tescó fogadott, üres parkolóval, ezt nekem találták ki. Elő a kétkerekű, és irány várost nézni. Szekszárdot 1015-ben említik először. Neve egyes feltevések szerint I. Béla királyra utal, aki barna bőrű és kopasz volt (régi magyar nyelven: szög és szár, 1903 óta írják Szegszárd helyett Szekszárdnak.) 1061-ben ő alapította a bencés apátságot, itt is temették el. Mátyás király korában Szekszárd a király elleni összeesküvést szövő Vitéz János birtoka volt, várát ezért lerombolták. 1485-ben Szekszárd már mezőváros volt, évente öt vásárt tartott. A török időkben Szekszárd sokat szenvedett kolostora elpusztult, de újjáépítették és a város is újra benépesült. A Rákóczi-szabadságharc idején itt fogták el Béri Balog Ádámot. A 18. században fontos változások történtek, Szekszárd megyeszékhellyé vált, céhek alakultak, az apátságot megszüntették, és címert is kapott a város. 1794-ben egy nagy tűzvész veti vissza kis időre a fejlődést, ami a 19. századra újra megindul. Ekkor épülnek fel nagy középületei, a városháza, a megyeháza, több templom. Kórház is épült. Ekkor már 14 000-en lakják a várost. 1905-ben rendezett tanácsú város lett. Ma megyei jogú város, Tolna megye székhelye. Lakosságát tekintve a legkisebb lélekszámú, területi szempontból Tatabánya után a második legkisebb területű megyeszékhely.

     Jó pár éve jártam erre utoljára, a városka gyönyörűen épül-szépül, színes házak, hangulatos sétálóutcák, a híres vörösbort vendégcsalogatóan hűvös pincékben mérik. A közelben megépült a Duna-híd, szóval fejlődés. Persze itt is csak egy villámlátogatásra elegendő megálló volt, indultam tovább. A Sió-csatorna duzzasztott víz fölött átkelve a tolnai dombok között kanyargott tovább az út szőlőültetvények, horgásztavak közt Siófok felé. Hoppá! Horgásztavak. Meg van az első amit otthon felejtettem: a horgászszerelésem. Na mindegy, csak fontosabb dolog ne derüljön ki.

9.)

   Az idő jobb, mint amit ígértek, eső helyett ragyogó napsütés, 15-20 fok, kimondottan kiránduló idő. Igaz a szél nagyon fújt, de nem bent a buszban! Élveztem az utat! Este 6 óra volt mikor bekanyarodtam az Ezüstpartra, a strand melletti ismert parkolóba. Teljesen üres, jó lesz éjszakára. Kiszállva már kaptam a szélből, a vizet is méteres hullámok fodrozták. Nem strand idő. Na, nézzünk szét a városban.                                                               Siófok környéke már rómaiak korában is lakott terület volt. A római hódítás az I. században ért el a mai Siófok környékére, itt vezetett a Sopianaeból (Pécs) Triccianán (Ságvár) át Arrabonába (Győr) vezető útvonal. Sectus Aurelius Victor III.-IV. századból származó feljegyzései szerint Galerius császár a jelenlegi Siófok területén a "Lacus Pelso" - a Balaton latin neve ez, - ingoványos részeinek lecsapolására 292-ben zsilipet építtetett, és erdőket irtatott ki A honfoglalás után, 1055-ből származó tihanyi alapítólevélben találkozhatunk e hely említésével: "Rivulus namque, qui dicitur Fuk fluens", azaz "A kis patak, amit Fuknak neveznek is az említett tóból ered, olyan helyen van, amelyen a népeknek átjárása van egy régebbi hídon és gyakran gázlón is" Fuk, mint falunév először 1137-ben szerepel írásban az adózó helységek között, míg a Siófok szóösszetétel 1790 óta ismeretes. A tatárjárás után Fok újratelepült, majd 1552-ben a törökök kerítették hatalmukba Fokot és környékét. Siófok hadikikötő lett és erődöt is építettek itt, az erődítmény a mai kórház közelében lévő "Granárium” dombján volt. A vidék 1688-ban szabadult fel a török iga alól. Fok a veszprémi káptalan tulajdonába került, aki telepesekkel népesítette be, s 1693-ban fatemplomot építtetett a lakosság számára. Rákóczi szabadságharca idején itt húzódott Vak Bottyán híres Sió-vonala, amelynek végső sarkpontja volt a siófoki erősség. 1705-ben II. Rákóczi Ferenc fejedelem, a mai címer alapjául szolgáló pecsétet adományozott Fok falunak, majd 1736-ban épült fel a Szűz Mária szeplőtelen fogantatása tiszteletére a barokk stílusú plébániatemplom. Jelentősebb fejlődés az 1800-as években indult el a településen. 1810-től az Erdély-Adria gyorspostakocsi járat már érintette Siófokot, de önálló postamesterség csak 1867-től működött itt. A víz szabályozása 1810-től kezdődött a faluban. Majd Beszédes József vízügyi mérnök elképzelése alapján a Sió medrét kitisztogatták, újra malmokat üzemeltettek, a Balaton vízszintje egy métert apadt, így 51.000 hold terület vált szabaddá a víztől, a Sió szabályozásával 6.000 hold szabad telek alakult ki. 

10.)

      A település életében jelentős változást hozott a Balatoni Gőzhajózási Részvénytársaság megalakulása 1846-ban. Ebben nagy szerepe volt Kossuth Lajosnak, aki saját kezével írta meg a gazdasági társaság alapító okiratát, és gróf Széchenyi Istvánnak a részvénytársaság örökös elnökének. Ugyanebben az évben, szeptember 21-én vízre bocsátották a Kisfaludy kerekesgőzöst. Az 1850-es években Siófok területét Veszprém megyéhez csatolták, ami eddig Somogy megyéhez tartozott. A megyehatárt a Sió-csatorna jelezte. 1861-ben adták át a forgalomnak a Buda-Nagykanizsa közötti vasutat. 1863-ban elkészült a vasúti állomás, egy év múlva pedig megépült az első, mólókkal védett hajókikötő. Ugyanebben az évben új Sió-zsilipet is nyitottak, melynek fő feladata a vízszint-szabályozás volt. A fazsilipet vasszerkezetből készült zsilip 1893-ban váltotta fel.. Mezővárosi rangot, azaz országos vásártartási engedélyt 1865-ben kapott a település. Ekkor 200 házat és 1500 lelket számláló község volt Siófok. 1866-ban jelent meg az első hirdetés "Balatontavi Fürdő Siófok" címmel a Zala-Somogyi Közlönyben. Végh Ignác bérlő a veszprémi káptalannal kötött 12 éves fürdőjog bérleti szerződést, amit újabb 12 évre meghosszabbítottak. 1878-ban készített el a "Magyar Tenger" feliratú fürdőházat, amely a Neuschlass építő cég tervei szerint épült, svájci stílusban, díszes homlokzattal, száz személyes társalgóval, vízre nyíló nagy ablakokkal, emeletes kilátószobával, nyolcvan fürdőkabinnal. A veszprémi káptalan 1885-ben kezdett telkeket parcelláztatni és megkezdődött a mai fürdőtelep kiépülése. Jellemző a Balatoni táj megejtő és ihlető vonzerejére, hogy az első villatulajdonosok jó része festőművész volt - Than Mór, Vágó Pál, Feledi-Flesch Tivadar (Zichy Mihály veje) és Tölgyessy Arthur villája állt már ebben az időben Siófokon. 1888-ban Baross Gábor nyújtott állami támogatást a Balatoni Gőzhajózási Részvénytársaság újjászervezéséhez. 1889-ben vízre bocsátották az új utasszállító hajót "Kelén"-t, aztán 1891-ben elkészült a "Helka" és az új "Kelén". 1891. áprilisban a Siófok Balatonfürdő Rt. néven alakult meg az a tőkecsoport, mely megváltotta a káptalantól a fürdőjogot, s megvásárolta az építkezésekhez és parkosításhoz szükséges 60 holdnyi bozótos, vizes, mocsaras területet, s azt földdel töltötte fel. A társaság vezetője Glatz Henrik (1884-1905), a Franklin Irodalmi és Nyomdai Rt. alapítója volt. Megindult a nagyobb szállodák: a Sió és a Hullám, később a Központi Szálló építése. Az új fürdőtelepet ünnepélyes külsőségek között 1893. július 18-án nyitották meg, s ekkor hozták nyilvánosságra, hogy a Belügyminiszter a fürdőtelep részére a "gyógyfürdő" elnevezés használatát engedélyezte. Ehhez a pihentető környezethez tartozott az 1875-től indult, nagy egyéniségeket felvonultató siófoki színházi élet is. 1900-ban kezdte meg működését a Balatoni Halászati Részvénytársaság. Ugyanebben az évben épült meg a lóversenypálya 1500 személyes lelátóval, itt voltak a Balaton-átúszás célpontjai s minden évben úszó- és teniszversenyek gazdagították a siófoki nyár élményeit. Mozgalmas fürdőélete révén Siófok a budapesti nagypolgárság művész- és színészvilág kedvelt tartózkodási helyévé vált. (Karinthy, Krúdy, Latabár, Kabos). A második világháború végén a települést nagy károk érték. A két hónapig itt húzódó frontvonal a parti építményekben, a nyaralókban, a szálló- és lakóépületekben, a hajóparkban sok kárt tett. Később Siófok a szakszervezeti és vállalati üdültetés központja lett. Újjáépült üdülőházai, valamint a csatornázás, szennyvíztisztítás és vízmű, illetőleg a partvédő művek kialakítása a tókörnyék legnagyobb, legjelentősebb, nagy tömegeket befogadó helyévé tette Siófokot, ami a déli part, és talán az egész tó legfelkapottabb városa.

11.)

Rengeteg szálloda, panzió, vendéglátóhely, minden a turizmusra alapozva. Ami most nincs. Az egész város megdöbbentően üres, pedig másnap június. Nem rég jártam erre, de azóta is sokat szépült a fürdőhely. A Petőfi-sétány bazár és üzletsorán tekertem végig. Gyönyörűen felújították, csak néztem mint az a  bizonyos, és ennek eredményeképpen bravúrosan nekihajtottam az egyik újonnan felállított díszlámpának. Aminek a burája, lévén kb. 1.20 magas, pont a jobb kezemhez esett. Hát igen, az üveg is engedett, meg a kezem is. Az üveg tört, a kezem meg vérzett. Szétnéztem, csak egy szemtanúm volt, aki a röhögéstől épp nem tudott megszólalni, így disztingváltan, és gyorsan továbbhajtottam. Le a kikötőbe, ami szintén üres. Egyedül az 1865-ben megnyitott Sió-csatorna partján türelmesen reménykedő horgászok, és a turistákat már nagyon váró, elkényelmesedett, éhes hattyúcsaládok jelentettek valami kis mozgást. Erős szél korbácsolta itt is a vizet, esteledett, indulás vissza a támaszpontra.

   Első éjszakámra készültem a buszban, eufórikus jó kedvem volt, így „bűnbe estem”. Az egyik boltban vettem egy üveg finom szekszárdi vörösbort, és a viharos naplementében a parton egyedül ülve megünnepeltem az indulást. Azután jót aludtam.

   Reggel a szomszédos építkezésre gyülekező munkások zsibaja ébresztett. Nyugodt, csendes éjszaka volt mögöttem, ha mind ilyen lesz, jó utam lesz. Reggeli, azután egy frissítő kávézás, és indultam tovább. Most egy kis kitérő következett, százhalombattai barátaimnak, Katinak, Gábornak és Daninak megígértem, hogy részint meglátogatom őket, (ami már rég esedékes volt) egyben megmutatom a mozgó otthonomat, és elköszönök a hosszú út előtt.

   A régi 7-en indultam, a Velencei-tó mellett. Az út annyiból volt izgalmas, hogy vagy 15, vagy 40 km-es sebességkorlátozás volt. Induláskor elhatároztam, hogy mivel ez egy kirándulás, nem sietek sehova sem, be fogom tartani a szabályokat. Akik ismernek, tudják rólam, hogy ez azért az itthoni hétköznapokon is így van, elvem az, hogy soha nem siethet annyira az ember, hogy vagy magát, vagy másokat érdemes lenne összetörni. Meglehetősen sok (már elnézést) barom van már így is az utakon, elég azokat kivédeni. Ennek szellemében a gyönyörű autózós időben szigorúan betartottam a sebességkorlátozásokat, lett is mögöttem olyan sor, és dudálás, hogy öröm volt a tükörbe nézni! Szabály az szabály!

12.)

        Áthaladtam Székesfehérváron, ahol úgy eltévedtem, ahogy az a nagykönyvben elő vagyon írva. Mentem a 7-es jelzésen, de valahol lankadhatott a figyelmem, elábrándoztam, mert egyszer csak elfogytak mellőlem az autóstársak, és egy lakótelep szűk kis szervizútján találtam magam, 30-as körzetben, egyirányú utcában. Kezdtem kapizsgálni, hogy ez egy ideje már nem a hetes. Na mire onnan kievickéltem…

      Ezek után már egy laza ujjgyakorlat volt megtalálni Százhalombattát az épülő új M6-os szülte félkész körforgalmak kavalkádjában. Nagy-nagy meglepetésemre egyszer csak ott álltam Katiék háza előtt.

       Csak Kati volt még otthon a Dani 1 után, Gábor 3 körül érkezett. Nagyon aranyosan fogadtak, eléggé ki voltak akadva az útitervem miatt, de tetszett nekik, mint ahogy a kocsim is. Dumcsiztunk, nagyon finom Norbisat ebédeltünk, utána Norbis ásványvizet is ittunk, szóval tartottuk a súlyunkat. Odakint gyönyörű idő volt, úgyhogy én már eléggé viszkettem, indultam volna. Kicsit udvariatlanul, de a maradásra bírást elutasítva, szedtem a sátorfámat, és hajts tovább! Visszaútba megálltam a Velencei tó mellett, filmeztem egy kicsit, ami este derült ki hogy akár ki is hagyhattam volna, mert a kamera egész nap nem vett fel semmit. Pedig nagyon szép, művészi felvételeket készítettem még itt Fehérváron is, de hát… A művészet is nehéz mesterség.

   Megjegyzem legalább olyan nehéz, mint a lakóautó-víztartály-építő mesterség, mivel a tartály még mindig folyik! Az az érdekes, hogy a szőnyeg csicsog a víztől, ha megállok a kocsiból csöpög a víz, de a tartályból meg nem fogy semennyi sem. Aztán rájöttem hogy ez egyike azon parajelenségeknek, amire nem muszáj értelmes választ keresni. Így van és kész. Legalább a levegőm páratartalma rendben van.

    Itt is megtaláltam az aktuális Tescómat, beparkoltam, vettem egy kis gazdaságos parizert, egy kis gazdaságos barna kenyérrel, meg egy kis gazdaságos margarinnal, hozzá leértékelt zöldhagymát, és egy kevésbé gazdaságos hatalmas vacsorát csaptam. Beváltottam, ( én hülye visszaváltottam) 40 eurót, mivel a forintom elfogyott, és a gázolaj nem lett volna elég a határig. Nagyon korán kezdtem az euró költést!!! Nem gondoltam, hogy még itthon hozzányúlok! De haladni kell. A gép egy érdekes tulajdonságot is felvett, nem volt hajlandó leállni. Siófokon vettem észre, megálltam, kivettem a slusszkulcsot, kiszálltam, bezártam az ajtó, indulok, csak arra figyeltem föl, hogy jéééé, mi búg? Hát az én kis Merdzsóm nem akart megállni, annyira belejött hogy slusszkulcs a kezembe, a kis huncut meg csak megy. Azóta úgy kell lefullasztanom. Megfogadtam, hogy tartok egy szerviznapot, ahol majd megjavítom. Nem csigázom a várakozást azzal, hogy a történet odáig elérjen, kb. 2 és fél hónap múlva, már hazafelé, egy München melletti parkolóban javítottam meg. Addig fullasztottam. És gyakran eszembe jutott az autószerelő. Hogy hogy javítottam meg, számomra is rejtély marad. Szétszedtem, aztán összeraktam. És jó volt. Ez általában be szokott jönni.   

13.)                                                                                

   Szóval biciklire pattantam, bementem a központba, sokat fényképeztem, és filmeztem, (utóbbit ugyan, mint kiderült csak virtuálisan) de az élmény és a hit megvolt. Fehérvár is gyönyörű, ezen is csak átszáguldok, pedig pár napot kitöltene. Feltűnő mennyi szép hely van itt is, illetve mennyit szépültek a városok mostanában. Reggel még visszamegyek, szétnézek, és valószínű elbiciklizek Gorsium-Tácra is. Spórolok a gázolajjal. Persze ha nem esik, mert estére eléggé beborult.

   Július 2.-án, pénteken esőre ébredtem a Tesco parkolóban. Bevásároltam (közben megjavítottam a pénztárosnő üzemi telefonját), megreggeliztem, és úgy döntöttem, marad az autós kirándulás Tácra.

    Ez a római település a Kr. u. 1. században jött létre, és eredetileg katonai tábor volt. A tábort Kr. u. 103–106 között számolták fel, területén Traianus császár egy új várost alapított Gorsium névvel. Gorsium Pannónia tartomány egyik legfontosabb közlekedési csomópontja volt, azonkívül a tartományi császárkultusz és tartománygyűlés székhelye. A tartomány küldöttei itt sereglettek egybe évenként, hogy áldozatokat mutassanak be az uralkodó császár üdvére, és részt vegyenek a gyűlésen. A város tele volt pogány istenek számára állított szentélyekkel, szobrokkal, reliefekkel. Gorsium Kr. u. 260-ban pusztult el egy szarmata támadás során. A megsemmisült város helyén csak több évtized múlva kezdtek el új várost építeni, mely a Herculia nevet kapta. Herculiában immár keresztény templomokkal találkozunk. Herculia a 4. század végén virágkorát élte, lakott területe akkoriban kb. 45 hektár volt. A városban és a körülötte található sírok és temetők tanúsága szerint a város lakott volt egészen a 16. századi török háborúkig. A honfoglaló magyarok feltehetően részben vagy egészen keresztény népességet találtak itt. A település neve a középkorban, a 11. századtól kezdve, Föveny. A tatárjárásig az egykori ókeresztény bazilikát használták templomnak. Föveny a 16. századi török háborúkban pusztult el.

   Mire kiértem szakadt az eső. Ekkor áldottam a jó tanácsot, előkaptam a raktárból a csuklyás-szőrmés télikabátot, és tőlem már hó is eshetett. Persze nagyon kevesen voltak, egy osztálynyi gyerek szenvedett feltehetően osztálykiránduláson, teljes érdektelenségüket nem is titkolva, és egy-két német és svájci turista.

14.)

    Sokat fejlődött a romkert mióta (mióta is?) nem láttam. Kb. 10 éve, vagy több. Új helyeket tártak fel, és a rekonstrukció is sok romot visszaállított az elképzelt korabeli formájába. Egy komplett kis város körvonalazódik, városfallal, kapukkal, palotával, testőrségi szállással, temetővel, szentélyekkel, fórummal. Szóval érdekes. Ha az embernek van egy kis fantáziája, és át tudja magát adni a környezetének és az érzéseinek, már hallja is a körülötte zajló közel kétezer éves élet hétköznapi zsivaját.

   Vissza Székesfehérvárra, leparkoltam egy belvárosi áruház parkolójában, és még egy városnézés-fílmezés következett. Az idő változatos volt, vagy esett, vagy fújt. Vagy egyszerre mindkettő. Azért a télikabátom fedezékéből kimondottan élveztem a nézelődést. Kevés olyan magyar város van, ami ekkora, ismert és jegyzett történelemmel rendelkezik.                                              

A város területén már az újkőkorszakból (i.e. 5. évszázad) is található emberi település nyoma. A római korban a közeli Gorsium a Balaton és a Velencei-tó között kereskedelmi utak fontos csomópontja volt. Ezen a területen keresztül vezettek a kereskedelmi utak a Móri-árkon és Veszprém környékén keresztül északra és nyugatra, délkeletre a Balkán-félszigetre, északkeletre a dunai átkelőhely felé (a mai Budapest területén), és végül a Balaton partjainál az Adria és Itália felé. Fehérvár ma is a Dunántúl vasúti és közúti csomópontja.

   A várost 972-ben alapította Géza fejedelem a Gaja-patak és a Sárvíz által táplált mocsarakból kiemelkedő négy szigeten. Ezek egyike a mai belváros. Géza kicsiny kővárat épített, benne a fejedelmi palotával és egy templommal. Középkori latin neve Alba Regia volt. István emelte Fehérvárt várossá és a királyság világi központjává, ő építtette a királyi bazilikát is (1003–1038). (A bazilika azonban egyházi és világi jelentősége ellenére nem volt székesegyház, mert István király Fehérváron nem alapított püspökséget, valószínűleg az egyházi és világi hatalom szétválasztásának szándékától vezérelve. A város egyházi jelentőségét a középkorban az itt működő tekintélyes társaskáptalan adta.) Évente kétszer tartottak itt királyi törvénykezési napot. 1526-ig 43 magyar királyt koronáztak, és 1540-ig 15 királyt temettek Fehérváron.A 11. században a város a szentföldi zarándoklatok fontos állomása volt. A középkorban a város jelentősen fejlődött, a mocsárból kiemelkedő dombokon elővárosok jöttek létre, ahol szerzetesrendek, kézművesek és kereskedők telepedtek le. 1222-ben II. András itt bocsátotta ki az Aranybullát, mely tartalmazta a nemesek jogait, és a király kötelességeit. Ez az okmány volt 1848-ig a magyar alkotmány alapja.   

15.)                                                                 

   1242 tavaszán a tatárok megpróbálták elfoglalni a mocsárral körülvett várost, melyet azonban a hirtelen jött hóolvadás megvédett a mongol lovasok betörésétől, akik így nem tudtak a várfalhoz jutni. A 13. század és a 15. század között az okmányok egy sor palota építéséről számolnak be. A középkorban virágkorát élő város képét nagyjából 1490-ig számtalan metszeten örökítették meg.                                                                                          

   A mohácsi csatát (1526) követően Buda 1541-ben került a török kezére, majd 1543-ban Fehérvár is elesett. Innentől 1688-ig a város végig török kézen volt, eltekintve egyetlen évtől: 1601-ben a várost átmenetileg sikerült visszafoglalni. A török hódoltság idején a város lakos- ságának nagy része elmenekült, az élet a városban szinte lehetetlenné vált. A megszállók csak néhány épületet emeltek, és sokat leromboltak, illetve az elhanyagolt épületek rommá váltak. Ennek a pusztulásnak esett áldozatul a középkorban még Európa-hírű pompás királyi bazilika is. A török igazgatási beosztás szerint a város a budai vilajet fehérvári szandzsákjának volt a székhelye.                                                                                                                                

   A 18. század kezdetétől a város újabb felvirágzását élte. A helyi magyar és szerb lakosokhoz német és morva lakosok költöztek. 1703-ban kapta vissza a város a szabad királyi város rangot, de nem lett többé az ország fővárosa. A későbbi Habsburg uralkodók a törvénykezési napot a hozzájuk közelebb eső Pozsonyba helyezték át, és ott is koronázták magyar királlyá őket, királyi székhelyük pedig Bécs volt. A 18. század közepén nagyobb építkezések kezdődtek, például a ferences templom és rendház építése, a jezsuiták templomépületei. Középületek, barokk paloták és polgárházak épültek. A város fejlődése az 1720 és 1870 közötti képeken jól követhető. 1777-ben Mária Terézia az egyik újonnan alapított püspökség székhelyévé tette a várost. A püspöki palota a királyi bazilika egykori területének egy részére települt, építéséhez sokat felhasználtak az egykori templom kövei közül.                                                                 

   A reformkori nemzeti öntudatra ébredés hatása olyan erős volt, hogy a túlnyomórészt német lakosság is fokozatosan beolvadt a magyarságba. 1848. március 15-én a fehérvári polgárság és fiatalság is csatlakozott a forradalomhoz. A forradalom és az azt követő szabadságharc leverése után az időközben óriásira nőtt Budapest árnyékában Fehérvár alig iparosított agrárvárossá vált.

16.)                                                                                                                                

   A királyi törvényszéknek, a megyei főügyészségnek és a fogháznak (ma Fejér Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet) helyt adó épületkomplexum 1902-ben készült el. A két háború között, a trianoni békeszerződés után viszont fellendülés következett be, a háborús előkészületek miatt több nagyüzemet alapítottak.A II. világháború után erőltetett iparosítás következett. Többek között alumínium-hengerművet, motor és járműgyárat alapítottak. A város életében hosszú ideig az Ikarus autóbuszgyár és a Videoton rádió- és televíziógyár volt a legfontosabb munkáltató. Az 1945-ben még csak 35 ezer lakost számláló város lélekszáma az 1970-es évekre 100 ezerre nőtt. A középkori városfalakon kívül mindenütt nagy lakótelepek épültek, a belváros azonban megőrizte barokk karakterét. A legjelentősebb barokk épületek a székesegyház, a püspöki palota és a Városháza.

   A város szinte teljesen üres volt, itt is egy-két kiránduló osztály próbálta legyűrni a  kötelező napi penzumot. Én sem erőltettem tovább, a következő város, Veszprém. Lett volna! Kievickéltem a 8-as útra, ismerős helyek mellett jutottam el a veszprémi körgyűrűig, ahol is olyan +6-7 fokban továbbra is szakadt az eső. Na nem! Végül is Európába indultam. Rátapostam a gázra, és irány a határ. Végig ömlött az eső, a határ előtt egy kilométerrel azonban hirtelen elállt.

Rábafüzesnél léptem át a „határt”. Igen, idézőjelbe tettem, mert már csak idézőjelesen lehet határnak tekinteni. Lassan gurultam be az állomásra, a sorompók nyitva voltak. Az ablakon kitartottam az útlevelem, de nem volt rá kíváncsi senki. Az osztrák oldalon ugyanez, elő sem bújtak. Egy teherautónyi románt kicsempészhettem volna! A túloldalon beálltam a parkolóba, 2 perc pihenőre kiszálltam, és akkor vettem észre, hogy minden por száraz, esőnek nyoma sincs. Hiába, nyugat az nyugat!

   Továbbindultam. Délután 4 óra volt. Útközben a már jól ismert, sokszor látott kép fogadott. Rendezett, jólétet sugárzó, gyönyörű, tiszta kis falvak, pazar házak, tanyák, mindenütt a tisztaság, a rendezettség. Persze ha ezen elgondolkodik az ember, rájön hogy a szinte fél óra alatt átélt döbbenetes környezetváltozás nem (csak) a pénznek köszönhető. Olyan hihetetlenül apró dolgokon veszi észre az ember a mentalitásbeli különbségeket, ami itthon fel sem tűnik. Mindenen látszik, hogy az emberek azt sajátjuknak tekintik, tudják, hogy maguknak szépítik, tartják tisztán, felfogják, hogy a saját maguknak teremtett környezet határozza meg életszínvonalukat, hangulatukat, nyugalmukat. És ezt nem az állam különböző részeitől várják, hanem megcsinálják maguknak.

17.)

    Az éjszakai parkolásom már útközben elgondolkodtatott, egyszerűen nem láttam alkalmas helyet még egy tíz perces megállásra sem. Az áruházi parkolókban ki van írva, hogy a vásárlók egy órai ingyen parkolást kapnak, az út szélék mindenütt megállni tilosak, a kis beugrók, erdei utak, beállási lehetőségek mind kitáblázva, hogy privát, magánterület, megállni is tilos. Nem hogy vad kempingezni! Már bent voltam a Graz táblán belül, mikor kiszúrtam egy kis útszéli megállót, ahol állt egy kocsi már, és nem volt kitáblázva. Na ez az enyém! Becentiztem a buszt, hogy minél kevésbé legyen feltűnő, és minél kevesebb vizet zavarjak a tervbe vett 2 nap, 2 éjszaka alatt. Jó magasan lehettem, gyönyörű kilátás nyílt a környező völgyekre, a városra. Pihenésképpen „beleolvastam” egy kicsit Ausztriába.

   Időszámításunk előtt 15-ben rómaiak foglalták el, Augustus császár légiói a Duna vonaláig jutottak előre. A rómaiak megalapították Noricum provinciát. A népvándorlás hatásásra az 5. századtól kezdve a medencékben szlávok telepedtek le, a Keleti-Alpok vidékét pedig germán törzsek szállták meg. Az Alpok nyugati térségében és a Duna mentén bajorok vagy bajuvárok telepedtek meg. Nagy Károly idején az egész területet a Frank Birodalomhoz csatolták. A birodalomban a keleti tartományok őrzésére hozták létre az őrgrófságokat, markokat. Ilyen határvédő grófság volt Marchia Orientalis vagy Ostmark is. A bajorok területe önálló törzsi hercegséggé vált, és a kalandozó magyar seregek támadásainak célpontja. I. (Nagy) Ottó német király Lech-mezei győzelme (955) után szervezték meg az Ostmark határtartományt, Karintia, Stájerország, Krajna őrgrófságokat.

   976-1246-ig a Babenberg dinasztia tartotta kézben a tartományokból álló országot. Ekkortól fonódik össze több mint ezeréves történelmünk a „sógorokkal”. Már kalandozó elődeink is be-be látogattak, persze hívatlanul, de I. István idején pl. a bécsi medence magyar felségterület volt. Azután 1246-ban színre lépett a Habsburg-dinasztia, és 1918-ig nem is adta át a trónt senkinek. A közel 700 év szinte egy „háztartásban” telt el, közös uralkodókkal, néha közös konyhán, gyakran haragban, néha kiegyezésben. 1918-ban kikiáltják az első köztársaságot, ami 1945-ig állt fent, 1938-tól a Hitleri birodalom részeként. A háborúban győztes hatalmak fennhatósága alatt 1945-ben megalakul a mai napig létező második köztársaság. 1995. jan. 1-e óta a több mint 8 milliós lélekszámú ország az EU. tagja.

18.)

   Este 8-ra kipihentem az utat, és biciklivel elindultam körbenézni. A városközpont fentről nézve kb. 2 km. A szintkülönbség pár száz méter is lehet, mert mikor befele mentem, a lejtőn füstölt az a meglevő egy szál első fékem, és sóvárogva gondoltam arra, hogy milyen jó is lett volna, ha nem iktatom ki otthon a hátsó fékemet. Na de hol van Szőregen ilyen szakadékszerű lejtő? Na, mindegy, olyan 60-70 km-el berobbantam a grazi belvárosba, jobban nem sikerült lassulnom, kicsit odanéztek páran a fékcsikorgásokra, de úgy tűnt, örültek, hogy megjöttem. Én is mikor egy villamosmegállóban végre megálltam.

  Visszafelé a másik véglet volt, nem hogy felülni nem bírtam a biciklire, de még gyalog, ahogy a kormánynál fogva vonszoltam magam után a biciklit, még úgy is majd kiköptem a tüdőmet. Hiába, síkvidékhez szokott alföldi parasztgyereknek az ilyet még szoknia kell. Majd egy hét múlva már fuvart is vállalok a vázon, hegynek fölfele.

   Ez tényleg csak egy kis villámlátogatás volt, tájékozódtam, térképet kerestem, belőttem magamnak a tájékozódási pontokat a másnapi komolyabb ismerkedésre. Vacsorára főztem jó kis kínai csípős levest, meg sütöttem krumplit. Vacsora előtt nagy tettre szántam el magam. Szerdán reggel indulás előtt otthon fürödtem, ezt aznapra letudtam. Tegnap este még meg ideologizáltam, hogy nem is piszkolódhattam le, meg nem is izzadtam, stb. Ma aztán nem volt mentség. Odakint 5-6 fok, bár bent is annyi, a víz kb. ugyanannyi, hát nem volt orgazmusom a zuhany alatt. Viszont nagyon csúnyákat mondtam. De tiszta voltam. És egyfolytában vacogtam. Na de, lesz még itt nyár, akkor milyen jól fog esni egy hűsítő zuhany!

   Ezen önvigasztaló, optimista gondolatok mellett bújtam ágyba első külhoni éjszakámon. Érdekes módon aznap este sok-sok ismerősömnek eszébe jutottam, meglepően sok hívásom volt. Én, udvarias ember lévén mind fogadtam, a T-Mobil meg úgy Dagobertesen dörzsölte a markát várható roaming-számlámra gondolva. Bejött a számításuk, de ezt már később tudtam meg, tehát nyugodtan aludtam.

19.)

   Másnap ragyogó napsütés, madárcsicsergés ébresztett reggel 8-kor. És az a feszítő jókedv, amitől előre tudja az ember, hogy egy csodálatos nap következik. Reggeli, egy kis hazai parizer, zöldhagymával, kávé, és irány a város.

Graz 250 ezres város, Stájerország székhelye, Ausztria másodok legnépesebb városa. Neve a szlovén Gradec, „kis vár” kifejezésből ered. A Mura szeli ketté, és három oldalról hegyek veszik körül a Grazi-medence északi részét szinte teljesen kitöltő, a 6. század óta fennálló települést. Történelmét Ausztria históriája formálta, vele azonos.

   A városba beérve kellemes kép és hangulat fogadott. Ekkor még feltűnt a rendezettség, a mindenütt jelenlevő tisztaság, a rend. Szimpatikus volt, hogy 300 méterenként van nyilvános WC. Ingyenes, személyzet nélküli, és patyolat tiszta. Apróság, de mennyire fontos!

   Elmondom hogyan tájékozódtam ismeretlen helyeken. Az egész út közben sok-sok várost útba ejtettem, megnéztem. Erre előre készülni otthon vásárolt térképgyűjteménnyel már az anyagiak miatt sem lehet. Ha találtam köztéri térképeket, mint itt Grazban, azt áttanulmányoztam, belőttem hogy hol is vagyok, felvettem az irányokat, esetleg, mint itt is lefényképeztem, hogy a kijelzőn, ha nagyon eltévedek legalább hozzávetőlegesen meg tudjam határozni a helyem.

   A másik módszer a busz vagy villamos megállókban levő térkép, Megnéztem melyik járatok állnak meg ott, mi a megálló neve, ez alapján a térképen behatároltam hogy hol vagyok. Összevetettem hova akarok menni, kinéztem az égtáj szerinti irányt, és hogy arra melyik járatok mennek, majd követtem ezeket.A harmadik a legegyszerűbb volt, ha megtaláltam a turista irodát, kértem térképet. Nem mindenütt találtam, és elég sok helyen borsos árat kértek érte. A három közül egy mindig bejött, és szinte soha nem tévedtem el. Szinte….!

    A biciklimet kikötöttem a térkép lábához, és gyalogosan indultam csavarogni. Amibe először belebotlottam, a piac volt. Imádom a piacokat! Legyen az a hagyományos élelmiszer piac, vagy egzotikus hal- egyéb állatvásár, esetleg ócskapiac, bazár, mind lenyűgöz, rabul ejt a hangulata, a nyüzsgése. Most sem csalódtam.

20.)

   Egy-két szép templom, azután az Óváros következett.  Az Óvárosban sétálgatva román stílusú, gótikus, reneszánsz, barokk és szecesszió stílusú épületekben gyönyörködhetünk. A főutca végében tornyosult a Schlossberg 474 m magas zöldellő dombja, tetején a város jelképének számító Óratoronnyal. Felkaptattam a meredek lejtőn a dombra, és mikor egy negyed óra múlva már levegőt is kaptam, lenézve a város háztetőinek, romantikus utcáinak, a csodálatos olasz palotáinak, a város házainak, és azok gyönyörű belső udvarainak látványa tárul elém.

   Fent az 1564-ben épült óratorony, 80 mázsás harangjával, és a Történeti Múzeum az említésre méltó látnivaló. Lefelé a domb túloldalán levő 260 lépcsőfokon jöttem le, és a Mura partjára értem ki. A folyón vezet át a 2003-as, „A Világ Kulturális Fővárosa” cím elnyerése tiszteletére épített, futurisztikus külsejű Mura –sziget, egy hajót formázó acél és üveg gyaloghíd. A közepén kis amphiteátrum jellegű pihenővel, játszótérrel, és presszóval, ahol a székek alatti üvegpadlón keresztül közvetlenül a Mura rohanó habjai játszanak.

   Túl oldalon a szintén ekkorra épült színes Művészetek Háza. Visszatérve a Fő utca nyüzsgésébe tűnt csak fel, hogy eddig még nem hallottam magyar szót. Az ország közelsége miatt ez minden esetre furcsa volt. Erre akkor figyeltem fel, mikor egy tömeg közepén  a leterített linóleumon szekrénnyi táskarádió zenéjére breakelő srácok csoportját fedeztem fel, akik a produkciójukért persze tányéroztak is. És nem lepődtem meg mikor ezt ízes magyar trágárkodással kísérték.

   Alkonyodott, egy fárasztó nap után ideje volt visszaindulni. A bicikli megvolt, felszenvedtem vele a kocsihoz, azzal is minden rendben volt. Az ebéddel összevont vacsora szerény, főtt krumpli, olajban dinsztelt paprikás hagymával, finom, és laktató. Jót lehet rá aludni!

   Reggel óra nélkül pontban fél 8-kor ébredtem, úgy látszik itt is ki tud alakulni egy bizonyos élet ritmus. Reggeli, tisztálkodás, aztán indulás. Illetve én indulnék, de a kocsi nem. Letévéztem az akksikat. Hát ilyenkor rebegtem el mindig a hálaadó szavakat a magammal hozott aggregátorért. Fél óra töltés után repültem tovább.

21.)

  Több ok miatt nem vettem autópálya matricát Ausztriába. Egyik, de talán legkisebb az anyagi megfontolás volt, bár az biztos hogy a 4 napos matrica nem lett volna elég, a 10 napos pedig már nem olcsó.  Nagyobb súllyal esett latba az, hogy tudom, autópályáról szinte semmit nem lát az ember az országból amit átszel. Ráértem, és látni akartam. A következő úti cél  Klagenfurt volt. Kb. 150 km, amit egy, az Alpokon keresztül vezető úton tettem meg. Romantikus hegyi utak, izgalmas szerpentinek, meseszerű kis hegyi falvak! És néha meglepetés. A főút, mert azért az volt, befutott egy erdőbe. Ki volt táblázva, hogy útépítés, és 10 Km-es sebességkorlátozás. Aztán elfogyott az aszfalt, a beton, az alap. A felújítás teljes volt, úgyhogy az út maga egy kimélyített csapás volt a sűrű erdőn keresztül, sejtelmes félhomályban, egyszerű barna erdei földön. 14 km-n keresztül. Betartottam a korlátozást, kettesben másfél óra volt. Néha már gyanakodtam hogy eltévedtem, mert senki, de senki nem jött sem szembe, sem utánam, de rájöttem hogy mindenki inkább kikerülte az utópályán ezt a szakaszt. Élmény volt.

  Ragyogó időben, du. 2-re értem Klagenfurtba. Pünkösdvasárnap volt, ünnepi csend és kihalt város fogadott. Menetből egy szinte teljesen üres, belvároshoz közeli parkolóba álltam be, közvetlen az egyetem mellett. Szétnéztem, tájékozódtam, aztán ott is maradtam. Mindenhez közel volt, és semmi nem tiltotta a parkolást.

   Az 1161-ben alapított, ma 90 ezer lakosú város Karinthia fővárosa. Magyar vonatkozása, hogy Görgey Artúr tábornok itt raboskodott 1849 és 1867 között. A város fő vonzerejét a közelben levő Wörthi.tó, és a partján elterülő Minimundus adja.

   Egy csöndes, kihalt rendezett kisváros utcáit koptattam. Séta közben meglepően sok magyar szót hallottam, sok hazai rendszámú autót láttam. Sikerült térképet szereznem, bár ebben a kisvárosban anélkül is nehéz eltévedni. A masiniszta-szív kivitt a vasútállomásra is, ez a reflex szinte egész úton működött. Visszamentem a támaszpontra, főztem ebéd-vacsorára tejberizst, megfürödtem, hajat mostam, fényképeket rendezgettem, útinaplót írtam, vártam az estét. Délután azzal áltattam magam, hogy este biztos felélénkül az élet, lehetőségeimhez képest kiöltöztem, és „belevetettem magam az éjszakába”. De üresbe estem. Ha lehet még kihaltabb volt a város, már élőlénnyel sem találkoztam. Alvás!

22.)

   A június 5.-e reggel, mint Pünkösdhétfő reményteli napsütéssel köszöntött a szokásos fél 8-kor. Egy érdekes reggeli-egyveleg, a maradék tejberizs, és parizer nyitotta a napot. Pár km-es autókázás után a Minimundus parkolójában álltam. Rengeteg autó, busz Európa szinte összes rendszámtáblájával, közte sok magyarral is.

   A játékvárosok divatja a 60-as évek elején Hollandiában kezdődött, és terjedt át, Dánián  (Legó!)keresztül az egész kontinensre, és jutott el Ausztriába is. Családi vállalkozásból nőtte ki magát mára már az egész világon ismert látványossággá. A Föld legismertebb építményeiből napjainkra közel 200-nak az 1:25 arányú kicsinyített, rendkívül élethű mása készült el. Itt fél nap alatt bejárhatjuk a világot.

   A belépő 12 €u., ami talán akkor nekem kicsit húzósnak tűnt, de megéri. Én pl. minden iskolást elvinnék osztálykirándulásra, ennél többet egyik könyvből sem tanulhatnak a világ legszebb épületeiről, és ilyen kézzelfogható valójában úgysem ismerhetik meg mindet máshol. Rendkívül jól szórakoztam. A park egy nagyon szépen kiépített üdülő és szabadidő centrum közepén terül el. A közelben levő kikötőből komoly hajóforgalom zajlik a tavon, és a strand sincs messze. Igaz, a vizet még kísérletképpen sem lett volna kedvem kipróbálni.

   A part kiépített kerékpár-utjain tekerve találkoztam először egy később már megszokott látvánnyal. Több sétálót láttam a vízparton menni úgy, hogy síbottal segítették lépteiket, a sífutóktól megszokott mozgással lökve magukat. Sítalp viszont nem volt a lábukon, mint ahogy hó sem a földön. Közelebbről megnézve láttam, hogy ez nem is kihegyezett acéltüske végű bot, hanem egy érdesített, cipőtalphoz hasonló műanyag felület tapad a földre, és segíti az előrejutást. Még nem próbáltam, de az út során nagyon sok helyen találkoztam vele a legkülönbözőbb korosztály kezében, városban is, hegyek között is. 

 Egy órányi kellemes kis kerekezés után beszálltam a kis mozgó kéglimbe, és nekivágtam a Salzburgi útnak. Tudtam hogy szerpentin, de azért okozott meglepetést. A 240 km-t közel egy húzásban tettem meg, 5-10 percet álltam, azt is csak azért, hogy hűljön a fék. Az út 5és fél óra volt, ezalatt 3 hegyvonulatot másztam meg, és ereszkedtem alá. A Minimundust pólóban, rövidnadrágban néztem meg, a csúcsokon meg majd meg fagytam a 30 centis hóban, fagyban. Voltam már szerpentinen, de ez kemény volt. Az emelkedők 15-18 %-osak is voltak, (nem ezrelék mint a vasúton) ami azt jelenti, hogy 100 méteren 15-18 métert emelkedik. Hát a kis ártatlan Mercim szégyenszemre, volt hogy csak egyesben, bőgő motorral birkózott meg némelyik emelkedővel. Volt hogy komoly  kocsisort kaptam össze a hátam mögött, ekkor egy percre félreálltam ha volt hol, és elengedtem őket. Teherautóval nem is találkoztam, viszont rengeteg nagy motorral. Meg rengeteg őrült biciklissel. A lejtők? Hát ugyanez lefelé. Volt olyan, hogy szervo ide, szervo oda, padlóig tapostam a féket, több már nem volt benne, és néztem ám, hogy vajon azt a hajtűkanyart hogy fogom bevenni? A szekrény tartalma is igazodott rendesen! 

23.)

A visszapillantó tükörből figyelni kellett a hátsó kereket, mert a fék az füstölt, és bűzlött. Mikor már nagyon kavargott, meg kellett állni, nehogy felforrjon a fékolaj. Az érzéki csalódás is érdekes volt, amikor hosszasan ment az ember meredeken fel, és hirtelen tört egyet az út, úgy nézett ki, átmegy lejtőbe. Kinyomtad a kuplungot hogy feljebb válts, és akkor a kocsi úgy megtorpant mintha falnak mentél volna. Még mindig jó kis emelkedőn voltál, csak az addigihoz képest kicsit enyhébben. Az is tetszett mikor másodikban, hússzal nyögtem felfelé, és ki volt téve a tábla, hogy 80-as sebességkorlátozás! Hmm! Jó vicc! Szóval élmény volt az út.

   Fél 7-re értem Salzburgba. A parkolóhely keresés, és a tájékozódás következett. Egyik sem volt egyszerű. Mindenütt megállni tilos, és privát. Amellett jó nagy forgalom, és feltűnően sok rendőr. Egy merész kanyarral befordultam egy üzletközpont parkolójába, és felmértem a terepet. Nem volt tiltótábla, időkorlátozás, szóval megfelelt.

   7-kor még elindultam a szokásos felderítésre. Körben havas hegyek, tíz percenként szemerkélő eső, 8-10 fok, szóval a fogadtatás lehetett volna barátságosabb. Fáradt voltam már, fáztam is, és hát ez nem a szerencse napja volt. Keresgéltem térképet, nem találtam. Kerestem tájékozódási pontnak a salzburgi várat, nem láttam. A buszmegállós módszer….. Hát nem igazán jött be. Turista iroda sehol. A nem túl biztató bevezető után jobbnak láttam visszaindulni. És akkor, talán egyetlen alkalommal az úton, eltévedtem egy városban. De úgy, hogy egy párszor már azt sem tudtam Ausztriában vagyok-e még. Sötétedett, és bármerre indultam, mindig kijutottam a városból, de sosem arra az útra ahol bejöttem, és ahol a kocsit hagytam.

Már felkészültem hogy a szabad ég alatt éjszakázom, de ez nem csábított nagyon. Egy bő óra keresgélés után, esőben és sötétben, de hazataláltam.

   Az izgalomra főztem egy jó paprikás krumplit, bepakoltam belőle, és jól beöltözve ágyba bújtam. Levezetésképpen még megnéztem a sokatmondó című „Sír” c. filmeposzt, majd édes álomba merültem.

24.)

   Reggel alacsonyan szálló hófelhőkre, hidegre ébredtem. Reggeli, cuccolás, és június 6.-án reggel télikabátban városnézésre indultam. A 150 ezres város a hasonló nevű tartomány székhelye, és az ország negyedik legnagyobb városa. Az 5. században a városban már kolostor is volt (Szent Péter kolostor). A Salzburg név először 755-ben szerepel. 739-ben lett a város püspöki székhely.

774-re készül el a dóm. 798-ban Salzburg a Frank Birodalom része lesz.

1077-ben kezdi Gebhard érsek építeni a Festung Hohensalzburg várat.

1328-ban az érsek közbenjárásával a város hosszú ideig önnállósítja magát a Német-Római Birodalomban. 1348/49-es nagy pestisjárány Salzburgban is megjelent, ugyanúgy ahogy egész Európában. A város harmada meghalt.

1481-ben III. Frigyes német-római császár engedélyezte a városnak a szabad bíró és polgármester választást. 1525-ben a német parasztháború elérte a várost és három hónapig a várost el is foglalták.

1756-ban látta meg a világot a város talán legismertebb szülötte, Wolfgang Amadeus Mozart, aki 1769 és 1781 között az érsek szolgálatában állt.

1772 és 1803 között – Franz Josef von Colloredo-Mannsfeld érsek kormányzása alatt – a város a késő-felvilágosodás központja. Ő hívott tudósokat és művészeket Salzburgba. 1886-ban megindul a villamos közlekedés, 1921-ben népszavazás dönti el hogy nem csatlakoznak Németországhoz.

   A város fölé magasodik Hohensalzburg vára, ami Európa legnagyobb, teljes épségében megmaradt középkori építménye. Az eredetileg kisebb, fából készült várat 1077-ben Gebhard hercegérsek építtette az invesztitúraharc idején, majd a XI-XIII. század folyamán egyre több védfalat, bástyát toldottak hozzá. A bevehetetlennek tartott erőd mai méretét 1527-ben érte el, a XVII. században pedig az északi oldal védelmi rendszerével bővült. 1816-tól a második világháborúig kaszárnyaként üzemelt.

25.)

   A túra egy sokkoló élménnyel kezdődött. Lekarikáztam a várost átszelő Salzach folyó partjára. Zárom le a biciklit hogy gyalog folytassak, hát jön egy csaj szembe, egy szál ujjatlan kis trikóban, a karján egy kardigánnal. Lemerevedtem! Most vagy én öregszem, és kezdek fagyos lenni, vagy Ő volt hülye. Persze a kettő párhuzamosan is igaz lehetett.

      A város-elcsépelt már a szó-nagyon szép. Lassan kételkedek az értékítéletemben, hogy miért is találok, és jogosan találok-e mindent gyönyörűnek amit látok? Mindenesetre töltődök a széppel rendesen. Az, amit látok és átélek, minden csóróságot, nélkülözést feledtet, és jelentéktelenné tesz. Salzburgban minden Mozartról szól. De szó szerint minden. Az üzletek kirakata, a bazár, az édességboltok, minden. Zarándokhely a szülőháza, a zene és hangszerboltokban mindenütt életnagyságú szobra beöltöztetve.

    Engem más ragadott meg. Hangulata, kisugárzása van minden kis belső udvarnak, átjárónak, sikátornak, eldugott kétasztalos kis kávézónak. S mindent beborít a virág! Csodálatos hangulata van a temetőnek is. Már gondolkodtam régebben is azon, hogy egy pszichiáter mit hozna ki az én temetőimádatomból. Nem tudom ez mennyire beteges, de vonzzanak a temetők.

 A gyönyörű síremlékek, a művészi, elmúlást, fájdalmat kifejező szobrok, a titok, ami körüllengi az itt pihenőket. Egy név, egy rövid élet dátumainak elolvasása, a nyughely gazdagsága, gondozottsága vagy enyészete, ez mind megmozgatja a fantáziámat, és a halállal való szembesülés akaratlanul is egy regényes életút elképzelt lapjait nyitja meg előttem. Nekem ez volt Salzburg, nem hiszem, hogy ezeken Mozart olyan sokat lendített volna.

      Délutánra kisütött a nap is, lekerült a kabát, 4 körül értem vissza a kocsihoz. Most már elsőre megtaláltam. Ekkorra megint esett. Hirtelen ötlettel Bertesgden felé vettem az irányt, a térképen szúrtam ki a történelemből hírhedt kis város nevét, és arra is ki lehetett jutni a müncheni autópályára. Azt csak útközben tudtam meg, hogy az már Németországban van, ugyanis hirtelen megszaporodtak a német rendszámok. Határ nem volt sehol.

26.)

    A városka a szokásos, német, sváb típusú kis ékszerdoboz. Sokat nem írok róla. Inkább pár érdekes dolog. Mentem be a parkolóból a városkába, jött szembe egy elegáns, csinos negyven körüli hölgy. Ránéztem, ő visszanézett, kedvesen elmosolyodott, és előre rám köszönt. Hangosan, kedvesen, őszintén. És ment tovább. Érdekes volt eddig az úton, hogy az emberek egymásra néznek, belenéznek a szemedbe, rád mosolyognak, és ha megvan a kontaktus, rád köszönnek. Ismeretlenül is. És férfiak is, és fiatalok is.

      Aztán. Itt tűnt csak fel, hogy egész Salzburgban nem láttam magyar rendszámot, nem hallottam magyar szót. Azért tűnt fel, mert itt, ebben a kisvárosban igen. A harmadik érdekesség, hogy ugye Bertesgaden, a Sasfészekkel, az egyet jelent Hitlerrel. Az ember, ha idejön, önkéntelenül is, bármennyire sötét dicsősége a városnak, de a nyomait keresi. Hát nem találja. A mai németek - másból, máshol is felfedezhető ez - nagyon kategorikusan elzárkóznak  a múlt ezen szakaszától. Semmi, de igazán semmi nyoma nincs a hírhedt Sasfészeknek. Se térkép, se turisztikai tájékoztató, se a mindenre vevő souvenir ipar, a legcsekélyebb utalást sem tesz róla. Már azt hittem rossz helyen járok, mikor egy antikváriumban sikerült egy régi könyvben nyomára bukkanni, de ebből az is kiderült, hogy a várost körülölelő hegyek egyik távoli, eldugott csúcsán van, ahova nem igazán volt kedvem felmenni. Így marad az a benyomás, amit a képek adtak.

       Ezután egy eseménytelen kétórás menet a szerencsére nem fizetős német autópályán, és megérkeztem a Münchentől kb. 30km-re levő Holzkirceni pihenőbe. Itt, természetesen minden van, hely is, rengeteg kamion, lakókocsik, benzinkút, étterem, szóval minden. Ami nem tetszett, a Wc fizetős, (régebben nem volt az), de ez nem különösebben izgat. Van nekem saját, jól bejáratott mellékhelyiség-pótló vödröm a zuhanyozóban. Fél €u egy pisilés, úgyhogy a másfél nap alatt kerestem legalább 10 €u-t.  Vacsorára raguleves, és lencsefőzelék volt. Este Tv, majd egy nagy alvás. Illetve, előtte egy nagy műtét, vagy minek is nevezzem. Viszketett, (már elég régóta) a fejem, ideje volt megmosnom. Aztán egy hirtelen ötlettel nekiálltam, és elkezdtem leborotválni. Gondoltam én ezt már az út előtt is, hogy a legkényelmesebb ez lesz, de most a gondolatot a tett követte. Mivel 2 agyonhasznált borotvám volt csak, hát nem volt egyszerű. Ezért is hívtam műtétnek, ami másfél órán át tartott. Szerintem a család, az ismerősök kiakadtak volna a látványtól, de akkor egyik sem volt látótávolságban. Nem bántam meg, elég randa volt a fejbőröm, szerintem korpás volt rendesen. Jót tett neki a levegőzés, a napfény, kényelmes volt, és pár nap alatt meg is szoktam.

      Reggel 9-ig aludtam, kijött az első fáradság rajtam. Csak kemény levegő változás ez, sok a menés, el lehet fáradni. Mivel egy kellemes kis helyen voltam, aznapra ott maradtam, pihenőnapot iktattam be. A filmek is beteltek, át kellett másolni őket, takarítani sem ártott, úgyhogy nem unatkoztam.

27.)

   Éjjel hallottam az autó mellett hogy sziréna üvölt, ugrálás, kinéztem, egy kamion gyulladt ki tőlem 20 méterre, a tűzoltók azt oltották. Nem mentem bámészkodni, aludtam tovább, nem volt nagy durranás. Ami a legszebb volt, reggel láttam a nyomait, kifolyt olaj, és a tűzoltó folyadék. Mikor visszajöttem délben a biciklizésből, a parkolórész le volt zárva, munkások, markolók, teherautók tüsténkedtek, és láss csodát, az egész talajrészt ahova ezek a vegyi anyagok folytak felszedték, és kicserélték új földre, elsimították, bevetették fűmaggal, bokrot ültettek. Két óra alatt! Egy parkolóban! Hát, van még mit tanulnunk.

   Reggeli előtt elbicikliztem a 4-5 km-re levő kis városba szétnézni. Holzkircen, egy szép kis német település, nyüzsgő szerdai piaccal, jóléttel és tisztasággal, köszönő, mosolygó emberekkel. A reggeli fél egykor szalámis szendvics volt, ezzel el is fogyott a hazai kenyerem. Kemény lesz, mert 4€u, 1100 Ft alatt nincs a kenyér kilója. Észnél kell lenni. Majd jön a sok krumpli. Az volt a vacsora is, sült krumpli. Délután még filmvágás, fényképmásolás, egyéb technikai tennivalók, pihenés, TV nézés, majd alvás.  

Egy vacogós éjszaka után 6 fokra ébredtem. Hát, mit mondjak, friss reggel volt. Még egy utolsó vízvételezés, reggeli, kávé, és indultam a bajor fővárosba, Münchenbe. Rövid, 20 km-es út után már a körgyűrűk világába érkeztem. Mint az úton többször, itt is előjött egy fajta kisebbségi érzéssel vegyes félelem, hogy Úristen, mit keres egy magyar alföldi forgalomhoz szokott kocaautós ebben a kaotikus zűrzavarban. Egy közel 7 méteres busszal, német nyelv-tudás nélkül a német nyelvű eligazító táblák dzsungelében, térkép, és helyismeret nélkül. Még azt sem tudtam hova akarok menni! És minden döntést egy 100-120 km-el száguldó folyamban vagy kénytelen meghozni, úgy, hogy a 6-8 sávos autópályán előtted, melletted, és mögötted is 20-30 cm-re kamionok, autók száguldanak. Csak ők tudják hogy hol vannak, és hova tartanak.

  De az ösztön, a szerencse mindig segített. Itt is egyszer csak levágtam, be egy mellékutcába, és kb. 5 perc múlva már meg is volt az ideális, minden általam állított követelménynek eleget tevő parkolóhely a következő két napra. A busztérképes módszerrel betájoltam magam, és elindultam biciklivel a belvárosba. Könnyedén, és elsőre megtaláltam az utat, nem is voltam túl messze, 15 percnyi kényelmes kerekezés után az igazi centrumban voltam. Annyira, hogy itt még tolni sem lehetett a kétkerekűt, így lezártam egy tárolóban. Ez azért mindig egy külön kis kaland, ugyanis ahol lezártam, ott még kb. 2-3000 másik volt lezárva. Na most az ember egész nap csatangol egy zsúfolt világvárosban, az első feladat hogy megtaláljam egyáltalán azt a helyet ahol hagytam, a kisebb ezután már csak az, hogy a pár ezer közül kiválasszam a sajátomat. Általában ez volt az egyszerűbb, mert mindenütt csak a legócskábbat kellett keresnem, az volt az enyém.

28.)

 Ha Salzburg Mozarté, akkor München a Vb-é. Hihetetlen! És nekem kicsit idegesítő. Lehet, nem túl férfias, de a focival alapból egy kicsit hadilábon állok. Az a kezelési mód pedig, az őrületnek az a foka, ami itt körülvesz egy tulajdonképpen hétköznapi játékot, az már idegesít. Művi, és egyszerre röhögni és sírni való. Főleg az, hogy mi lesz az emberekből tőle. Na, az Ő dolguk. Az első napi séta tulajdonképpen sodródás volt az eszelős tömeggel. A belváros szép, vannak szép épületek, templomok, terek, csak most sokat nem lehet belőlük látni. A csúcs az volt mikor bementem az egyik szép kis (nagy) templomba, ami tele volt focival és focistával, és a zászlóerdő közepette misét mondtak a fociért.

   Az utcára kilépve újból mellbe vág a bábeli zűrzavar. Tízméterenként mutatványosok, bűvészek, élő-szobrok próbálják magukra vonni figyelmünket, és kinyitni pénztárcánkat. A már szinte mérnöki zsenivel megtervezett, és művészi színvonalon kivitelezett élőszobrok sok nézőt vonzottak. Egy szökőkútnak kialakított férfit hosszabb ideig figyeltem. Elkaptam mikor bő 20 percig beöltözött, bekente az arcát ezüst krémmel hogy beleolvadjon a hasonlóan kezelt ruházatába. A kosztümben csövek futhattak, a lába alatt levő talpazatból pedig szivattyú nyomta a vizet az ujjai végén, és a sapkáján levő fúvókákba. Időnként vagy 10-15 sugárban spriccelt, közben pedig órákon keresztül mozdulatlanságba merevedve tartotta a láthatóan komoly súlyú szereléket. Hát, nehéz kenyér. Na meg az aszfaltrajzolók…

   Vagy csak simán az útra, vagy az oda leragasztott papírra a földön térdelve-fekve „követték el” műveiket. Lehet vitatni a képek színvonalát, értékét, de én lenyűgözve néztem, ahogy ezeknek a nevesincs művészeknek a keze alól több napi munkájuk gyümölcseként látványos, precízen kidolgozott színes tájak, emberek, történetek bontakoztak ki.

   Az árakat nem igazán érdemes elemezni, mindenkinek lehet fogalma. A sétám talán legklasszabb része az volt, mikor kikeveredtem a piacra. Az még piac maradt. Éhes is voltam, nem is tudtam ellenállni egy gusztusos szendvicsnek, úgyhogy bűnbe estem. Egy kis boltban vettem kenyeret, tejet, joghurtot, és pengét is. Nő a hajam!!! Az még feltűnt, hogy az osztrák kisváros 300-m-kénti ingyen WC-jével szemben itt nincs ám nyilvános WC, ahova meg be tudsz menni, az fél, 1 Eurós.

   Nagyon érdekes hogy magyarral egyetlen eggyel sem találkoztam. Biztos vannak, de a világ talán összes nációja mutatta magát, magyar hangot nem hallottam. Alig érthető, hogy München így a Vb-re időzítve, apróra szét volt szedve. Alig volt út, ami nincs felbontva, tér, ahol nincs építkezés. Talán csak a közvetlen belvárosban. Az idő napsütéses volt, de nem meleg. Két pulóver simán elment. A nyüzsgésbe belefáradtan, és első nap, mikor az úton először egy jó kis fejfájással visszaértem, azt mondtam hogy szedem a sátorfámat, és megyek innen. De fáradt voltam, ettem, és 7-kor!! már el is aludtam.

29.)

 Bajorország 1 millió 700 ezer lakosú fővárosát a Welf-dinasztiából származó Oroszlán Henrik szász és bajor herceg alapította egy szerzetesi központ közelében. A településhez közel Henrik hidat épített az Isar folyóra, és hogy a kereskedőket ennek használatára kényszerítse, lerombolta a közeli hidat, amit a freisingi püspök birtokolt. A konfliktust az augsburgi birodalmi gyűlés elé vitték, aminek következtében Henriknek részesedést kellett fizetnie a bevételeiből. Emellett Barbarossa Frigyes elismerte München kereskedelmi jogait, majd 1175-ben városi jogot kapott és falakkal erősítették meg.

1918-ban kikiáltották a Müncheni Köztársaságot. November 8-án Kurt Eisner lett az államfő. 1919-ben megalapították az NSDAP-t. 1923-ban itt volt a sörpuccs.

Aztán másnap már a nap is másképp sütött! Reggel pihenten és jókedvűen, ugrásra készen ébredtem. Úgy döntöttem, megnézem meddig fokozható az őrület, a főtéren a kivetítőn megnézem az első meccset: Németország-Costa Rica.

Június 9.-e, a VB megnyitójának a napja volt. Bereggeliztem, összepakoltam, és elindultam befelé. Az angolparkban megálltam, filmeztem, és akkor vettem észre, hogy a csereakkut a töltőn felejtettem. Na, jól indul, visszabicikliztem érte. Nincs messze, 2 km. De még jó hogy visszamentem, mert hirtelen felmelegedett az idő, pulóver le, nem kellett egész nap cipelnem. Másodszorra is elindultam. Az angolpark olyan igazi kikapcsolódás a benti őrületből. Csönd, nyugalom, zöld, madárcsicsergés, öregszem!

   Beérve hirtelen ötlettel irány a nyitány színhelye, az Aréna. Ki volt táblázva a bicikliút, Aréna 11, 7 km. Na lássuk! Kitérőnek annyit, hogy a bicikliutak, a biciklisekkel való bánásmód előtt le a kalappal! A német szervezettség, a jó értelemben vett aprólékosság, precizitás. Szóval nekiindultam, és szűk 1 óra alatt kiértem. Közben meg-megálltam, az idő az úton először gyönyörű volt, vigyorogtam egész úton. A szembejövő csajok mind rám mosolyogtak, köszöntek.(Gondolták mit vigyorog ez a hülye magában) Találtam a külváros szélén, először itt, egy nagyobb élelmiszer áruházat. Érdekesnek találtam eddig, hogy a német területen nincs hipermarket, nincsenek Tescók, Auchanok, Pennyk, stb. Van saját hálózatuk, pl. az Aldi, olyan szegedi kis ABC nagyságúak, és olcsók. Viszonylag.

30.)

   Ahogy közeledtem a stadion felé, úgy nőtt az egy m2-re eső rendőrök száma. Irányítottak, ügyeltek, majd később lezártak. Az Aréna csodálatos. Kint van a prérin az autópálya mellet, de nagyon szép. Direkt a VB-re építették. A felhajtás hatalmas volt, mindenütt rendőrök,  kommandósok, helikopterek, katonák, rengeteg tv-stáb. A lezárt részbe csak jeggyel lehetett bejutni. A mezítlábas nézelődők csak a kordonig. Mi is voltunk jó sokan.

   Visszaútban mind több helyen volt már lezárva az út, jöttek a küldöttségek. Láttam  Beckenbauert, ill. ott ment a kancellár Merkel asszony is, de őt csak a német nézelődők ismerték fel. Ja, és érdekes volt, hogy a meccs 6-kor kezdődött, de már 2 előtt a tömeg özönlött be a stadionba. Igaz, mint már bent láttam a kivetítőn, előtte műsor, és ünnepélyes megnyitó volt.

Visszafelé útba ejtettem a müncheni temetőt is. Túl poroszos volt…

Ahogy visszaértem a belvárosba, fél 5 körül, még jobban fokozódott az őrület, közelgett a meccs. Bár ezzel kapcsolatban megfigyeltem, hogy ahogy közeledett a meccs, a tetőtől talpig germán színekbe öltözött, és szó szerint festett kemény mag mind őrültebb, és mind részegebb lett, de ahogy elkezdődött a meccs, totál nem érdekelte őket, ittak tovább, állatkodtak, de a kivetítőknek, a meccsnek a közelébe sem mentek, szerintem az eredményt jó ha másnap megtudták.

    Állatkodás! Itt találkoztam először az úton a rendkívül divatba jött életnagyságú színes állatfigurákkal. A legelterjedtebbek a különböző színűre festett, és változatos pózba merevedett tehenek. Ezeknek már komoly kultuszuk van Európa szerte. Münchent stílszerűen a VB kabalaoroszlánjai árasztották el.

   Innen-onnan még csipegettem egy kis feelinget, és lassan elindultam haza. A meccsből a kivetítőkön igazából a tömeg miatt nem is lehetett sokat látni, meg legyünk őszinték, nem is nagyon érdekelt. Még bementem egy Tennelmann, ( na ez is az egyik kis áruházláncuk) üzletbe szétnézni, és találtam leárazva darált disznóhúst. Nagyon szép volt, friss, csak hétvége közeledett, vasárnap zárva vannak, és hétfőn járt le a szavatossága. 50 cent, 130 Ft volt negyed kiló. Rögtön jött az ötlet, bolognai. Főztem tésztát, hagymán megdinszteltem a húst, volt Knorr alapom, egy hatalmas adag, tényleg finom bolognai lett. Belaktam, megfürdöttem, kicsit technikáztam aztán aludtam.

31.)

   Egy irodanegyed mellékutcájában volt az ideiglenes lakhelyem, ahol a síri csendben zavartalanul tudtam aludni másnap fél 9-ig. Az ilyen viszonylag kései ébredésekkor mindig nagy-nagy bűntudattal ugrottam ki az ágyból, pedig nem kellett sietnem sehova. Az otthoni beidegződések. Megreggeliztem, elmosogattam, kávézás, tehát a reggeli szertartások. Aztán egy rövid akkutöltés után útra fel, indulás tovább!

   A városból, egy tankolást is beiktatva könnyedén kitaláltam. Egy rövid Franciaországi kirándulás következett, meg akartam nézni Strasbourg-ot. Nem volt menetrend, mindig annyit mentem amennyi jól esett, és egész úton tartottam magam ahhoz, hogy alkonyat után, sötétben nem vezettem. Autópálya vitt egész végig. Elméletileg ideális utazás, de én nem szeretem az autópályákat. Németországban nincs sebességkorlátozás, és ennek megfelelően mennek is 180-200-akat. Na most én a 80-100-ammal… Nem is akarok gyorsabban menni, de az ember kényszerpályán van. Mögötte látja a tükörből, hogy jön egy puskagolyó, mellette 20 centivel egy kamion húz el 130-al, a szele majd levisz az útról, ez kicsit stresszes nekem. Minden pillanatban feszülten kell figyelni. Ha elnézel egy sávot, egy kijáratot, 30 km-el odébb tudod korrigálni. És biztos hatással voltak rám a Cobra 11-beli nagyon látványos balesetek képei is. Eddig nem láttam szerencsére egyet sem, de a nyomait, tüzek olvasztotta aszfaltot, olajfoltokat, áttört korlátot, féknyomot ami a szakadéknál hirtelen véget ért, meg kereszteket, azt láttam. Nem féltem, de nem szeretem az autópályákat. Túl gépiesek. És ha ott dugó van… Volt szerencsém egyhez, 10-10 centis oldaltávolsággal araszoltunk kb. 4-5 km-t, másfél óráig.

   A +30 fokban. Mert közben itt kitört a kánikula. Münchenből tréningben indultam, aztán nem győztem vetkőzni. Célhoz érve már rövidnadrág és póló akart leolvadni rólam. Hátul 42 fok volt. A német oldal vége Kehl, amit csak egy híd, meg a Rajna választ el Strasbourgtól. A német oldalon egy kupacban Penny, Lidl, meg még 2 német áruház. Megálltam szétnézni, hát szinte csak franciák jöttek át vásárolni. Ebből ugye rájöttem, hogy náluk drágább az élelmiszer, tehát én is vásároltam. Kicsit vészjósló volt, hogy a vevők 90, de tényleg 90 %-a arab, és néger volt. Meg cigány. Beugrott rögtön hogy a zámolyiakat is itt kellene keresnem. A város az Euróra parlament székhelye, meg az emberi jogi bíróságé, hát menekül is ide rendesen minden színű náció. Hazaküldeni meg hát példamutatásból nem lehet őket.

32.)

   Az áruházban bevásárlás közben találtam egy Foci-VB-s hátizsákot, piros-fehér-zöld színekben. Gyorsan rájöttem, hogy csak rosszul tartom, ez az olaszok függőleges csíkozású trikolorja, de a szín a fontos, megvettem. És nem is cél nélkül, akkor már biztos voltam a Caminóban!

   Szombat délután volt, 4 óra. A Rajna hídon átkelve megérkeztem Franciaországba. A városba bejutni sem volt egyszerű, hihetetlen csúcsforgalom mindenütt, a parkolókban egy talpalatnyi hely sem volt, illetve ahol volt, 1-2 €u óránként. Egy ekkora teherautónak meg végképp reménytelennek látszott helyet találni. Beálltam egy olyan helyre, ahol a várakozás elszállítás terhe mellett tilos volt, de tudtam hogy ilyen méretet úgysem visznek el. Átszálltam biciklire, és elmentem parkolót keresni. Röpke óra alatt találtam is egy helyet ahol semmi sem tiltja a parkolást, egy temető mellett, és mint később kiderült 7-8 perc sétára az igazi városközponttól. Ideális. Sőt, 20 méterre a csendőrségi laktanyától. Visszabicikliztem, és már csak azt kellett megoldani, hogy a busszal is megtaláljam. Pár jó nagy kanyar után, egyirányú utcák, és útfelbontások csapdáit kerülgetve végül ez is sikerült.

      Elmentem egy kis felderítésre, megtaláltam a centrumot, és kiderült, hogy nem kell bicikli, itt van a szomszédba. Közben megéheztem, és már megnyugodva a szerencsés letáborozáson visszamentem, és egy nagy adag bundás kenyérrel telepakoltam már követelődző gyomromat. Fél 9 körül nekivágtam az esti városnézésnek. Negyed 11-ig világos volt, ennyivel voltam nyugatabbra. A városról az első benyomásom lélegzetelállító volt. Mindig azt állítottam hogy nekem Európa legszebb városa Firenze. Hát, ezt most át kellett gondolnom. Egyszerűen gyönyörű, és fantasztikus. Egy időutazás. A XVI-XVII. századbeli Elszászba jutottam. A székesegyházáról már olvastam, és hallottam, de minden képzeletet felülmúlt. Nem igazán tudom elmesélni, ezt látni kell, talán majd a film, a képek töredéket közvetítenek, de az érzést úgyse. Az út során sokszor éreztem azt hogy ennél szebbet már nem láthatok, és mindig jött szebb. Ezt akkor utcasarkonként éreztem. Nagy baklövés lett volna kihagyni. Éjjel 1 óra volt mire visszakényszerítettem magam egy kis pihenésre a buszhoz. Mint az úton szinte mindig, a másnap várásának izgalma ringatott álomba. Talán az izgalom volt sok, vagy a telihold tette, esetleg a meleg, de nagyon rosszul aludtam. Reggel fél 6-kor már ébren voltam, és fél 8-kor fel is keltem. Bőséges reggeli, ami szinte minden reggel ugyanaz, müzli, joghurt, kávé. Ragyogó időben vágtam neki a városnézésnek.

33.)

   Az ókorban a ma 270 ezer lakosú város helyén egy kelta falu volt, amelynek a neve Argentorate volt. A római időben a várostól északra húzódott a limes. A 4. századtól püspöki székhely. Az 5. század folyamán elfoglalják az alemánnok, a hunok és a frankok is.

496-ban felújították a települést. Klodvig ekkoriban vette fel a kereszténységet a város lakosságával együtt. Ez a város volt az egyik amelyik püspöki székhely volt. A régióban ekkor nagyon kevés volt püspöki városból. A 9. században építették fel a katedrálist. 842-ben Német Ludvig, Kopasz Károly és Lothar itt írták alá a Frank Birodalom felosztásáról szóló egyezményt.

A 13. században már fontos kereskedelmi központ a város. 1349-ben több mint 100 zsidót küldtek máglyára. 1370 és 1390 között a százéves háború végén rablóbandák érkeztek a városba és sokszor felégették a várost.

A 15. században a városban élt Gutenberg János, könyvnyomdász. Ekkor lett Strasbourg nyomdai központ.

A reformáció már 1518-ban a városba érkezett. 1524-ben már egy templomot is építettek az evangélikusok. 1572-ben V. Károly király harcot indított a protestánsok ellen.

1439-ben felépítették a Strasbourgi székesegyház északi tornyát, amely 1874-ig a világ legmagasabb épülete volt.

1618-ban a harmincéves háború kezdetén a város a Német-Római Birodalom része, 1638-ban már Franciaországé lett. 1789-ben a francia forradalom kezdetén a város lakosság 60 000 fő körül mozog. A polgármestert elűzték. 1792-ben Claude Joseph Rouget de Lisle órás itt írt meg a katonáknak egy dalt, amely később a Marseillaise nevet kapta. Ez a dal ma a francia himnusz.

1770-ben itt tanul Johann Wolfgang Goethe. 1871-ben Németország része lesz a város, 1918-ban kerül vissza Franciaországhoz. 1895-től kezdve a város rohamos fejlődésnek indul. Megépül a vasút.

A második világháború idején ismét Németország része, majd visszatér a Francia Köztársaságba.

34.)

   Először a hipermodern diplomáciai negyedbe indultam. Itt található az Európai Unió parlamentje, az Európa Tanács és az Emberi Jogok Európai Bírósága. Vasárnap volt, a biztonsági személyzeten kívül senki, ők meg nagyon barátságosak, segítőkészek voltak, jót lehetett nézelődni. Érdekes dolog itthon a Híradókban naponta viszontlátni a helyet ahol egy kontinens sorsáról döntenek, és ahol nemrég még én sétálgattam. Ezért csodálatos az utazás.

     Aztán egy hatalmasat bicikliztem, csak úgy. Nézelődtem, ráértem, nem is érdekelt merre megyek, fura ezt így leírni, vagy bevallani, de olyan eufórikusan jól éreztem magam, hogy az már súrolta a boldogság határát. Visszajutottam oda ahol beléptem az országba, és egy nagyon modern gyalogos-biciklis hídon átmentem Németországba, megnézni a másik oldalt, Kehl-t. Egy szóra sem érdemes kisváros, ennyi. A Rajna mindkét oldalán hatalmas élet, strandolók, a parkokban sziesztázók, jó volt nézni. Érdekes, és figyelemre méltó, hogy a városban is milyen élénk vízi élet zajlik. Pedig a szűk kis csatornák zsilipekkel, hidakkal, szintkülönbségekkel vannak teletűzdelve, de van forgalom, hajók, városnéző vízibuszok, maszek evezősök, kajakosok. Szegednek több adottsága, és egyszerűbb körülményei lennének, és mégis….

   Hőség lett, a déli sziesztámra visszavonultam, megnéztem a Robinsont c. filmet, készítettem szendvicset, megborotváltam a fejemet, szóval punnyadtam. Forróság volt, nem volt kedvem kóborolni. 6 körül még egy utolsó fotóséta a múltba, a szokásos szomorkás hangulatú búcsú, magamba szívtam, akkumulálni próbáltam egy kis esti strassbourgi feelinget. Mint szinte mindenhol, itt is megfogadtam, hogy egyszer úgyis visszajövök!

      Jún. 12. hétfő. Reggel negyed kilenckor ébredtem, nyugis kis éjszaka volt. Reggeli, felkészülés lélekben a következő etapra, és fél 10-kor indultam. Szerencsére ott parkoltam az A4-es kijárata mellett, nem kellett keresgélni. Előző nap óvatosságból felhívtam Simon Ferit, hogy a neten nézze már meg, a francia autópályák,(ill. a luxemburgi, belga, holland), fizetősek-e. Visszahívott, hogy nem találta nyomát hogy azok lennének, szerinte nem. Hát bizony azok voltak. 15 km után volt az első fizető kapu, rögtön le is kanyarodtam, de lejönni is csak 1.70-ért engedtek. Áttértem mellékutakra, lassúbb, de látványosabb. És könnyebb eltévedni. Saarbrücken felé kanyarodtam, visszajöttem Németországba, és onnan mentem Luxemburgba. Ott sem fizetősek az utak. A főváros előtt megtankoltam 0.94 €u volt literje, nagyon olcsó. Aztán bementem a folyammal a városba, de reménytelen volt. Szűk kis hely, dugig tömve, jeggyel is max. 2 órát lehet mindenhol parkolni. Megálltam a tilosban, elmentem kicsit szétnézni, de semmi durranás, nem az én világom. Rideg-hideg, sugárzóan gazdag, kimérten elegáns, szóval idegen. Az elhelyezkedése érdekes, mert egy hosszú, 100 m. mély völgy körüli csupasz sziklákra épült a város. Iszonyatos szintkülönbségekkel. Már ezért sem vágytam biciklizni.

35.)

   Így gyorsan tovább is álltam, vissza a nagy német forgatagba, irány Köln. Hihetetlen forgalom, kamionok ezrei. Annyi említésre érdemes történt, hogy nem messze Kölntől belenéztem a tükörbe, és az út egy sűrű, nagy erővel felcsapó füst- és lángfelhőbe burkolódzott. Mögöttem úgy 50 méterre. Nem látszott más, csak az, hogy még két kocsi jött át mögöttem, aztán hosszú ideig nem jött utánunk senki. Csak szemben, szirénázva a Cobra 11. Az autópálya rendőrség. Nem tudom mi volt, de az őrzőangyalkám vigyázott rám. Még az is elég lett volna ott ácsorogni egy órát a baleset túloldalán, a kánikulában. Aznap már 500 km volt  a megtett táv, úgy döntöttem már nem megyek be Kölnbe, majd frissen, reggel. 19 km-re a várostól beálltam egy parkolóba, főztem egy jó paprikás krumplit, TV-t néztem, majd elaludtam.

  Június 13., kedd. Két hete voltam úton. Reggel a parkolói álmaimból ébredve, egy szerény reggeli után Németország negyedik legnagyobb városa felé indultam. A ma közel egymilliós nagyváros, az ország egyik legrégebbi települése. A mai Köln helyén az első települést a germánok alapították, majd 50-ben lett római város Colonia Claudia Ara Agrippinensium néven. 310-ben Konstantin császár hidat építtetett a Rajnán. Első ismert püspökét 313-ban választották meg, 785 óta érseki székhely.

   A Német-római Birodalom idején a kölni érsek a hét választófejedelem egyike volt, bár 1288-tól kezdve Bonnban volt a székhelye. A Kölni Egyetemet 1388-ban alapították. A város a Hanza-szövetség tagja volt, és 1475-ben lett szabad császári város. A középkorban zarán- dokhellyé is vált, mint a három királyok, illetve Szent Orsolya és Nagy Szent Albert ereklyéinek őrzőhelye.

   1801-ben a Rajna bal partja – így Köln is – Franciaországhoz került, majd 1815-ben a Bécsi kongresszus Poroszországhoz csatolta. A katolikus kölniek és a protestáns poroszok közötti ellentétek gyakran kiéleződtek, és a lakosság körében erős poroszellenességhez vezettek.

  Az I. világháború után a város – a Versailles-i béke alapján – brit megszállás alá került 1926-ig. 1917-1933 között a későbbi kancellár, Konrad Adenauer volt Köln polgármestere. A II. világháború alatt Köln 262 szövetséges légitámadást élt át, melyek mintegy 20 000 civil áldozatot követeltek. A háború folyamán a város zsidó lakosságának nagy része a holokauszt áldozatává vált. A város lakosságának nagy része vidékre menekült, és a lakosság csak 1959-re érte el újra a háború előtti szintet.

                                            Folytatás a II. részben